hirdetés

Parzival-bemutató a Goethe Intézetben

2004. december 8. 18 óra

2004. december 11.
Egy híres középfelnémet középkori lovagregény első teljes magyar nyelvű kiadásnak bemutatója a fordító születésnapjára időzítve, ám az ünnepeltet fájón nélkülözve - így foglalható össze röviden a Kláris Kiadó maratoni rendezvénye.
hirdetés


A fenti információmennyiség összegyűjtéséhez
szükségem is volt arra a két órára, amibe ez belekerült, olyan magától
értetődőnek vették a meghívottak, hogy mindenki behatóan ismeri Wolfram
von Eschenbach munkásságát, és egész addigi életében semmi mást nem
művelt a lovagregények aprólékos tanulmányozásán kívül. Esetemben
azonban ordító hiátusra derült fény, ami a németnyelvű verses epikák és
becsületkódexek világát illeti, így szerényen meghúzódtam a hátsó
sorban és nem túl feltűnően szégyelltem magam. Aztán már inkább untam,
de addig még bő órának kellett eltelnie arcpirító közhelyek, érdekes
adalékok, gyenge lábakon álló elméletek, kiérlelt értelmezések és a
valóban üde és izgalmas részletek között hányódva a levegőtlen
teremben.
Levegőtlen és meleg, hiszen a kb. 100 főre méretezett
helyszínre másfélszer annyian zsúfolódtak be, és hiába hordtak be
előzékenyen pótszékeket és pót-pótszékeket, még így is jócskán
szorongtak állva. De legalább mindenkinek jutott
tolmácsgép.  


Kezdésnek rögtön két rövid részletet hallunk Tóth
Ildikó és Fenyő Ervin tolmácsolásában, melyben lovak dobognak, lovagok
kakaskodnak, hölgyek alélnak, félistenek rohangálnak, pajzsokkal
hadonásznak, dárdákat ráznak, továbbá szüzeket gyaláznak, és
mindeközben persze keresik a Grált. Hétszáz éves mese, jó lesz ez,
vidám, érthető, gördülékeny, mondom magamban, és már nem érzem, hogy
műveletlen taplóként kellene magamat ostorozni. Ebben a felszabadult
érzésben erősít meg Vizkelety András medievista professzor rövid
előadása a mediterraneumban született nagyepika középkori fejlődéséről,
ahol a hallgatók (nem olvasók!) már nem hitték, hogy az istenek,
küklopszok, szörnyek és egyéb szereplők valóságosak, hanem egyre inkább
fikciónak, jelnek tekintették őket. Ahol a hajó helyett ugyan ló van,
de az úton levés továbbra is kettős értelmű és a kalandoknak komoly
üzenete és jellemformáló hatása van. Írásvetítőn ismerteti a rögös,
mennybe tartó szentséges, illetve a pokolba vezető széles-kényelmes
démoni út korabeli ábrázolását, és hiába tűzdeli latin és ónémet
idézetekkel a mondandóját, még én is látom a rajzon, hogy a középkori
embernek volt humora. 
Megtudom, hogy a Parzivalból születtek
már részlet-fordítások, egyes epizódok hozzáférhetőek magyarul, de ez
természetesen nem elegendő a mű teljes megértéséhez. A professzor
szerint amúgy nem az egyes művek elvesztése a legnagyobb veszteség,
hanem a középkori hitvilág és tradíció belső koherenciájának eltűnése.
"A verses epikában amúgy is roppant fontos az elbeszélés struktúrája,
és éppen ennek adekvát megértése okozhat nehézséget a mai olvasónak."
Végezetül hozzáteszi, hogy a fordítás remekül sikerült, a megértést
tovább könnyítik az alapos jegyzetek és kommentek. Wagnerről
szerencsére nem esik szó és újabb részleteket hallunk a műből.
Most
a másik úr következik, akit Székely György
fizikus-kémikus-filozófusként és a kiadó kedvenc szerzőjeként mutatnak
be. (Itthon utánanéztem és valóban: Georg Kühlewind néven jegyzi a
megjelent kötetek mintegy felét.) Székely fölteszi nekünk a kérdést,
amit magának már föltett és a "Parzivalhoz csatolt hosszabb
tanulmányában igyekezett is megválaszolni, legalábbis úgy emlékszik":
honnan ez a nagy verekedési hajlandóság. Miért esnek állandóan
egymásnak a lovagok, miért püfölik egymást furtonfurt, miért keresik
megszállottan az alkalmat, és ha nincs, miért teremtenek maguknak?
Szerinte ez egyértelműen az individualizálódás jele. Akkoriban az
emberek még nem voltak olyan önállóak, mint most, és állandó késztetést
éreztek, hogy egy-egy pofonnal bizonyítsák maguknak és a világnak az
"én nem vagyok te!"- tételét. (No most hogy a nők ezt hogyan másképp
oldották meg, arról persze nincs adat, arra kell gondolnunk, hogy ők
vélhetően a mai napig nem önállósultak.) Amúgy nem a megölés a cél,
csak kivetni egymást a nyeregből, nyugtat meg minket és a
korhatárkarikát osztó cenzorokat: az egész műben talán ha két haláleset
van, ebből az egyik szinte véletlen. Gondolatmenetét folytatva – és a
kíméletes bánásmód eszméjének némiképp ellentmondva - párhuzamot von
Parzival tudati fejlődése és az emberiség mint olyan fejlődése között,
majd laza csuklóval belekeveri a bibliát, abból is a bűnbeesést.
Meglehetősen unalmas, egyben dühítő mások elméleteit tétlenül
hallgatni, ha nincs mód reagálni, vitázni, kétségbe vonni, cáfolni. Ha
ilyet akarok, bekapcsolom a TV-t. A pódiumon üldögélők sem vitáznak,
még unalmasabb. Nagy Márta (moderátori szerepben) továbblép a
szabályozott verekedés kérdéskörén, és azt akarja tudni, hogy a
tapasztalatokkal megszerzett vagy a tanítással kapott tudás a
fontosabb, esetleg mindkettő. Székely megdicséri a fölvetést, egyben
"sajnálja, hogy ez nincs benne a tanulmányban", ezen végre nevetünk egy
sort, pedig nem poénnak szánta.
Egy fiatal lány azt kérdezi a
nagytiszteletű uraktól, hogy mennyire tartják hibásnak Parzival anyját,
hiszen a fiú félreértette a jótanácsokat. Némi értelmezési vita után
oda lyukadnak ki, hogy az anya nem, csak az együgyűség hibáztatható -
ha egyáltalán -, egyébként meg nem adekvát a kérdés. Szó esik viszont
az újszerű koncepcióról, a Trisztán és Izolda szerzőjének
gúnyolódásáról, az íj-hasonlatról, a regényből való kiszólásról, az
istengyűlölet (nem tagadás: gyűlölet) nyílt ábrázolásáról, és abban
maradnak, hogy ez mind nagyon modern dolog. A Parzival egy modern
regény.
Végül Lendvay Miklós kap szót a Kláris Kiadó részéről, ő
már megemlíti az illusztrátor, Malgot István nevét is. (Utóbb
megnéztem, és sötét tónusú barnás metszetek találhatók a könyvben az
általam remélt sisakos kardos középkorias csatázós lovagos rajzok
helyett.) Lendvay megemlékezik a kezdetekről: szinte napra pontosan két
éve határozták el a kiadást, és "ez alatt az idő alatt annyi minden
történt velünk, ami önmagában egy parszifáli út". Innen köszönti a
távollévő, ma 66. születésnapját ünneplő fordítót(Tandori Dezsőt), Nagy
Márta pedig velősen tudtára adja a csalódott közönségnek, hogy Tandori
nem csak ide nem jön el, hanem sehova nem megy. Búcsúzóul újabb két
részletet hallunk és a szöveg változatlanul jó. Olvassa el mindenki
gyorsan, mielőtt a politikailag korrekt Disney matinéfilmet zanzásít
belőle bűbájosan kövérkés lovacskákkal, öntudatos és nagypofájú
várúrnőkkel és színes bőrű apródokkal.   

Pál Kata

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.