hirdetés

Pasziánsz, vad kacsák, gazemberek és hősök

Helene Uri utószava Ibsen Vadkacsa című drámájához

2006. december 9.
Helene Uri írása az Ibsen-emlékév kapcsán készült tizenkét írás egyike. Az elkövetkező hónapokban a sorozat valamennyi darabját közöljük. Az írások nyomtatásban a Magyar Lettre Internationale ezévi számaiban jelennek meg. A korábban közölt írásokat a dossziék között az Ibsen-év dossziéban olvashatják.
hirdetés

Pasziánsz
 
Imádok a számítógépen pasziánszot játszani, különösen mikor elkerül az ihlet. A kirakókat is szeretem. Mikor diák koromban szakértő tanáraink útmutatása mellett elemeztük Ibsen drámáit, akkor fedeztem fel először a pasziánszot és a kirakót a műveiben, azt ahogy minden összeáll, ahogy a legapróbb darab is illeszkedik egy másikhoz. Azóta ez a felfedezés jelentős része az Ibsen-élményemnek. A krimiket is ezért szeretem annyira. Azaz, Ibsent részben azért szeretem, amiért az Agatha Christie könyvekért is bolondulok. A mű végére minden egyes jelentéktelennek tűnő mondat értelmet kap. Kivétel nélkül mindegyik.
 
A Vadkacsa olyan darab, mely sok mindenről szól, ahogy ez a jó irodalmi művek sajátossága. Szól a szülő-gyermek kapcsolatról, szól kicsit a nők sorsáról, szól igazságról és hazugságról, hatalomról és gazdagságról, szegénységről és társadalmi lecsúszásról, a nyelv hatalmáról. A dráma realisztikus, hiszen a szereplők nem tesznek képtelen dolgokat, mondjuk, nem röpködnek propellerrel a hátukon vagy nem laknak szemeteskosárban. De ez persze nem jelenti azt, hogy a mű ne lenne telis tele szimbólumokkal.
 
Vad kacsák
 
Már nem is emlékszem, hogy mikor olvastam a Vadkacsát legelőször. Talán már az általános iskolában, de lehet, hogy csak később a gimnáziumban. Ám Welhaven versét a vadrécéről és a vadászról, aki lelövi a csendesen úszó madarat, nagyapa még egészen kis koromban olvasta fel nekem:
 
Vadréce* siklik csöndben
a magas part alatt;
zöld tollaira fröccsen
a könnyű játszi hab
 
Vadász oson feléje
kapaszkodik zihál
csetten a bot, szeszélye
királyi vadra vár
 
Hiába enyhe fészek
hiába hív a hon
nem hallatszik felétek
a néma fájdalom
 
Oly hangtalan borul rá
a fjord sötét vize,
elrejti őt a hullám,
a mély örök hideg[1]
 
 
Nagyapa, szürke nadrágban, fehér ingben, mindig fehér ingben volt. „Mit jelent az, hogy szeszélye vadra vár, nagyapa?” kérdeztem. „Azt jelenti, hogy kedvtelésből vadászik”, válaszolta érces hangján. Rá kellett eszmélnem, hogy nem elég, hogy egy vadkacsa mindörökre a fjord mélyébe veszett, hanem ráadásul a vadász pusztán kedvtelésből lőtte le. Nagyapa ölében ültem és csak sírtam, az inge könnyfoltos lett. Később, mikor olvastam, vagy láttam a darabot, mindig azon gondolkodtam, hogy igaz-e, amit a vadkacsákról mondanak. Igaz-e, hogy amikor meglövik őket, lebuknak a víz fenekére, megkapaszkodnak a hínárban a csőrükkel és soha többé nem jönnek fel? Miután beszéltem az Állatorvosi Főiskola és az Oslói Egyetem Biológiai Intézetének egy-egy professzorával, jelenthetem, az egész csak mítosz. Hát így állunk. Welhaven és a Vadkacsa több szereplője is utal a mítoszra, de miért is ne tehetnék. Drága Ibsenünk, ő bizony megírta, hogy Hedvig vad kacsája, miután a rosszul látó Werle nagykereskedő megsebesítette, lebukott a víz fenekére, megkapaszkodott a hínárban, ahonnan azonban a nagykereskedő pompás vadászkutyája felhozta. Ez azonban, a madártudomány szerint, nem történhetett meg. Ibsen mégis azt akarja, hogy elhiggyük a történetet. Micsoda silány kutatómunkát végeztek az akkori írók, hihetetlen! És ha most megfosztjuk az átlagolvasót ettől a hazugságtól…akkor mi lesz? Összeomlik a darab? Nem, tulajdonképpen nem is olyan fontos az egész, vagy mégis, lehet…? Hiszen az alábukó és szabad akaratából a halált választó vadkacsa képe olyan szomorú, olyan szép és olyan találó. Egyébként is, a tényekhez ragaszkodó olvasók tehetnek úgy, mintha nem ismernék a valóságot.
 
A Vadkacsa valahogy olyan, mintha sok-sok vergődő, megsebzett vadkacsa lakhelye lenne, akik a padláson lakozó vadkacsához hasonlóan, egy látszat-világban élnek: Gregers Werle, akinek minden vágya, hogy elmondhassa a teljes igazságot, az öreg Ekdal, aki korhadt karácsonyfák között porlepte nyulakra vadászik, az elcsábított majd eltaszított Gina, a találmányával fontoskodó Hjalmar Ekdal és a két iszákos fráter az alsó szintről. A szuper-vadkacsa pedig természetesen Hedvig.
 
Nem számít, hogy Hjalmarnak több megszólalása van, Hedvig a darab főszereplője. Hedvig számomra mindig a tévészínház 1970-es rendezésében látott színésznő, Anna Marit Jacobsen fekete-fehér képéhez kötődik. Szabálytalan és homályos kép. Anna Marit Jacobsen fehér, ívelt homloka, kockás ruhája, a haja copfban … már nem tudom. Nem is érdekes. Az én Hedvigem ilyen.
 
Hedvig 14 éves, a gyermekkor és a felnőttkor határán áll. Izgalmas kor. De az igazat megvallva, Hedvig soha nem nyűgözött le, inkább csak bosszantott. Annyira hihetetlenül naiv! Ha Hedviget hallom, mindig egy mese jut eszembe. Hát nem érti, mi folyik körülötte? Nem, dehogy, ugyanolyan buta, mint az a mesehős, aki harmadszorra is hagyja magát rászedni. Akár lehetnének távoli rokonok is. Hedvig ugyanolyan naiv, ugyanolyan jóhiszemű. Vannak akik azt állítják, Hedvig épp kibontakozásban lévő művészlélek. Na ezt velem nem hitetik el. Inkább úgy vélem, Hedvig kicsit visszamaradt a fejlődésben (ez nem feltétlenül ellentmondás, ettől még lehet művészpalánta). Így született, vagy ilyenné vált javíthatatlan apja és iszákos nagyapja mellett, ráadásul az iskolából is kivették. Visszamaradt vagy sem, annyi biztos, hogy legalább olyan életképtelen álmodozó, mint Hjalmar, még ha Hjalmar feltehetőleg nem is a valódi apja. És amellett, hogy naiv, Hedvig még kedves is. Borzasztóan kedves. Kedves az apjával, kedves az édesanyjával, kedves a nagyapjával. Sosem ellenkezik - nem tipikus kamasz.
De amikor rácsodálkozik a nyelvre, vagy fennakad egy olyan kifejezésen, mint a „tenger mélyén”, akkor én is vele örülök - és Hedvig megérint valamit bennem. Hedvig azt is megfigyeli, hogy Gregers mintha „egész idő alatt másra gondolna, mint amit mond”. És ez dönti el a sorsát is, hiszen mikor Gregers megkéri, hogy áldozza fel a vadkacsát, Hedvig saját magát lövi le.
 
Gazemberek
 
Szóval Hedvig kacsáját a nagykereskedő sebesítette meg. És vajon nem ő sebesítette meg mindnyájukat? „Szeszélye vadra várt”? Anélkül, hogy tudta volna, mindez hova vezet? Lehet, hogy a Vadkacsában Werle nagykereskedő a gazember? Gonosz, ráadásul gazdag. Több bűn is szárad a lelkén. Magához édesgeti házvezetőnőjét, Sörbynét, hogy aztán az asszony el tudja majd látni, mikor már teljesen elveszíti a látását. Régebben, mikor még üzlettársak voltak, az öreg Ekdalt játszotta ki, hogy az börtönbe is került. A fia, Gregers Werle szerint a nagykereskedő halálba kergette a feleségét, azaz Gregers édesanyját. Werle nagykereskedő Ginát, a szolgálólányt is elcsábította és valószínűleg teherbe ejtette, mielőtt kiházasította és a szürke, és mit sem sejtő Hjalmarnak, Ekdal hadnagy fiának gondjaira bízta volna. Hedvig Gina lánya, apja pedig valószínűleg a nagykereskedő, legalábbis a kislányt is a megvakulás fenyegeti.
 
Hjalmar Ekdal – Hedvig élhetetlen apja – saját állítása szerint fényképész, de mindenki, talán magát kivéve, tudja, hogy a felesége dolgozik helyette. Olykor-olykor Hjalmar retusál, és ez kitűnően illik is hozzá. Megszépíti a képeket, szebbé teszi a valóságot. Ha Hjalmar száz évvel később született volna, az elsők között lenne, akik sushit és sashimit ennének (még akkor is, ha ezt nem igen engedhetné meg magának). Hjalmar már akkor a balzsamecetes üveget lóbálná tüntetőleg, mikor mi még csak a hagyományos 5 %-os ecetet ismernénk. Hjalmar igazi sznob, és még hiú is. Hjalmar nem szereti, ha azt mondják róla, kicsit meghízott és talán már pocakot is eresztett, ahogy ezt a tizenhét éve nem látott gyermekkori barát, Gregers megemlíti, – nem, Hjalmar csak kicsit „megemberesedett”. Az sem tetszik neki túlságosan, amikor a lánya azt mondja, hogy göndör a haja, hiszen szerinte inkább „hullámos”. Hjalmar kijelenti, az öreg Ekdal hadnagy gyáva volt, mikor a botrány után nem ölte meg magát, ám Hjalmar maga nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor az életet választotta. Hjalmar tényleg felfedezte a nyelv varázslatos erejét: azzá a férfivá válik, aki valójában lenni akar. És úgy tűnik, nem csak magát sikerül becsapnia, hanem másokat is. Gregers Werle mindenestre bálványozza, és Hedvig persze elég naív ahhoz, hogy higgyen Hjalmarban. Minket azonban nem tud átverni.
Önteltsége és szemfényvesztése Hjalmart szinte gonosszá teszi. Nem akarja megismerni apját, mikor az görnyedve, elnyűtt ruhákban átmegy Werle nagykereskedő nappaliján. Apja kínos emlékeket idéz fel benne, így nem is csoda, hogy hátat fordít neki. Hjalmar valójában nagyon bizonytalan fickó – más lett az élet, mióta a családja elvesztette a vagyonát és az apja börtönbe került. Hjalmar gyengesége tehát ismerős, emberi. Valahol érthető is, és akár meg is bocsáthatnánk neki, ha nem lenne még ott az az álszentség: az önimádat, a fennköltség, az egoizmus.
Hjalmar legjobb vonása a lánya iránt érzett szeretete, de milyen szeretet az ilyen? Mikor hazatér a vacsoráról, elfelejti betartani Hedvignek tett ígéretét, hogy hoz neki valami finomságot, és még azt is nehezére esik megérteni, hogy a hazahozott étlap nem annyira ízletes, mint az étel lett volna. Bár Hedviget meg lehet hatni egy morzsányi szómágiával is, annyiban hasonlít gyakorlatias anyjára, hogy egyszerűen nem elégszik meg azzal, hogy csak elképzelje az édességeket, ahelyett, hogy megkóstolná azokat. Hjalmar tudja, hogy Hedvignek nem szabad erőltetnie a szemét, de annyira lusta, hogy hagyja a lányát retusálni, míg ő a padláson játszik. És ez csak egyre rosszabb lesz. Mikor Gregers és Hjalmar sétálnak egyet a harmadik és negyedik felvonás között, Hjalmar megtudja, hogy Ginának viszonya volt a nagykereskedővel. Később Sörbyné elmeséli, hogy a nagykereskedő feleségül veszi, így majd gondoskodni tud róla, ha az öreg megvakul. Mikor pedig Hedvig egyenesen a nagykereskedőtől kap ajándéklevelet, még a bamba Hjalmarnak is sikerül összerakni a képet, és azonnal eltaszítja magától Hedviget. Tudjuk, ez hova vezet. A darabban említés esik arról, hogy Hjalmar azért lett ilyen, mert két nénikéje rosszul nevelte. Ám ez nem mentség, Hjalmar! Visszataszító vagy!
 
Ha már így belejöttünk, feltehetnénk azt a kérdést is, hogy Gregers Werle mitől lett olyan, amilyen: fontoskodó szájhős, megrögzött, elvakult igazságkereső. Édesapját, a nagykereskedőt már ismerjük, nem az az ember, akit szívesen fogadnánk legjobb barátunknak vagy éppen üzlettársunknak. Édesanyja valószínűleg gyenge idegzetű volt, de nem lehetünk benne biztosak, melyik történetnek higgyünk, a nagykereskedőjének vagy a fiáénak. Azaz, álljunk csak meg! Lehet, hogy a nagykereskedő nem is olyan gazember? Mindenesetre bűnét megbánó vétkes. Gondoskodik az öreg Ekdalról, ajándéklevelet küld Hedvignek, Sörbynét tiszteletreméltó asszonnyá teszi, és próbál kibékülni Gregersszel is. Lehet, hogy a nagykereskedő nem is tartozik a gazemberek közé? Lehet, hogy ő is csak egy szegény vadkacsa? Magányát panaszolja, még a szeme világát is elveszíti, a fia pedig elutasítja. Gregers rosszabb gazember lenne, mint apja? Ráfoghatjuk a nehéz gyermekkorra, és megpróbálhatunk megbocsátani neki, de amit elindít, az visszafordíthatatlan és megbocsáthatatlan. Egy ártatlan gyermek halálát okozza. Hedviget semmi nem hozza vissza. Én soha nem bocsátok meg Gregersnek.
 
Hősök
 
Ne lenne az embereknek szüksége arra, hogy valamilyen élethazugság mögé bújjanak? Hogy elrejtőzzenek a valóság elől, hogy egy álomba, egy képzetbe, egy fantáziaképbe kapaszkodjanak? Egy szép napon, nem is olyan sokára, nyerek a lottón. Vagy kapok egy lemezszerződést. De mindenesetre szép és vékony leszek. Meg gazdag és híres. Dr. Relling is ezen a nézeten van. „Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle.”, állítja Relling, nem is sejtve, hogy ez lesz a Vadkacsa legismertebb mondata. Egyszerűen káros szembenézni a valósággal, mondja. Hiszen nem feltétlenül egészséges, ha arra kényszerítik az embert, hogy ismerje be, nem lehet több egy átlagembernél, aki mindig bedobja a lottószelvényt, de sosem talál el többet kettőnél, akinek az élete hátralevő részében egy használt, japán kocsit kell vezetnie és soha nem lesz limuzinja saját sofőrrel. Hogy nem elég tehetséges egy lemezszerződéshez, vagy hogy övé legyen a Nagy Találmány. Tudjuk, hogy a világ sok szempontból szörnyű hely, csak arra kell gondolnunk, hogy míg a földgolyó egyik felén méregdrága fogyasztókúrákra költenek, addig a másikon az éhhalál fenyegeti az embereket. Ezért van szükségünk egy sötét padlásra, ahol játszhatunk, szabadjára engedhetjük a fantáziánkat és elfelejthetjük a valóságot. Egyetértek Rellinggel, hogy ez engedtessen meg nekünk. Relling talán nem olyan elbűvölő ember, de ne felejtsük el, hogy ő nem hirdeti cinikus gondolatait az élethazugságról, mielőtt nem érezné ennek szükségét. Csak azért szólal fel, hogy megállítsa a megszállott Gregerst. De mikor aztán Relling belejön, akkor mindent megtesz, hogy Gregers felocsúdjon saját élethazugságából. Gregers ezt meg is érdemli. Relling egyáltalán nem olyan gonosz. Jó pszichológus, de talán mégsem igazi hős.
 
A szépirodalmi művekben tényleg kell lennie egy hősnek? Vagy egy hősnőnek? Nem tudom. Mindenesetre a Vadkacsáról azt állították, nincsenek benne hősök, sem hősnők, csak áldozatok. De én tudom, hogy mégis van egy hősnőnk. Gina, Hedvig édesanyja, ringó csípővel, filcpapucsban a darab hősnője. Ma már Gina papucsa sem filcből lenne. Miközben Hjalmar megbillenti a balzsamecetes üveget, kéri a furulyáját és arról ábrándozik, bárcsak megvehetné a legújabb Nokia mobiltelefont, Gina talán kényelmes és ergonómikus papucsban mászkálna és a H&M-ben vásárolna magának ruhákat. Gina nem engedhetné meg magának, hogy egyedi tervezésű ruhákat vegyen, de ideje, sőt kedve sem lenne hozzá. Hjalmar bezzeg  kirakatokat mustrálna naphosszat.
Gina a legokosabb, még akkor is, ha az idegen szavakat hibásan használja. Ő pragmatikus, felméri a helyzetet és alkalmazkodik hozzá. Gregers hivatása az életben, hogy bemutassa az „eszményt”. Gina feladata, hogy egyben tartsa a családot, még annak árán is, hogy minden nap engednie kell az öntelt, buta és kövér Hjalmar akaratának, gondoskodnia kell annak iszákos apjáról, háztartást vezetnie, számlákat intéznie és még a férje munkáját is elvégeznie. De Gina elsősorban anya, és Hedvig kedvéért eltűri mindezt. Azt persze hozzá kell tenni, hogy abban az időben egy Gina osztálybeli nőnek nem volt sok választása, mégis úgy vélem az anyaszerep az, ami hajtja őt. Gina nemes, életrevaló és egyszerű ember. Nagyvonalú, és hihetetlenül megértő. Soha nem vet semmit Hjalmar szemére. Még Gregerset sem hibáztatja Hedvig haláláért. Azt mondja, elhiszi, hogy csak jót akart. És mikor a halott Hedviget  kiviszik a padlásról, azt mondja Hjalmarnak: „Most már mind a kettőnknek ugyanannyi köze van hozzá”, és azt hiszem ezt minden keserűség, és irónia nélkül teszi. De Ginához nem is illene, ha szavai mögött más értelmet is kellene keresni. Ibsen nyelvi ismertetőjegyeket is párosított karaktereihez. Hjalmar imádja a szóvirágokat, üres szavakat használ, mikor olyanokat állít magáról, hogy ő „a sors kegyetlen csapásának áldozata”. Gina pedig belekavarodik az idegen szavakba, ez az ő nyelvi ismertetőjegye a műben. Színpadon ennek akár komikus hatása is lehet, megmutatja, hogy ő más közegből jött, mint a többiek. Ám ha Gina valóban olyan okos lenne, mint amilyennek én tartom őt, akkor villámgyorsan megtanulta volna a helyes kiejtést – főleg, ha érdekelné a dolog. De nem érdekli. Neki aztán nem hiányzik semmilyen nyelvi flanc. A nyelv számára csupán eszköz. A nyelvvel kommunikálni lehet. Ginának nem jelentenek semmit a többiek homályos utalásai, a padlás sötétségéről, mely olyan, mint a tenger mélye, a vadkacsákról, akik tulajdonképpen nem is valódiak, vagy a képzelgésekről, hogy milyen lehet kutyának lenni. És ha Hjalmar úgyis megérti, mikor azt mondja, pasziánsz – passzió helyett -, miért kellene más szót használnia? Azt mondták, Gina azért használ idegen szavakat, hogy a férjének imponáljon. Nem hiszem. Akkor biztos, hogy gond nélkül megtanulta volna ezeket helyesen. Szerintem inkább ez Gina titkos kis tüntetése képmutató férje ellen. Gina így dacol, amit amúgy igyekszik elrejteni, ilyenkor előbújik. Mikor Gregers megjegyzi, hogy poshadt mocsári a levegő a lakásban, Gina azt válaszolja, szellőztetett, vagy mikor Gregers belépve azt mondja, levertség és szomorúság uralkodik a szobán, leemeli a lámpa ernyőjét. Mindez pedig az elviselhetetlen, rébuszokban beszélő Gregers elleni tüntetés része, akinek a jelenléte a Gina által felépített otthon fennmaradását veszélyezteti, azét az otthonét, melyet Hedvig kedvéért teremtett.  
 
A darabnak vége, hazamentünk a színházból, nedves zsebkendővel, vörös szemmel és nehéz szívvel. És mi lesz ezután? Lehet, hogy Gina és Dr. Relling között kialakul valami. Az élet keményen elbánt velük, de mindkettejükben megvan az egészséges, józan világkép. Úgy vélem, ha Gina kicsit összeszedi magát, már nem fogja értelmét látni a Hjalmarral való házasságának, most, hogy Hedvig sincs már. Azt is tudjuk, hogy Dr. Relling régebben Sörbynénél próbálkozott, de kosarat kapott. Mostanra pedig keményen a pohár fenekére nézett, kőkemény cinikussá vált, de legbelül jóságos ember maradt. Ha Gina kicsit gondoskodhat róla, és Dr. Relling is lecsillapodik, akkor azt hiszem boldogan élhetnének együtt életük végéig. Remélem erre ők is rájönnek, akkor kicsit jobb utóíze lenne a darabnak. És a két visszamaradt kártyalap egy kicsit boldogabb pasziánszba kerülne.
 
 
Fordította: Matzon Linda
Az idézetek és utalások Bart István fordítása alapján a Vadkacsa című drámából származnak (Európa Könyvkiadó 1995)


[1] A vers Prágai Tamás fordítása /eredeti: Welhaven: Sofuglen/
* A fordító költő a jambus miatt választotta inkább a vadréce szót a vadkacsa helyett. Először nagyon tiltakoztam ez ellen, de úgy gondolom, hogy a szövegben, a versre utaló mondatba beleillesztve szintén a vadréce szót, az egész annyira nem is elképzelhetetlen. A költővel való megegyezés alapján a szerkesztőre bízzuk a döntést, de kérem, hogy előbb egyeztessünk, ill. hogy a költő neve mindenképpen szerepeljen. /M.L./

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.