hirdetés

Patak Márta: Visszaszámlálás

2018. július 31.

A huszonkét falubeli férfi kétségbeesetten próbálta megakadályozni, hogy a tűz áttörjön az úton. A szemük sarkából látták, hogy a polgármesterük alig százméternyire tőlük a Lefkosz kutyával együtt porrá ég, miközben locsolták gépiesen a vizet, csapkodták a füvet az olajfaágakkal. – Patak Márta írása a görög erdőtűzről.

hirdetés

Mint vihar előtt a csönd, nem mozdul a levegő, nincs kiterjedése semminek, szinte tapintható az üresség. Aztán megmozdulnak a falevelek, hirtelen föltámad a szél, először csak egy fuvallat söpör végig előtted, aztán már viszi is a finom port, az eldobott papírszemetet, sodor magával mindent, amit ér. Így kezdődik ez is. Aztán meghallod a pattogást, ahogy lobot kap a fenyőtűavar, a fák tövét nyaldosva szalad végig a láng a talajon, bele-belekap a törzsekbe és a mozdulatlan pineafenyők zokszó nélkül megadják magukat. Emberi szem nem is érzékeli, egy egész kicsit összehúzzák magukat előtte. Aztán amikor a koronájukig érnek a lángok, már nem tudni, a szél tekergeti-e őket, vagy a fájdalomtól vonaglanak, a tűz pattogása akkorra már mindent elnyom, mindent elborít a füst.
Emberek szaladnak, de a tűz utoléri őket, bele-belekap a ruhájukba, a hajukba, lepörköli a karuk szőrzetét, aztán a szempillájukat, végül sercegve, hatalmas, vonagló fáklyaként lángolnak egész testükben, miközben szaladnak, kiáltani már nem tudnak, fájdalmat nem éreznek, agyukban nincs kapcsolat mozgás és fájdalomérzékelés között, minden erejükkel a futásra koncentrálnak. Nincs hová, körülöttük minden lángol, mégis szaladnak. Kezdetben még lát a szemük, de agyuk már nem értelmezi a fordított képet, egyedül a mozgásra ad parancsot, és amikor összerogynak, már régen nincsenek öntudatuknál. Rándul a lábuk, mintha föl akarnának állni, de ez már csak a hő hatása, még néhány perc, és ott marad utánuk az a vörösen izzó halom, amely addig vörös csak, amíg tart a tűzvész, mire eloltják, fekete hamu lesz belőle, és ha még fúj a szél, összekeveri a többi falubeli ember, állat, háztető, pad, templomajtó és buszmegálló hamujával.

Két napja élő egyenes adásban közvetíti a televízió, az összes égi és földi csatornán, hogy ég a sziget északi része, de valahogy senki sem számított rá, hogy hirtelen megfordul a szél, átjön a hegyen a tűz, és elindul lefelé, a falu felé. Nincs azon a hegyen semmi, csupa kő az egész. Különben is, az embernek egyszer van esküvője. Nem akarták elhalasztani. A fiatalok hajlottak volna rá, de a szülők ragaszkodtak hozzá, azt mondták, a háború alatt is házasodtak az emberek, nem veheti magára az ember a világ összes fájdalmát, kinek a gyász, kinek az öröm napja ez a mai.
Kora délután még nyugalom volt, estére harapózott el a tűz a környéken, de úgy, hogy húsz kilométeres körzetben körbezárta a falut, semerről nem volt menekvés. A fél falu ott mulatott a lakodalomban, akik meg nem voltak hivatalosak, azok kétségbeesetten próbálták megakadályozni, hogy a szélső házakat elérje a tűz. De mintha kisgyerekek fújkálták volna a vizet szalmaszállal a lángoló óriások felé. A falu polgármestere nem vesztette el a lélekjelenlétét, mobiltelefonon felhívta a televíziós stúdiót, amely élőben közvetítette a hegy túloldalán zajló mentést, és higgadtan elmondta a műsorvezetőnek, ha nem csinálnak valamit, itt fognak megégni elevenen, harminc ember meg a százhatvan fős násznép, semerre sem tudnak menekülni, minden oldalról ég a falu. A műsorvezető kérdésere még hozzátette, az öregeket, gyerekeket, asszonyokat a biztonság kedvéért felültették egy buszra, és leküldték a városba. Csak a násznép tagjai közt maradtak ott az anyai, apai nagyszülők, dédszülők, nagynénik, nagybácsik.

A polgármester egész családja a török határ szélén élt. Benősült ide a szigetre, idén harmadszorra választották meg, fiatalon, még a negyvenet se töltötte be. Volt tekintélye a falubeliek előtt.
Először habozott, hirtelen maga sem tudta, mivel tesz jobbat, ha engedi, hogy a hét fiú is fönt maradjon, vagy ha tekintélyét latba vetve egyszerűen felparancsolja őket az autóbuszra. Aztán a helyükbe képzelte magát, elgondolta, milyen lenne azt hallani, hogy nem maradhatnak, mikor huszonhárom másik férfi itt marad a faluból. De a legfiatalabb, Petrulisz még gyerek. Alig múlt tizenhárom. Akkor aztán a hét fiú szeme várakozón rászegeződött, Petrulisz szemében megcsillant a reménysugár, és nem tudott nemet mondani nekik. Ahogy utána az a hét fiú föllélegzett, érezte, most valami nagyon fontosat tett velük.
Amikor megkapták az első feladatot, hogy menjenek föl a gyalogúton a hegytetőre, és hozzák le az állatokat, Makisz, a legidősebb, a tizennyolc éves, maga elé engedte a legfiatalabbakat. Ő maradt utolsónak, komolyan, felelősségteljesen tekingetett jobbra-balra, fürkészte a tájat, honnan érheti őket veszély. A hegy túloldala lángokban állt. Ha egészen a hegytetőig fölmennek, és onnan elindulnak észak felé, a tenger irányba, akkor a magaslat egy pontjáról talán még azt is látnák, ahogyan ég a szomszéd falu. Visszanézett a völgybe, a falujuk felé. Látta, hogy a polgármester figyeli őket, erre kicsit büszkébben indult tovább.

Mikor a polgármester észrevette, hogy baj van, még megmenekülhettek volna ők harmincan. De arra gondolt, ha előbb a televízió stúdiójába szól be, talán hamarabb jön segítség, a környék összes polgármestere előző nap is panaszkodott, sőt még előtte is, mikor kezdődött a tűz, hogy képtelenség telefonon segítséget kérni, sok helyen térerő sincs, megszakadt a telefonösszeköttetés.
Nem gondolta, hogy ilyen könnyű lesz. Röviden, tömören, megrázóan beszélt. Nem is remegett a hangja, pedig ha látta volna a stúdióban ülő műsorvezetők eltorzuló arcát, miközben beszélt, akkor bizonyára őrá is átragad az idegesség. Ahogy bekapcsolták a hívását, a stúdióban dermedt csönd lett, az adás nézői láthatták, ahogy a két műsorvezető kétségbeesetten egymásra néz. A férfi, akivel beszélt, csak annyit tudott mondani, hogy a kollégái azonnal kapcsolatba lépnek a katasztrófavédelem központjával, és megpróbálnak valamit tenni. A polgármester azonban nem érte be ennyivel. Kertelés nélkül, világosan értésére adta, hogy hamarosan körbe lesznek zárva, és harminc embert, köztük hét kamaszfiút fenyeget közvetlen életveszély. Arra gondolni se mert, hogy mi lesz a hatvanfős násznéppel, ha esetleg áttör a tűz az olajfaligeten, és elindul a falu felé.

A hét fiú próbált áttörni a lángokon, de kétoldalról is égett az aljnövényzet. Olyan gyorsan ollóba zárta őket a tűz, hogy szinte észre se vették. Nem gondoltak ők semmi rosszra, mentek, hogy biztonságos helyre tereljék az állatokat. A polgármester is úgy volt vele, majd csak velük lesz a jóisten, és nem küldi rájuk a poklot. Ezen a kopár hegytetőn nem jöhet át a tűz, nincs, ami áthozza, hacsak a kövek lángra nem kapnak, és maga a föld át nem hozza a lángokat nyugat felől. Mert még ha megfordul is a szél, akkor sem tud itt bajt csinálni.
Amikor a karámok jó kilométeres körzetében lángra kapott az erdő, a cserjés, akkor már biztos volt benne, hogy ez nem lehet a véletlen műve. És idegességében két magyarázatot talált, távirányítású szerkezettel lobbantották lángra a nyugati határszélen az erdőt, vagy a hét fiú közül valamelyik tette. Más logikus magyarázat egyszerűen nem létezett. Makisztól, a legidősebbtől Petruliszig, a legfiatalabbig sorra vette őket, egyikről sem tudta elképzelni, hogy ilyesmire képes lenne.

Mikor meglátta, hogy Petrulisz szalad lefelé a lejtőn, jó háromszáz méternyire tőle, akkor érezte először, hogy nagy a baj. Nem is abból, ahogy Petrulisz szaladt, hanem ahogyan Makisz utána ordított. A kis Petrulisz megtorpant, mintha habozott volna. Persze, ezt csak utólag, jó negyedórával később gondolta, amikor már égett a hegygerincen az aljnövényzet.
Petrulisz, a kis Petrulisz, a nővére fia. Nagyon különös, magának való fiú, barátai nincsenek, jobban szeret egyedül lenni, a számítógépes játékaival. Egyszer megkérdezte tőle, miért szereted jobban a számítógépes játékot, mint az ifjúsági regényeket, erre a fiú azt válaszolta neki, azért, mert a játékban én irányítom a történetet, a regény pedig meg van írva, ott nem tudok azt csinálni a szereplőkkel, amit akarok. Csodálkozott is rajta, hogy most fel akar jönni. Nyugtatta a nővérét, ne aggódjon, itt van ő is, Makisz is, rá lehet bízni, nem lehet semmi baj.
Az alatt a rövid idő alatt, ami a közben telt el, hogy észrevette, ég az erdő alja, és próbálta hívni a stúdiót, átvillant benne, hátha Makisz azért ordított Petrulisz után, mert rájött valamire, és kérdőre akarja vonni, aztán rögtön el is vetette, Petrulisz furcsa fiú, de nem olyan elvetemült, hogy éppen most gyújtsa fel az erdőt. Ebben biztos volt.
Arra az egyre viszont nem gondolt, talán ideje sem volt rá, hogy végiggondolja, a száraz tűlevéltakaró ilyenkor szinte könyörög, hogy valaki lobbantsa végre lángra, elviselhetetlen ez a fullasztó szárazság, történjen valami, amitől megváltozik minden, fölborul ez az átmeneti rend, ami úgyis inkább kényszer szülte állapot.
Arra sem gondolt abban a röpke negyedórányi időben, hogy nem ennyire egyértelműek a dolgok, nem okvetlenül kell gyufa meg újságpapír ahhoz, hogy tűz keletkezzen.
A felnőttek talán eltűnődnek rajta, ha észreveszik, hogy Petrulisz indulás előtt zsebre dugja a kis nagyítóját, amit mindig magánál tart, és most se hagyja otthon. Szerette vizsgálgatni a rovarokat, leginkább a hangyákat. A fenyvesben is leült egy kőre, és amíg a többiek az állatokat terelték, ő akkor is a hangyákat figyelte, ahogy sorban vonulnak a száraz tűlevelek közt a szikla meg a föld közötti rés felé. Kisebbek, nagyobbak, érthetetlen rendben cipelték fejük fölött a bábjaikat, a bejáratnál megfordultak, csápjukkal megragadva próbálták behúzni őket maguk után. Petrulisz egész közel hajolva bámulta őket, aztán eszébe villant a nagyítója.
Azonnal lángra lobbant a tűavar. Petrulisz visszahőkölt, megbabonázva nézte, amint a hangyákat elsöpri maga előtt a forróság, aztán mint a zsír, hangos sercegéssel lángra lobban körülötte az erdő alja. Először fölfelé szaladt, a fiúk után, aztán amikor látta, hogy a tűz is fölfelé tart, inkább lefelé, a falu felé vette az irányt. És ekkor üvöltött utána Makisz, azt hitte, a hegy túloldaláról, a gerincen csapott át a tűz. Hangjában nem megrovás, hanem rémület volt.

A huszonkét falubeli férfi kétségbeesetten próbálta megakadályozni, hogy a tűz áttörjön az úton. A szemük sarkából látták, hogy a polgármesterük alig százméternyire tőlük a Lefkosz kutyával együtt porrá ég, miközben locsolták gépiesen a vizet, csapkodták a füvet az olajfaágakkal. Az egyik, egy Dimitrisz nevű fiatalember, harmincöt körül lehetett, odakiabált a szomszédjának, aki tehetetlen dühében káromkodott, akivel mióta az eszüket tudták, folyton ugratták egymást, Pokolra jutsz, Nikosz, ha ilyen rondán beszélsz!, mire Nikosz eltorzult arccal, szinte öntudatlanul visszavágott, Csak utánad, barátom, te előttem leszel!
Tudhatták, mind a huszonketten, hogy most már nincs esélyük, de nem csak nekik, a fiúknak sincs odafönn, meg talán még lenn a faluban a lakodalmas népnek se lesz, és ha ők elégnek, akkor a házak is elégnek, minden odalesz a faluban, még akik elmentek délelőtt a busszal, azoknak se lesz hová visszajönniük. De küzdöttek. Az utolsó pillanatig emberek vagyunk.
A násznép pedig mulatott odalenn. A vőlegény édesapja egyszer kiment valamiért az utcára. A füst már fel se tűnt nekik, hisz két napja érezhették, hol erősebben, hol kevésbé. De most mintha valami furcsa csöndet is hozott volna magával. Gondolta, elszalad a térre, onnan valamennyire fellátni a szemközti hegyoldalba. És ahogy elindult, már a tér sarkáról látta, hogy az innenső oldal is lángol. Akkorát dobbant a szíve, azt hitte, kiugrik a helyéről. Kiáltani szeretett volna, de valahogy ő is úgy volt vele, mint a legtöbben, igazán nehéz helyzetben nem higgadtan tudunk cselekedni, csak jóval később tör ránk az idegesség. Mosolyogva visszament hát a tavernába, és beállt a táncolók közé.
A harminc emberből pedig már csak huszonegyen maradtak. Jorjisz, a traktoros a markólójával együtt égett el, tavaly vette, hitelből. Jövőre járt volna le a törlesztés. Mikor látta, hogy minden hiába, nem tud olyan széles árkot ásni, hogy ne törjön át a tűz az innenső oldalra, nekiment az olajfáknak a markolóval. Szeme elhomályosult, maga sem tudta, hogy a füsttől, a tehetetlen dühtől vagy a mérhetetlen keserűségtől jönnek-e ki a könnyei. Mintha láthatatlan ellenséggel birkózna, amelyik hol tűz alakjában jön ellene, hogy meg hirtelen széllé változva menekül előle. Biztatta magát, Adj neki!, Nesze, ha ez kellett, az istenit az anyádnak!, és egyre gyorsabban rángatta ki egymás után az olajfákat, némelyik egész friss telepítés, mások nehezebben adták meg magukat, Még a nagyapánk ültette, gondolhatta, Mit szólna szegény, ha látná, mi lesz belőlük.
A másik huszonegy Jorjisz láttán újult erővel küzdött. Nem sok volt hátra nekik, de még akkor sem adták föl, amikor végignézték, ahogy belekap a láng Jorjisz ingébe, végigszalad a hátán, szőrös karján, a nadrágján, az ülésen, és egy hatalmas robbanással szétveti a kis munkagép tankját, és ami Jorjiszból megmaradt, azzal együtt ezernyi lángoló darabban hullik vissza a földre. Nesze, Jorjiszért!, csapkodták a földön a tüzet az olajfaággal a párban állók, a gumitömlővel pedig ádáz rohamra indultak a lángnyelvek ellen.
Félórán keresztül bírták. Gondolni nemigen gondoltak semmire, arra sem, hogy a katonáknak is ilyesféle érzés lehetett a háborúban, amikor lelőtték mellettük a bajtársukat, és a bánat és a harag sokszorozta meg erejüket az újabb támadáshoz.
Egymás szeme láttára égtek el. Körbezárta őket a tűz, áttört az úton, nem tudtak menekülni. Azt még fel tudták mérni, hogy a tavernáig, ahol a lakodalom zajlik, talán nem terjedhet tovább a tűz. A két legidősebb, két szomszéd még megjegyezte, ha szerencséjük van, nem gyulladnak ki a házak, eléggé fellocsolták a környező utcákat, mielőtt elkezdődött a lakodalom. Aztán Memosz, a legfiatalabbik elüvöltötte magát, Isten veletek, ha van túlvilág, akkor ott találkozunk!
Nem beszéltek, az utolsó tíz percben egy szó sem hangzott el köztük. Elég volt, hogy a periférián érzékelték, még ott van mellettük a társuk, miközben tekintetüket előre szegezve hátráltak, ahogy szorította őket lefelé, a falu felé a tűz. Legfelül Sztéfanosz állt, mellette Memosz, lejjebb, leghátul a sánta Jorjisz, aki a tömlővel először még próbálta oltani Sztéfanosz és Memosz ingét, nadrágját, ahogy elérte őket a láng, de a tömlő előbb megolvadt, mint keresztül tudott volna jutni a víz a legfelül álló Sztéfanoszig. És akkor a huszonegy lángoló ember egymásra nézett, kinyitották a szájukat, de hang már nem jött ki a torkukon. Sztéfanosz, Memosz, Jorjisz, a sánta, Aléxisz, a szabó, Nikosz, a postás, Dimitrisz, Lefterisz, Panosz, Kosztisz, aki péknek tanult, Jorgakisz, a buszsofőr, Mihalisz, Akisz, Telisz, Lakisz és Janulisz. Egyszerre égtek el. Aztán jött Anjelosz és Petrosz, majd Ilíasz és Pávlosz, a négy elválaszthatatlan jó barát, akik a hadseregben is együtt szolgáltak a légierőnél. Tavaly szereltek le. Petrosz a télre tervezte az esküvőjét.
Grigorisz volt a legidősebb köztük, őt mindenáron le akarták küldeni a városba az öregekkel, de kikérte magának, azt mondta a polgármesternek, hogy csak a magad negyven évével gondolsz engem öregnek, polgármester úr! És maradt. Amíg voltak gondolatai, nem bánta meg, hogy maradt, soha életében nem hátrált meg a nehézségek elől. Csak a sánta Jorjiszt sajnálta, mert tudta, őt szánalomból engedték. Meg Mihaliszt, a szomszédasszonya unokáját, aki városból jött fel a nagyanyjáért, és mindenáron itt akart maradni segíteni. Azt mondta, hiába nem itt lakik, még a dédapja ültette ezeket az olajfákat, hogyne maradna itt, hogy megvédje őket.
Ki tudja, milyen előérzetből, mielőtt Mihalisz a többiek után indult volna, szabadon engedte Nanit, a nagyanyja kutyáját. Aztán meglátta a szomszédét, a mellette lévőét, és az amellett lévőét. Mindet. Csak utána ment föl. Mikor látta, hogy a kutyák lefelé, a falu központja felé tartanak, ahol a posta, a taverna, a vegyesbolt, a pék, a trafik, a takarékbank, és a kis kávéház van, akkor megnyugodott. Ott vizet is találnak, ha megszomjaznának. Nagyon jólelkű fiú volt. Tavalyelőtt nősült, a felesége a második gyereküket várta.
Grigorisz nem nagyon akarta, hogy a hét gyerek, Mihalisz meg a sánta Jorjisz maradjon. Magának se merte bevallani, nem is igazán érezte elég erősen, inkább egy kósza gondolat lehetett csupán, hogy mi lesz, ha mégis átterjed a hegyen a tűz, és leég az erdő az ültetvényekig. De ezt így nem gondolta végig akkor, csak miután a hét gyerek odaveszett, és ők is a tűz fogságába kerültek, akkor suhant át a fejében, hogy nem kellett volna engednie, utóvégre ő itt a rangidős. De már késő volt.

És lenn a faluban közben zajlott a lakodalom. A násznép tagjai is érezték időnként, hogy megcsapja orrukat a füst, de olyan messze volt tőlük a hegy túloldalán a szomszéd falu, hogy inkább azt mondták magukban, biztos a másik cigarettájának a füstje csípte hirtelen a szemüket. Nem beszéltek a tűzről, elvégre ünnep volt. Akik összetalálkoztak a mosdóban, és várták, hogy kijöjjenek a két vécéből, néha vetettek egy-egy aggódó pillantást fölfelé, ahol elindult a lépcső a falu hegy felé eső vége felé, de mihelyt észrevették egymás szemében az aggodalom szikráját, rögtön a menyasszonyra, a vőlegényre, a vacsorára terelték a szót, pedig kimondatlanul ott volt a levegőben a gondolat, hogy a hegy túloldalán ég az erdő, talán házak, emberek, állatok is égnek, mi meg itt mulatunk. Az este folyamán legalább egyszer mindenkinek eszébe jutott. Főleg az idősebbeknek.
Mikor a polgármester elindult fölfelé a huszonkilenc emberrel meg a hét gyerekkel, a vőlegény nagybátyja, aki Athénban lakott a családjával, utánuk szólt, ha bármi van, szóljanak rá nyugodtan telefonon, ő látta, nem könnyű segítséget kérni, a segélyhívó vonalak se nagyon működnek. Tűzoltótiszt a szomszédja, inkább majd neki szóljanak, szükség lesz rájuk. A polgármester megköszönte, azzal hárította el, nem valószínű, hogy szükség lesz rá, a falubelieket is csak a biztonság kedvéért költöztette ki.

A zenekar játszott, a lakodalmas nép táncolt odalent. Ha nem szól a zene, akkor nyilván ők is hallják azt a süket csöndet, amit a filmekben szinte tapinthatóan visszaad a kép, amikor hirtelen mindenki megdermed, lélegzetvisszafojtva vár, elfogy a levegő a jelenetből, nincs tovább, meg kell állni, és ebben a villanásnyi időben fog eldőlni, hogy mi lesz a folytatás.
Mivel a huszonegy ember utolsó kiáltása a testükkel együtt beleolvadt a hamuba, csak annyit lehetett volna hallani, ha a faluban hallja egyáltalán valaki, hogy a nyugat felől feltámadó szél megtolja maga előtt a tüzet, lángra lobbantja az út túlsó oldalán az aljnövényzetet, és lassan kúszni kezd lefelé, a falu irányába. Az árnyékban hűsölő kutyák felkapják a fejüket. Fülüket hegyezve szimatolnak, távolba vesző pillantásukkal fölnéznek a hegy felé, aztán alig észrevehetően közelebb kúsznak a tavernához, ahol új dalba kezd a zenekar.

Lefkesz (Parosz), 2007 – Leányfalu, 2018

Fotó: MTI/EPA/Oresztisz Panajotu (részlet)


Patak Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.