PÁTKAI TIVADAR

Az Írás név úgy ragadt rá a Sáriöcsire, hogy nagy strikkező hírében állott. Folyton-folyvást csalt, a földbe karcolt vonalat legföljebb csak álmaiban találta el, mégis mindig ő nyert. Szívlapát nagyságú kezével markolta föl az aprópénzt, azután rázta, rázta. Fej vagy írás, kérdeztük volna kötelezően, a játék szabályai szerint. De ő ezt meg sem várva, mielőtt földobta volna a sok csicsedlit a levegőbe, előre elkiáltotta magát: írás, írás! Ám, ha a rázás után több pénz esett a fej oldalára, ő addig rázta a maradékot, mígnem az írás győzedelmeskedett. Igaz, a rézből készült lukas kétfilléreseket és az alumínium ötfilléreseket hagyta a földön, tessék-lássék, nekünk is legyen rázni valónk. Amúgy, kuss volt a nevünk. Aki ellenkezni próbált, arra azon nyomban ráüvöltött: kuss legyen gyerek, mert úgy megverlek, mint a korpába szart macskát!

Nem szerettünk vele szemtől szembe’ állni. Jóval magasabb volt nálunk, legalább négy-öt osztállyal járt fölöttünk. Szőrzete imitt-amott csillogott az állán, de már zsilettpengét használt. Ez a kaparós beretva még ritkaságnak számított akkoriban. Tőlem kunyerálta el, én pedig az apám borbélyműhelyének egyik fiókjából emeltem ki. Az apám nem vette észre, mert Lízi néném legalább tucatnyit küldött Amerikából a mindig megdézsmált csomagban, azzal a levélbeli megjegyzéssel, hogy Ernő öcsém, küldök néked sok silettet, jó élessek, ezekkel beretváld a pátkai nípeket, hogy szípek legyenek, mint tinéktek a demokráciátok! Azután az apám el is égette ezt a levelet, mert öregapám szerint be volt rezelve. Aznap este hallottam öregapámtól, hogy a vínkurva Lízi nénétek fostos-szájúsága miatt még a vígin eeviszi az apátokat az ávó!

Összevont osztályokba jártunk, olyan kevés tanterme volt az iskolánknak, mint szegény Basák Tóni füstölőjében a kolbász. Mindig az Írás nyert, mindenben. Akkor is, amikor nem. Kuglizásban, nyilazásban, bodzapuskában, távhugyozásban, csúzlizásban…

És akkor is, amikor az osztálytábla előtti kötelező verekedésre ki kellett vele állnunk. Egyetlen egyszer győzött a Smidt Gyuri, a legjobb barátja. Arról meg tudtuk, hogy bundázás. Gőcze tanító elvtárs előjátszotta a bunyómeccset, pontosan megmutatta, hová szabad a testen ütni és hová nem. Gőcze tanító elvtárs azzal kezdte az óráit, hogy leakasztotta Rákosi pajtás bekeretezett fényképét a falról. A tanári asztalra helyezte, és biztos, ami biztos, három fejesvonalzóval támasztotta ki, nehogy eldőljön a nagy csihi-puhi alatt mindnyájunk édesapjának képe. Sohasem felejtette el megjegyezni: sutyerákok, ha valaki le merészeli verni bunyózás közben a képet, annak beláthatatlan politikai következményei lesznek a szüleitekre nézvést, értve vagyon? Igenis, tanár elvtárs!, válaszolt a kórus. De ez még mind semmi. Szembefordította vele a Mindszenty bíboros fényképét, amit pedánsan vasalt acélkék köpenye alatt csempészett be az órákra, s azt a füzeteinkkel és az osztálynaplóval polcozta föl. Minden számtanóra előtt üvöltözte: osztályharc van, szarháziak, ezt mindenkinek kötelező, nem csak tudomásul venni, hanem meg is vívni! De nektek most csak egymással! Egyikőtök a munkásosztály, másiktok a klérikáció! Értve van, kispajtikáim? A herezacskó és a szem kivétel volt, azt nem szabadott ütni-rúgni, viszont az orr, az áll kétszeresen beszámított a pontozásba. A mi osztályunkból csak a Regőczi Gyuszi bírta úgy, ahogy a gyűrődést az Írással, meg a melák Bendli. Csakhogy ő legalább háromszor bukott olvasásból, így került le a mi osztályunkba. A Gőcze valamennyi bunyómérkőzés előtt kiosztotta a szerepeket. Az erősebb tanulók képviselték a dolgozókat, vagyis a munkások, parasztok hatalmát. Mi satnyábbak, akik általában hittanra jártunk, míg lehetett, és ministrálni is szoktunk, a dologtalan klérikációt. Ezt a megkülönböztetést nem értettem igazán gyermekfejjel, de hát elfogadtam, ha már a tanító elvtárs így látta jónak. Öregapám sem tudta nekem elmagyarázni, hogy mit jelent a klérikáció, mert azt mondta, hogy az majdnem olyan, mint a kutyafasza, és én ne üssem bele az orromat mindenféle szarba, de főleg a nagypolitikába.

Kieséses rendszerben, az első vércsöppig vagy ájulásig tartottak a mérkőzések. A vesztes ráadásul körmöst is kapott, általában a végső győztestől, vagyis az Írástól. És az Írás nem kímélt senkit. Valósággal kéjelgett, amikor egy-egy nyertes meccs után Gőcze a kezébe adta a fejes vonalzót, vagy kiküldte az iskola hátsó kertjébe, hogy vágjon le a bicskájával friss birsfa husángot.

A Gőcze az ügyeletes hetesekkel eleve kikészíttetett két darab tisztára mosott szivacsot, amit az egészségügyi lavór mellé kellett tenni a stokedlire, hogy vérző orrunkat alkalmasint le tudjuk vele törölni.

Az ötvenhatos forradalom bukása után, a téli szünetben bocsátották el Gőcze tanító elvtársat rövid időre, de azután hamarosan visszajöhetett, mert önkritikát gyakorolt és bocsánatot kért a szülői értekezleten. Viszont soha többé nem volt kötelező verekedés az órái előtt, igaz, a Mindszenty és a Rákosi képei is örökre eltűntek az osztálytermünkből. A falunkban azt suttogták, hogy a bíborost bekasztlizták, a vén kopaszt meg magukkal vitték a ruszkik Szibériába.

Semmit sem vártunk olyan türelmetlen áhítattal, mint az adventet. A nagykarácsony közeledtével elmehettünk ministrálni a hajnali misére, amiért kisgalambokat kaptunk ajándékba az Egervölgyi plébánostól. Az apám ki nem állhatta ezeket a galambokat, többször is élcelődött rajtuk: baszódna meg plébános atyátok a szaros, fostos galambjaival együtt, hová a radai rossebbe rakjuk őket! Pedig majdnem lefagytak értük a lábam ujjai a fűtetlen templom kövezetén, hiába adott rám az anyám dupla pamuk zoknit. A ministrálást egyáltalán nem nézték jó szemmel az iskolánkban. Különösebb büntetés ugyan nem járt érte, de a Fogarasi és később a Kovácsigazgató elvtárs sokszor nyilvánosan, általában az iskolai ünnepségeken, ki szokott gúnyolni bennünket, aprószenteket.

Hanem a pásztorozás! Az volt ám az igazi. A pihekönnyű, hársfából készített bötlehemet, amit műbútorasztalos Karcsi bátyámtól kaptam még ötödik születésnapomra, már advent előtt két héttel lehoztam a padlásról. Ki kellett tisztítanom nedves ronggyal, mert telis-teli volt pókhálóval és apró egérszarral. Friss mohával béleltem, átfestettem a fából faragott Kisjézust és a Szent Családot. Új szalmát tettem a jászolba a kukoricacsuhéból fabrikált barmok elé. Öreganyámtól elkunyeráltam Mária Magdolnás kicsiny szentképét és egy vastagabb gyertyát, ezeket is a helyükre raktam. A törékeny, karcsú tornyot kályhaezüsttel, a keresztjét sárgával pingáltam ki, mivel arany festékünk nem volt. Még a holdvilágnál is fényesebben csillogott.

Több gyerekbanda járta ilyenkor, sötétedés után a házakat. Elfértünk egymás mellett, hiszen hét kilométer hosszú a mi falunk, a Főszertől az Újtelepig, ahol Struczer Lajos bátyámék is laktak. Nem mondom, hogy nem voltak összeveszések, néha kisebb verekedések a bandák között. Végül mindig megegyeztünk, melyik banda megy be először a kiszemelt házba. Mert nem mindenhol kérdeztük ám meg, hogy szabad-e pásztorozni? Általában ott kopogtattunk be a furkós bottal, ahol jó mód vót!

Jaj, de örültem másodikos koromban! Az Írás bevett a csókásiak bötlehemező bandájába. Nem tagadom, másnap már csalódással vettem tudomásul, csak a vadonatúj bötlehememnek köszönhetően mehettem velük. Először elsírtam magamat, amikor az Írás, se szó, se beszéd, leemelte vállamról az én ajándékba kapott bötlehememet. Naná, hogy ő vitte, hiszen ő volt az Öreg pásztor. Ne bőgjé má’ drága aranyos kisöcsém, az anyád szűz máriáját, majd megnősz te is, aztán cipelheted, ölöget!

Otthon egyszer azt mondta nekem az anyám, hogy: ez a melák Sáriöcsi gyerek neked szegről-végről rokonod kisfijam, de azért nem muszáj vele sűve-főve bandáznod, mert még a szeme sem áll jól nekije. Hát ekkor értettem meg igazán, hogy miért szólít engemet állandóan drága aranyos kisöcsémnek. Pedig, hogy’ utáltam ezt a megszólítást! Nem tudom miért, szégyellettem a barátaim előtt.

Szezononként összekerestem a bötlehemezéssel és a mendikálással annyi pénzt, amennyiért meg tudtam venni legalább három-négy diafilmet. Villanyáram nem lévén a falunkban, az apám világvevő rádiójának telepéről működtettük a csillogó, ezüstszínű vetítő masinámat. Legelső diám a Grant kapitány gyermekei volt, amit rá néhány évre sajnos elnyert tőlem az Írás kuglizáson, mint annyi mást. Még ma is érzem a celluloid illatát, még most is magam előtt látom a film címfeliratát, az első képkockákat: A Verne regénye nyomán készült szovjet film képeiből összeállította: RUZICSKA JÓZSEFNÉ… és akkor elkezdődött az izgalmas történet: 1864. július 26-án egy Duncan nevű angol hajó Skócia partjai mentén járt…

Bötlehemezés előtt úgy kivikszoltuk egymás arcát korommal, kukorica-üszöggel, hogy a jóanyánk sem ismert volna miránk. Imre bátyám adta kölcsönbe a bundás bekecsét, amit kifordítva illett fölvennem. Csali öregapám szurkos kenderkócból csinált madzaggal fölköthető bajuszt és indulás előtt belehúzta fejembe a büdös-bagós szagú kucsmáját. Hónom alá nyúlt, fölemelt, majd beleállított kérges csizmájába, azután körbetömködte a lábam szárát rongyokkal, és egy eriggy te pásztorok kerála, Istennek hírivel! – elengedett az utamra. A vállamra vett bötlehemnek, a nehéz bekecsnek és az emberes csizmának a súlyát nem is éreztem, valami ismeretlen erő vitt előre, egészen a csókási tejcsarnokig. Itt szoktunk gyülekezni indulás előtt és mindig ide tértünk vissza szétosztani az összepásztorozott ajándékokat, a pénzt, amit útközben az Írás megdézsmált, általában a nagyobb címletű aprót. Előfordult olyan is, amikor nem sikerült neki a csóreszolás. Ilyenkor meg képes volt direkt elhasalni a Szent Családdal, csak azért, hogy a bötlehemből szétguruló pénzt fölkapkodhassa. Szívszakadva és sírva vittem haza a letört tornyú bötlehemet, amit még aznap este megpreparált Csali öregapám.

Általában almát, diót, lasponyát, birset kaptunk. A tehetősebbektől házilag kotyvasztott szaloncukrot, diós-, mákos kalácsot, vagy egy-egy szál sodort cigarettát. A cigarettát is az Írás gyűjtötte be, mondván: nektek aranyos kisöcsém, macskapöcse jár a szájatokba! Igaz, olykor egy-egy slukkot nekünk is engedélyezett. A boltos Kellermayerék mindig kitettek magukért. Lehetett a rogyásig terített asztalukról választani: a gránátos csoki kocka, füge, sósborszeszes cukorka, habcsók, krumplicukor, ánizsos bocskorszíj, selyemcukor, marcipános kismackó közül. A selyemtapétás falon puskák és agancsok lógtak körös-körül. A Józsi bácsi vaníliás illatú szivart pöfékelt. Náluk minden olyan volt, mint a mesében. A legtöbb helyen azonban savanyú lőrével vagy marharépából főzött irtózatosan büdös pálinkával, esetleg otelló borral kínáltak meg bennünket. Mi kisebbek hamar berúgtunk, ilyenkor az árokparton rókáztuk ki magunkat.

Szabad-e pásztorozni? – kérdeztük az öreg Fekete Imre bácsiék ablaka alatt is.

Szabad hát! Kerüljenek kendtek beljebb!

Jó estét Gazda! Én vagyok az Öreg. Akkorát csetlettem-botlottam kendtek küszöbében, hogy száz mázsás lelkem majd’ kiszakadt. Ilyenkor az Írás elgáncsolta saját magát, hasra vágódott, majd kisvártatva föltápászkodott. Az első pásztorra bízott bötlehememet körbetáncolta, utána színészkedve felkiáltott. Hát ti most is alusztok? Keljetek föl, mert a gazda kakasa már hármat kukorékolt… Pásztorok, pásztorok keljünk föl…

Sorra felkeltünk és egymást kérdeztük:

A legvégén, még néhányszor körbejártuk az asztalt, furkós botjainkkal döngöltük a tisztaszoba földjét és a Vehrer Pista bácsiéknál ivott sok pálinkától kábultan már óbégatva énekeltük:

Hát, az öreg Feketééknél, egy szem dió nem sok, de még annyit sem kaptunk. Természetesen az Írás azonnal „reklamált”. Erre föl Imre bácsi fölemelte a mutatóujját, dörgedelmeset fingott, majd fennhangon azt mondta a feleségének: Hogy a franc esne belétek! Eridj anyjuk, ne sajnáld, hozz be nékik a rédliből egy szakajtó sülttököt!

Odakinn kékesfehér színben játszott minden, igencsak kavarta már a havat a szél. Még szerencse, mert a frissen sült, forró tök majdnem kiégette a tenyerünket. Mintha varázsszóra, valamennyien egyszerre dobtuk bele a hóba. Ekkor az Írás ránk parancsolt, szedjük föl azonnal, mit képzelünk mi, majd talán hagyjuk, hogy pocsékba menjen ez a drága sülttök! Ezen kicsit elcsodálkoztunk, de senki sem mert ellenkezni. Előkapartuk a hóból az összes sülttököt. Mindent úgy csináltunk, ahogyan azt az Írás mondta. Hátba kellett kerülnünk az öreg Fekete házát, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy a szomszéd Pöntör Mihályék udvarába lopóztunk. A Pöntörék ablakai sötétek voltak, tudtuk, a tyúkokkal fekszenek, mert a Mihály bácsi mezőőr lévén mindig hajnalok hajnalán kel. Egyszerre ott álltunk a fehérre meszelt hosszú hátsó fal előtt. A sülttököt az utolsó falatig fölkenette velünk az Írás a falra.

Aznap már nem pásztoroztunk sehol sem. A tejcsarnoknál szétosztottuk az ajándékokat és az aprópénzt. Szinte lábujjhegyen sunnyogtunk haza.

Másnap nem volt iskola, mert kiadták a szénszünetet. Tüzelő híján egy héttel korábban is csak úgy mehettünk, hogy minden tanulónak két-két kölönc hasábfát vagy három szem tojásbrikettet illett vinni. Leó tanár úr, akinek széle-hossza egy volt, akit ezért csak kisgömböcnek hívtunk, az iskola kapujában gyűjtötte össze naponta a tüzelőre valót. Egyedül őt nem szabadott a tanítóink közül elvtársnak szólítani, azért, mert az a szóbeszéd járta, hogy büntetésből került a falunkba. Egyenesen a győri tanítóképző intézetből, ahol állítólag a kistanító néniket simogatta és molesztálta. Imre bátyám szerint nem más, mint Fogarasi igazgató jelentette ki a községi tanácsülésben, hogy az ilyen szaremberek nem érdemlik meg az elvtárs megszólítást. Mert: az ilyenek miatt késik a világbéke, és áttételesen a koreai nép is az ilyenek miatt szenved! Hát én nehezen tudtam elképzelni, hogy mi köze van a kisgömböc Leónak a koreai néphez, hacsak az nem, hogy a koreaiak is olyan apró termetűek, mint a Leó.

Szénszünet ide, szénszünet oda, nem sokáig aludhattam emeletes dunyhám alatt. Iszonyatos fájdalomra ébredtem. Az apám, mint akinek elvették a józan eszét, tajtékzott, üvöltött. Hajamnál fogva ráncigált ki az ágyból. Mi az anyád szűzmáriáját csináltál tegnap este? Majd adok én tenéked bötlehemezést! Ripityára töröm a fejeden azt a szaros kócerájt! Lenyalatom veled azt a falat…

Néhány perc múlva már ott térdepeltem borbélyműhelyünk olajozott hajópadlóján, a sarokban. Vezekelni, azt muszáj, minden bűnre, mondta ilyenkor. Ez volt a szokása. Ha rossz fát tettem a tűzre, odatérdepeltetett a sarokba. A köpőcsésze mellé! Nem is a térdepelés fájt, hanem a köpőcsésze közelsége. Undorodtam attól a fehérre zománcozott, rohadt büdös csészétől, amit az apám kuncsaftjai turháztak tele nap, mint nap. Egy ideig csak a falat bámultam, a falon az ótvaros-barna színnel hengerelt mintákat. De ahogyan káprázni kezdett tőlük a szemem, ahogyan fáradt a nyakam a merev tartástól, úgy csúszott tekintetem egyre lejjebb erre a repedezett zománcú akármire. Végül már csak a repedéseket láttam, amelyek úgy hálózták be az egész csészét, mint a vérerek az ember testét. Hányinger gyötört. Nem tudom, hány percet, hány órát térdepelhettem ott a sarokban.

Ma már csak arra emlékezem, hogy délutánra megenyhült az apám. Odakinn a bőszen kavargó hó is átváltott szinte langyos, permetező esőre. Néhány napra rá, a karácsonyfa alatt ott fénylett életem első kurblis vaskorcsolyája.

***

Műhely 2010/6.

Tartalom

Su-la-ce: Feljegyzések Lin-csiről – Közreadja Sári László

„A tűnődés nem az elme képessége, hanem a léleké. Olyan művészet, mely feltárja a világ valóságos természetét. A megismerés legfinomabb módszere, a titkok szelíd közelítése, fürkészése. Nem támadás a tudásért. Barátságos ismerkedés.”

*

Szoboszlai-Kiss Katalin: A lélek egyensúlya

„A helyes cselekedetek sikeressége elsősorban lelkünk egyensúlyán múlik, ha az egyensúly állandósul, akkor minden tettünk az erényt valósítja meg.”

*

Győri László: A támadás

Vízöntő

A mozgólépcső

Tettenérés

A dögevő

Ladik Katalin: Metró versek

Acsai Roland: Rokonok

Én vagyok a tó

Czilczer Olga: Rendhagyó mese

Nagyapa

Sebestyén Ádám: Üzenet a csöndből

Belépünk

Áldozat

Necz Dániel: Kórkert

Körtebor

Fehér Renátó: Melba kocka

Az átképzett tanár

A hála jogán

Mechiat Zina: Pipacs

Ujjlenyomat

Koosán Ildikó: Nyírfa

Ha visszaköltözöl

Viharos tercinák

Bárzongorista

Én löktelek le Taigetoszról

Karádi Márton: egy újabb rossz változat

napokká hajtogatott idő

Varga Bálint: félálom közepette

Evellei Kata: Előnap

A nagy kerülő

Aszimmetrikus táj

Gazdátlan ház

Leltár

Völgybe vezető út

Nagyatádi Horváth Tamás: Ergo sum

Távozóban

Mínuszos

Episztémé

Fixatio

Argumentum

Ayhan Gökhan: Azóta más

Bátya

Van-e?

Apabátya

Megyek

Solnay Dénes János: Vier Bäume

ézsau

Ozírisz fényképez

Zalán Tibor: Arányok ideje

Sárga árnyék-szonett

*

Deák László: Repkény

*

Pátkai Tivadar: Tökös bötlehemesek

Plótár Noémi: Biciklivel a köldöke fölött

*

Sütő Csaba András: Tolnai-triptichon. – Romeltakarítás és restauráció Tolnai Ottó újabb könyveiben

*

Halmai Tamás: Messziről jött mondat – Levél egy ifjú olvasóhoz

*

Szalai Zsolt: „Szentület van” (Kalász Márton Összes verse)

Zsurzsán Anita: Szóval és nélkül (Győri László: A szó árnyéka)

Falvai Mátyás: Érdemes hordalékok (Háy János: Egymáshoz tartozók)

Kovács Krisztina: Észrevenni a mozdulatlanságot (Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval. Fejezetek egy regényből; Hullámok után a tó sima tükre. Fejezetek)

Juhász Attila: Tisztaság, Egész-ség (Cseke Ákos–Tverdota György: A tisztaság könyve)

Horváth Nóra: „Egy darabka vegytiszta idő” (Marcel Proust és A megtalált idő)

*

Képek: Detvay Jenő fotói

*

www.gyorimuhely.hu