hirdetés

Patti Smith: Kölykök

2012. augusztus 16.

Patti Smith – a könnyűzene és a költészet találkozási pontjait kereső legendás énekes-dalszerző – fiatalkorának és egy elveszett generációnak állít emléket Kölykök című könyvében, amelyért 2010-ben elnyerte az amerikai National Book Awardot. - A frissen - a Magvetőnél - megjelent könyvből most részletet ajánlunk!

hirdetés

Patti Smith: Kölykök (részlet)

A HÉTFŐ GYERMEKEI


Kislánykoromban anyám sokszor elvitt sétálni a Humboldt Parkba, a Prairie-folyóhoz. Homályosak az emlékeim, mintha üveglapon keresztül látnék egy régi csónakházat, egy kör alakú színpadot, egy boltíves kőhidat. A keskeny folyó széles lagúnába torkollt. A víz felszínén csodálatos teremtményt pillantottam meg. Hosszú, ívelt nyak emelkedett egy fehér tollpárnából.

Anyám észrevette az izgatottságomat. „Hattyú”, mondta, mire az lépett néhányat a csillogó vízen, verdesni kezdett hatalmas szárnyával, és felszállt a magasba.

Ez a szó azonban kevés volt, hogy kifejezze a csodát, vagy leírja az érzéseimet. leküzdhetetlen vágy lett úrrá rajtam, hogy beszéljek róla, mondjak valamit a fehérsé-
géről, a mozdulatai robbanékonyságáról, méltóságteljes szárnycsapásairól. A hattyú beleolvadt az égbe. Kétségbeesetten kerestem a szavakat, amelyekkel visszaadhatnám az élményt. „Hattyú”, ismételtem némiképp elégedetlenül, és kínzó sóvárgást éreztem, ám mindezt nem vették észre rajtam sem a járókelők, sem anyám, sem a fák vagy a felhők.

*

Egy hétfői napon születtem Chicago északi részén az 1946-os nagy hóvihar idején. Egy nappal korábban érkeztem a kelleténél, a szilveszterkor született babák ugyanis egy új hűtőszekrényt kaptak ajándékba. Anyám minden erőfeszítése ellenére a vajúdás már a Michigan-tó mellett, a hóförgetegbenaraszoló taxiban elkezdődött. Apám elmondása szerint nyúlánk, vézna csecsemő voltam, aki tüdőgyulladással jött a világra, és csak azért maradtam életben, mert egy forró vízzel teli, gőzölgő mosóteknő fölé tartott.

Húgom, Linda születésekor is hóvihar tombolt, 1948-ban. A szükség úgy hozta, hogy gyorsan fel kellett nőnöm. Anyám vasalást vállalt, én pedig a bérház verandáján ülve vártam a jegesembert, aki a város utolsó ló vontatta kocsijával járt. Amikor megérkezett, barna papírba csomagolt jégdarabokat kaptam tőle. Az egyiket a zsebembe dugtam a húgomnak, de amikor később elő akartam venni, a jég eltűnt.

Amikor anyám terhes lett az öcsémmel, Todd-dal, elbúcsúztunk a szűkös lakásunktól a Logan Square-en, és a pennsylvaniai Germantownba költöztünk. A következő néhány évben egy katonák és családjuk számára fenntartott, fehérre meszelt barakkban laktunk, az ablakok egy elhagyatott, vadvirágoktól tarkálló mezőre néztek. A mezőt Foltnak neveztük, ahová nyaranta a felnőttek kiültek beszélgetni, cigizni, pitypangbort iszogatni, miközben mi, gyerek körülöttük játszottunk. Anyám megtanította nekünk gyermekkora játékait, olyanokat, mint a „tolvajlépés”, az „Adj király katonát” vagy a „Repül a, repül a…”. Százszorszépből nyakláncot és koszorút készítettünk. Esténként szentjánosbogarakat gyűjtöttünk befőttesüvegbe, a fényükből gyűrűt húztunk az ujjunkra.

Anyám megtanított imádkozni is; ugyanazt az imát  tanultam tőle, amit az anyja tanított neki. „én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva,
Atyám, amíg alszom, vigyázz reám!” Az ágyam mellett térdelve ismételtem az imát, miközben anyám mellettem állt, és elmaradhatatlan cigarettájával kezében hallgatta,
ahogy utána mondom a szöveget. Szerettem imádkozni, az imádság szavai mégis felzaklattak, újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Isten szeme mindig nyitva van? Milyen színű lehet? Féltem, hogyha elalszom, a lelkem megszökik a testemből, és elfelejt visszajönni. Kétségbeesetten igyekeztem ébren maradni, nehogy elengedjem, ami hozzám tartozik.

Talán azért, hogy kielégítse kíváncsiságomat, anyám beíratott a vasárnapi iskolába. bibliai passzusokat és Jézus szavait kellett bemagolnunk. Utána felsorakoztunk
egymás mellé, és aki hibátlanul vissza tudta mondani, az kapott egy kanál lépes mézet. Ugyanazzal a kanállal etették az összes köhögő gyereket. Ösztönösen óvakodtam a kanáltól, Isten létezését azonban gyorsan elfogadtam. Megnyugtatott, hogy létezik felettünk egy másik jelenvaló, folyamatos mozgásban, mint egy cseppfolyós csillag.

Mivel az esti imádsággal nem voltam megelégedve, hamarosan megkértem anyámat, hadd alkossam meg a saját imámat. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell többé ugyanazokat a szavakat ismételnem – „Vigyázz az én szüleimre, meg a kistestvéreimre, mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel” –, hanem azt mondhatom, amit valójában gondolok. ettől kezdve felszabadultan feküdtem az ágyamban, a szénkályha mellett, és hosszú leveleket fogalmaztam Istennek. Nem voltam jó alvó, biztosan bosszantónak találta végeérhetetlen fogadalmaimat, látomásaimat és terveimet. Idővel azonban megváltoztak az imádkozási szokásaim, és némán fohászkodtam, inkább hallgattam, mint beszéltem.

Ezek a szóáradatok valamiféle lüktető, hol táguló, hol összehúzódó érzetté alakultak. beléptem a képzelet tündöklő birodalmába. Mindezt még jobban felerősítette, amikor influenzás, kanyarós, bárányhimlős vagy mumpszos lettem. Az összes betegségen átestem, és mindegyik egy-egy új érzékeléssel ajándékozott meg. Magamba fordulva feküdtem, és szemhéjamon keresztül egy fejem fölött pörgő hópihe szimmetriájában gyönyörködtem, mint valami különlegesen értékes ajándékban, a menny kaleidoszkópjának egy darabkájában.

Az imádkozás iránti szeretetemnek azonban hamarosan vetélytársa akadt: a könyvek iránti rajongás. Sokat üldögéltem anyám lábánál, miközben könyvvel az ölében kávézott és cigarettázott. Az elmélyültsége felkeltette a kíváncsiságomat. Még óvodás sem voltam, amikor már szívesen nézegettem a könyveit, fogdostam az oldalakat, emelgettem a borítókat. tudni akartam, mi van bennük, mi köti le ennyire anyám figyelmét. Amikor megtalálta a párnám alatt Foxe Mártírok könyvének karmazsinvörös példányát, melyet abban a reményben rejtettem oda, hogy a fejembe szivárogjon a szavak jelentése, nekilátott, hogy fáradságos munkával megtanítson olvasni. Végigrágtuk magunkat lúdanyó meséin és Dr. seuss kötetein.
Amikor eljutottam arra a szintre, hogy nem volt szükségem többé segítségre, csatlakozhattam anyámhoz a kanapén. Ő A halász cipőjét olvasta, én a Piros cipellőket.

Teljesen a könyvek hatása alá kerültem. Mindet el akartam olvasni, és minden egyes új könyv új vágyakat ébresztett bennem. talán egy nap útnak indulok Afrikába, hogy felajánljam a szolgálataimat Albert schweitzernek, de az is lehet, hogy mosómedveprém sapkámmal és lőporszarummal felfegyverkezve védem majd az embereket, mint Davy Crockett. Vagy megmászom a Himaláját, és imamalmot pörgetve élek egy barlangban, így gondoskodva arról, hogy a Föld ne álljon meg. De a leginkább önmagamat akartam kifejezni, és a képzeletem termésének learatásában a testvéreim voltak az első cinkostársaim. Áhítattal hallgatták a történeteimet, boldogan játszottak a színdarabjaimban, hősiesen harcoltak a háborúimban. Velük semmi sem tűnt lehetetlennek.

Tavasszal gyakran előfordult, hogy ágynak döntött valamilyen betegség, és kénytelen voltam a nyitott ablakon át hallgatni, ahogy bajtársaim odakint játszanak. A nyári hónapokban kistestvéreim az ágyamhoz járultak jelenteni, a rét mekkora részét sikerült elfoglalni az ellenségtől. Sok csatát veszítettünk a távollétemben, megtépázott osztagom tagjai olyankor az ágyam köré gyűltek, én pedig megáldottam őket a gyerekkatonák bibliájából, Robert Louis Stevenson Gyermekkertjéből.

Télen erődöket építettünk hóból, hódító hadjáratokat vezettem, térképeket rajzoltunk, kidolgoztuk a stratégiát, támadtunk és visszavonultunk. Megvívtuk ír felmenőink csatáit, a narancs és a zöld háborúját. Narancssárga öltözékben küzdöttünk, noha mit sem tudtunk a jelentéséről. Csupán színek voltak számunkra. Amikor lankadt a lelkesedés, tűzszünetet hirdettem, és meglátogattam Stephanie barátnőmet. Egy számomra érthetetlen betegségben, a leukémia egy típusában szenvedett. Úgy tizenkettő lehetett, négy évvel idősebb nálam. Nem sokat tudtam mondani neki, és valószínűleg nem lehettem túl szórakoztató társaság, ennek ellenére úgy tűnt, örül a látogatásaimnak. Az igazat megvallva nem a jó szívem vonzott hozzá, hanem a szobájában lévő tárgyak csábereje. Nővére kiterítette száradni az átnedvesedett ruhámat, és kakaót meg aprósüteményt hozott egy tálcán. Stephanie párnák közt feküdt az ágyában, miközben én történeteket meséltem neki, vagy a képregényeit olvasgattam.

Lenyűgöző képregény-gyűjteménye volt, amit a betegsége miatt ágyban töltött gyerekkorával érdemelt ki. Halmokban állt a szobájában a Superman, a Little Lulu, a Classic Comics és a House of Mystery összes száma. Régi szivardobozában őrizte az 1953-as év varázserejű amulettjeit: egy rulett-kereket, egy írógépet, egy korcsolyát, a Mobil olajcég logójának vörös Pegazusát, egy Eiffel-tornyot, egy balettcipőt és a negyvennyolc állam alakját formázó medálokat. Bármeddig képes lettem volna eljátszani velük, és ha valamelyikből kettő volt, Stephanie szívesen nekem ajándékozta az egyiket.

Volt egy titkos rekesz az ágyam mellett, a padlódeszkák alatt. Ott tartottam a kincseimet: üveggolyókat, kártyanaptárakat, a katolikusok kukáiból kimentett régi szentképeket, megfeketedett skapulárékat és letört kezű-lábú műanyag szenteket. A Stephanie-tól zsákmányolt holmikat is ide rejtettem. Valami azt súgta, nem lenne szabad ajándékokat elfogadnom egy beteg lánytól, mégis megtettem, de szégyelltem magam, ezért inkább eldugtam őket.

Megígértem neki, hogy Valentin-napon meglátogatom, de nem mentem el hozzá. Hadvezéri teendőim – a testvéreimből és a szomszéd fiúkból álló osztagok irányítása – teljesen lefoglaltak, ráadásul erősen havazott. Kemény tél volt abban az évben. Másnap délután elhagytam az őrhelyemet, és átmentem hozzá egy kakaóra. Nagyon gyenge volt, és kérlelt, hogy maradjak még, aztán elnyomta az álom. Átkutattam az ékszeres ládikáját. Rózsaszín doboz volt, és amikor kinyitottam, kecses balerina fordult körbe benne, mint egy tündér. Az egyik kitűző anynyira megtetszett, hogy képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és egyujjas kesztyűmbe csúsztattam. Hosszú ideig ültem még az ágya mellett szótlanul, majd halkan kiosontam, mielőtt felébredt volna. A kitűzőt elrejtettem a kincseim közé. Nyugtalanul aludtam egész éjjel, furdalt a lelkiismeret. Reggel annyira rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam iskolába menni, és bűntudattól gyötörve ágyban maradtam. Megfogadtam, hogy visszaadom Stephanie-nak a kitűzőt, és bocsánatot kérek tőle.

Másnap volt Linda húgom születésnapja, de nem tartottunk zsúrt. Stephanie állapota ugyanis rosszabbra fordult, és a szüleim bementek a kórházba, hogy vért adjanak neki. Amikor hazaértek, apám sírt, anyám pedig letérdelt az ágyam mellé, hogy elmondja: Stephanie meghalt. A szomorúságából aggodalom lett, amikor megtapogatta a homlokomat. Belázasodtam.

A lakásunkat vesztegzár alá helyezték. skarlátos lettem. Az ötvenes években ez sokkal súlyosabb betegségnek számított, mint manapság, nem ritkán végzetes szövődményekkel járt. Ajtónkat sárgára festették. Ágyhoz voltam kötve, így Stephanie temetésére sem tudtam elmenni. Édesanyja elhozta nekem a képregény-gyűjteményt és az amulettekkel teli szivardobozt. Minden az enyém lett, az összes kincs, de olyan beteg voltam, hogy egyetlen pillantást sem bírtam vetni rájuk. Ekkor tapasztaltam meg, milyen súlyos teher a bűntudat, még ha csak egy apró kitűző ellopásáról van is szó. Azt is megsejtettem, hogy bármennyire törekszem a jóra, sosem juthatok el a tökéletességig. És Stephanie bocsánatát sem fogom soha elnyerni. De ahogy éjszakánként feküdtem az ágyban, eszembe jutott, talán mégis beszélhetek vele, ha imádkozom hozzá, vagy legalább Istent megkérhetem, hogy járjon közben az érdekemben.

Robertet nagyon megérintette ez a történet, és néha, hideg, borongós vasárnapokon könyörgött, hogy meséljem el újra. „Mondd el Stephanie történetét”, kérlelt. Nem
hagytam ki egyetlen apró részletet sem ezeken a hosszú délelőttökön, a takaró alatt fekve felidéztem a gyerekkorom csodás, szívbemarkoló történeteit, miközben próbáltunk úgy tenni, mintha nem lennénk éhesek. És mindig, amikor ahhoz a részhez értem, hogy kinyitom az ékszeres ládikát, Robert felkiáltott: „Jaj, Patti, ne!”

Sokat nevettünk gyerekkori önmagunkon, mindig azt mondtuk, hogy én rossz kislány voltam, aki jó akart lenni, ő pedig jófiú, aki rossznak akart látszani. Az évek során ezek a szerepek felcserélődtek, aztán újra megváltoztak, míg végül elfogadtuk a kettősségünket. Ellentétes alkotóelemekből álltunk: fényből és sötétségből.

Álmodozó, ábrándos gyermek voltam. A tanáraimat bosszantotta, hogy bár koromhoz képest meglepően jól tudtam olvasni, tökéletesen híján voltam annak a képességnek, hogy az általuk fontosnak tartott ismereteket a gyakorlatban isalkalmazzam. Kivétel nélkül mindnyájan megjegyezték, hogy túl sokat ábrándozom, mindig máshol járok. Hogy hol, azt nem tudnám megmondani, de gyakran eszméltem arra, hogy szégyenszemre a sarokba ültetnek egy papírcsákóval a fejemen.

Később érzékletes rajzokat készítettem Robertnek ezekről a viccesen megalázó pillanatokról. Élvezettel nézegette őket, szemmel láthatóan érdekelte minden olyan
esemény, amely eltávolított vagy elidegenített másoktól. Ezeken a képeken keresztül az én emlékeim az övéi lettek.

*

Patti Smith – a könnyűzene és a költészet találkozási pontjait kereső legendás énekes-dalszerző – fiatalkorának és egy elveszett generációnak állít emléket Kölykök című könyvében.

 „Mindketten Robert lelkéért imádkoztunk, ő eladni akarta, én megmenteni.”

Még nem ismeri őket senki, még éhesek és fiatalok. Patti Smith elégikus hangú visszaemlékezésében nem a punk leendő keresztanyja és a majdani világhírű fotóművész – Robert Mapplethorpe – kapcsolata elevenedik meg, hanem két kölyöké, akik a kölcsönös bizalom és kiszolgáltatottság által ismerik meg egymást és keresik helyüket a világban. Történetük mögött ott lüktet a késő hatvanas és hetvenes évek Amerikája, New York excentrikus művészvilága, feltűnik Allen Ginsberg, Andy Warhol, Janis Joplin vagy Jimi Hendrix is.

Patti Smith: Kölykök (Just Kids)
Fordította: Illés Róbert
Magvető Könyvkiadó 

Terjedelem: 376 oldal
Méret: 125x197 mm
Kötés: Keménytábla védőborítóval
Ár: 3490 Ft
ISBN: 978 963 1430 36 3

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.