hirdetés

Patyomkin-falu

Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja, 2008, Gondolat, ford.: Szőke Katalin

2008. május 23.
Mint az utópiák és a sci-fik esetében legtöbbször elkerülhetetlenül, Szorokin könyvében sincs egyetlen konkrétum sem; miközben hemzsegnek benne a konkrétumok, a részletek, a leírások. Csupán reflektálatlan látszólagosságról van szó, egy testetlen szöveg homlokzatáról, stukkókkal és cirádákkal körülvett, prózailag nem értelmezett, üres helyről. 
hirdetés

A nyugat-európai figyelem horizontján, legalábbis a tizenkilencedik század óta, az orosz kultúrát, azon belül az irodalmat kitüntetett hely illeti meg. A nagyrealista orosz szerzőktől a kilencszázhúszas évek avantgárd költőin át a jeles színházcsinálókig - nem kell soroljuk - húzható az ív, az íróknak a sora, akik immáron vitán kívül meghatározó impulzusokkal, ihlető spirituális tájékozódási pontokkal befolyásolták és tájolták újra a Nyugat kulturális önképét. A szellemi vérkeringés felfrissítésének igényét egyszerre generálta a kifakuló transzcendens háttér előtt támadt horror vacui, a krízishagyomány feltámadása, a Felvilágosodás rousseau-i előzményeiben is gyökerező, az ember első, makulátlan természete és/tehát autentikus léte iránti értelmiségi rajongás és a fentieket a szalonok szintjén bemutató, az egzotikumra szomjazó polgári miliő divatja. Tolsztoj evangélista messianizmusa és Dosztojevszkij istenfélő és -kísértő démóniája, hogy csak két kiemelkedő példát említsünk, az európai kultúrának azt a prózai korszakát szólította meg, amelyben „[a]z élet számára /…/ a súly a jelenvaló értelem távolléte; feloldhatatlan belegabalyodás értelmetlen oksági kapcsolatokba, elsorvadás terméketlen földközelben és égtávolban, a megrekedés kényszere és képtelenség az önfelszabadításra a merő, durva anyagiság bilincseiből; tehát mindaz, amit az élet legjobb, immanens erői szüntelenül le akarnak küzdeni; a forma értékfogalmával kifejezve: trivialitás.” (Lukács György: A regény elmélete, 515. old.) Ennek az epochénak a csúcsteljesítménye Az érzelmek iskolájában a bármely magasabb értelemképző attitűdtől mentes „modern életnek”, a kiüresedő individuum kopáran csillogó drámaitlanságának és a romboló idő személytelen diadalának bemutatása. (A mű elemzését máig a legmélyebben szántóan Balassa Péter végezte el A regény átváltozása és Az érzelmek iskolája című tanulmányában. Szépirodalmi, 1982.) Az orosz hatások megtermékenyítő erővel léptek be az említett trivialitások szövegkörnyezetébe, irodalmi és világképi konzekvenciáik a huszadik századi európai regény regényben, gondoljunk csak Thomas Mann esszéire, végigkövethetők. A mai szellemtörténeti helyzet megannyi konkrét-tartalmi eltérése ellenére sok hasonlóságot mutat; a hétköznapiság  valósága, mindenekelőtt a mediális térben, viharos gyorsasággal fikcionalizálódik, a próza ezzel szemben és emellett mérlegeli „korszerű, avagy korszerűtlen” poétikai esélyeit, írja újra vagy keresi vissza a megszólalás lehetőségeit. Ugyanakkor a nyugati kultúra régi keletű várakozással fordul a „limesen túli” peremvidékek, és azon túl, a beláthatatlan erőforrású orosz világ felé; félelemmel elegyes, borzongó kíváncsisággal vár eredetiséget és katarzist. Amennyire analogikus a két korszak szellemi formája, egybecsengése épp ezen a ponton siklik is ki; a konkrét kérdés- és válaszhorizont, a két eltérő Zeitgeist különbségén; Dosztojevszkij versus Szorokin. 
Nem kerülhetjük el annak a mű értelmezését megelőző és kétség kívül művön kívüli benyomásnak a rögzítését, hogy Szorokin a szó piaci értelmében, éljünk a jóindulat hermeneutikájával: is tudatosan nyúlt témájához, amikor regényében egy Oroszországban bekövetkező fundamentalista-nacionalista, radikális politikai változás lehetőségét vetíti előre. Van itt minden az e vidékeken a fájdalmas és tragikus unásig jól ismert díszletekből és klisékből: uralkodó és titkosszolgálat, isten, haza és család, népi mítoszok és brutális kivégzések, hivatalos és szamizdat irodalom, illegális rádiók és ünnepelt dívák, jelszavak és férfi-türannia. Mindez beoltva néhány látványos technológiai-civilizációs trükkel, virtualitással, kábítószerrel és szuperautókkal. Ilyen enteriőrben és miliőben zajlik Az opricsnyik egy napja.  
Mint az utópiák és a sci-fik esetében legtöbbször elkerülhetetlenül, Szorokin könyvében sincs egyetlen konkrétum sem; miközben hemzsegnek benne a konkrétumok, a részletek, a leírások. Csupán reflektálatlan látszólagosságról van szó, egy testetlen szöveg homlokzatáról, stukkókkal és cirádákkal körülvett, prózailag nem értelmezett, üres helyről. Szorokin nem teremt szituációkat, ránézésre egy tempóban írta meg művét, belezsúfolt mindent, ami a „Halászbástyán eladható”. Vállalkozása nem volt okvetlen kudarcra ítélve, hiszen a diktatúrák működéséről, mindennapjaikról, stb. stb., - nem kellett sajnos a jövőt hallucinálni - ragyogóbbnál ragyogóbb prózák születtek, mondhatjuk, hogy a Szorokin-regény tartalmilag megfogható szellemében, ám épp ez a bökkenő; Szorokin csupán közölni akart, üzenni valami ütőset, anélkül, hogy a formával, és mint tudjuk, minden valamire való regény állandó témájával: az idővel kezdett (!), nemhogy befejezett volna bármit is. Az efféle konjunktúra-próza azonban a leggyakrabban megbosszulja magát; a végeredmény: forma és tartalom látványos szétesése és -tartása. Szorokin alakjainak papírmasé jellege megjeleníthető lett volna; pl. a mindenen és mindenkin átgázoló, egyneműsítő, külső és belső terrorban legyalult életek szabványosításának felmutatásával, stb. Adhatnánk még ötleteket. A mű címe pedig eleve implikálta az idő-problematikát.  

„A jég az első regényem, ahol a tartalom és nem a forma az elsődleges”, vallja a szerző előző, amúgy szintén utópiában utazó, noha formátumosabb könyvéről. Nos, ez a becsülendő szándék, az Opricsnyikban tökéletesen sikerült. Szorokin elhárítja a „buktatókat”; pakol, csomagol, fóliáz, és elad. És, miként valószínűleg az összes kiadványának a hátlapján feltűntetik majd a kiadók: máris üldözött szerző. Ezekkel a körülményekkel együtt tanulságos az Opricsnyik. Az aktuális orosz, veszéllyel terhes tendeciák ügyében inkább Politovszkaja könyvéhez fordulunk, és drámai sorsára hallgatunk.  
Ellenben ha jól belegondolunk, Szorokin hűen az orosz hagyományok egyik legismertebbjéhez: Patyomkin-falut épített, prózai értelemben biztosan. Kajolni fogják a Bécsi út másik végétől Madrid-felsőig, nem vitás. Tuti tipp. 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.