hirdetés

Paul Olchváry: A fordítás lényege az ütemezési feszültség

2017. december 20.

„Az elejétől fogva minden egyes szóra és mondatra rátapadok." – Barnás Ferenc, Bodor Ádám és Dragomán György angol fordítójával, Paul Olchváryval Owen Good készített interjút. Az eredetileg a HLO.hu-n megjelent beszélgetést most Puszta Dóra fordításában magyarul is olvashatják.

hirdetés

Owen Good: Örömmel értesültünk, hogy éppen Jászberényi Sándor második novelláskötetén, az idei Libri-díjas A lélek legszebb éjszakáján dolgozol. A korábbi munkáidhoz képest nyilván változást jelent az, hogy sok magyar szerző műveitől eltérően Jászberényi történetei Közép-Európa helyett a Közel-Kelethez és Észak-Afrikához kötődnek. Milyen ezeket az érdes történeteket fordítani?

Paul Olchváry: Sok más magyar szerző után nagy örömmel fordítom Jászberényit is, akinél az érdes kalandok mélyén mindvégig ott érződik az érett irodalmi alkotó érzékenysége és fogékonysága, akit komolyan foglalkoztat a mestersége is és a nagyvilág is. Tömör, újságírói ihletettségű, viszonylag olvasóbarát (noha gyakran felkavaró és titokzatos) prózája – éles ellentéteként a kortárs magyar irodalom jelentős részére jellemző lélegzetelállító mondattekervényeknek –  érzésem szerint olvasóközönségre találhat a világ elefántcsonttornyain túl is, miközben a fordítót azért rendesen megdolgoztatja.

Jászberényi persze nemcsak a prózája, hanem a szókimondása miatt is ismert. Tudjuk, hogy tudósítóként is dolgozott távol a magyarországi eseményektől (miközben persze akadtak fanyar megjegyzései a magyar állapotokról is). Természetesen tisztelem azokat a magyar írókat, akik a magyarországi élet sajátosságaira összpontosítanak, ugyanakkor bátorítólag hat rám, ahogy Jászberényi és még néhány honfitársa kimerészkedik a tollával a nagyvilágba. Az is igaz, hogy egyes magyar íróknak sikerül az emberi lét teljességét a magyarországi lét ábrázolásával érzékeltetni. Minden elismerésem az övék.

Nemcsak engem érdekel a nagyvilág, hanem a nagyvilág is hajlamos felfigyelni arra, amikor a kelet- és közép-európai írók egyedülálló nézőpontjukból – Jászberényi például a maga konok realizmusával vagy cinizmussal – szemlélik azokat a térségeket, amelyekre éppen odafigyel a világ, mint például a Közel-Kelet és Afrika. Gondoljunk csak az Egyesült Államokban nagyvárosi értelmiségi körökben nagyon is elismert Ryszard Kapuścińskira. Ugyan miért lenne az amerikai vagy a brit újságíróké az utolsó szó a Közel-Keletről az angol nyelvű kiadók világában? Jászberényi a maga „szépirodalmában” olyan kíméletlen igazságokat fed fel – nemcsak súlyos nemzetközi konfliktusokról, hanem a haditudósítók személyes élményeiről is –, amiket mások a maguk „tényirodalmában” mintha elhanyagolnának vagy nem szívesen vállalnának.

Mostanában fordítottam az új kötet leghosszabb, A kutya kölyke című novelláját, amelyben a főhős – a Kairóban állomásozó magyar tudósító, Maros Dániel –álmatlansága és az őt marcangoló belső démonok ellenszereként ópiumot keres kétségbeesetten. Keresés közben eljut Kairó óriási temetőjébe, a Halottak városába, ahol összebarátkozik egy utcagyerekkel, akinek az ópiumkereskedő szállást ad, a gyerek pedig cserébe gyerektársaival bunyózik, a brutális, véres eseményekre felnőtt férfiak, köztük rendőrök is, fogadásokat kötnek. Mindez hatvan lebilincselő oldalon, szikár nyelven, amit akár hemingway-esnek is nevezhetnénk, ha nem volna annyira jászberényis. Egyedül ennek a novellának az alapján és az előző kötet alapján – amelyet M. Henderson Ellis (másként Matt Ellis) Budapesten élő amerikai regényíró fordított le ügyesen – Jászberényi rászolgált a nemzetközi elismerésre. 2014-ben az én kiadóm, a New Europe Books jelentette meg Amerikában Jászberényi előző, Az ördög egy fekete kutya című kötetét – amely a rangos Kirkus Reviews szerint „mesterkurzus arról, hogyan kell háborús történetet írni” –, és most én fordítom az új kötetet, Matt szíves hozzájárulásával.

Jászberényin kívül több kitűnő szerzővel is dolgoztál már, például Barnás Ferenccel, Bodor Ádámmal és Dragomán Györggyel, akik mind egyedi elbeszélőt alkalmaznak. Mennyi időbe telik, míg megtalálod a hangot egy ilyen mű esetében?

A hang megtalálása a fordítás első pillanatában kezdődik és hónapokkal később, vagy akár egy évvel, két évvel később végződik, amikor végeztem a szerkesztéssel. Ha előre elolvasom a könyvet, az nem igazán segít, inkább csak maga a fordítás – lényegében az olvasás legbensőségesebb formája –, ami egyszerre alkotás és befogadás. Néhány oldal vagy fejezet lefordítása után kezdem észrevenni, hogy fokozatosan magamévá teszem a könyvet, a történetet, a hangot, „részemmé válik” annak a spektrumnak egy köztes pontján, ahol az olvasó életének és az író életének a részéve válik. Az már más kérdés, hogy ez aztán hogyan tükröződik a papíron, ezt a fordításról készült tanulmányok és könyvek vizsgálják.

Ösztönzőleg hat rám, ha tudok személyesen azonosulni azzal, amit fordítok. Például Barnás végtelenül igényes regénye, Az élősködő (The Parasite) esetében – ez volt a bemutatkozó regénye 1997-ben, ami egy különös történet egy férfi erotikus és egyéb mániáiról és hogy az írás hogyan segíti a gyógyulását – saját különböző (kevésbe megdöbbentő) mániáim és írással kapcsolatos élményeim segítették a ráhangolódást.

Barnás A kilencedik (The Ninth) és persze Dragomán A fehér király (The White King) című regénye és az ezeket megelőző fordításom – Pap Károly: Azarel – kapcsán találkoztam azzal a régi keletű magyar irodalmi hagyománnyal, hogy a felnőtt szerző igen gyakran gyerek elbeszélőt választ. Valamikor én is kisfiú voltam, sőt, néha most is az vagyok, úgyhogy ilyen könyvek fordítása dupla motiváció, mert másodkézből átélem a főhős kalandjait.

Bodor és a Sinistra körzet (The Sinistra Zone)? Ott a beszédes csöndet értékeltem, a szél és a madarak hangját, amit sokkal jobban kedvelek, mint a városok kakofóniáját, ez segített mélyen átélni ezt a művet, amely legalább annyira szól a természetről amennyire a totalitárius diktatúráról. Hogy milyen gyakorlati hasznot jelentett ez a fordításnak? Talán több időt szántam növény- és állatnevek közt kutakodásra. És a fordítás talán azért is hű tükre az eredeti szöveg érzékenységének, mert a fordító mélységesen át tudta élni a regény természeti vonulatát, noha a diktatúráról nem volt személyes tapasztalata.

A hang megragadáshoz sokszorosan újrafogalmazol?

Az elejétől fogva minden egyes szóra és mondatra rátapadok, mert az első változattal mindig az a célom, hogy a lehető legpontosabb legyen és nem akarok kihagyni semmit. Ezzel együtt a magyar mondatok gyakran szinte életre kelnek a fejemben angolul, abban a pillanatban, ahogy elolvasom őket, és alig várom, hogy leírjam, amitől aztán begyorsulok és ez kockázatos. A fordítás lényege ez az ütemezési feszültség. Az első változat persze elkerülhetetlenül tökéletlen, ezt azonnal látom, amikor pár nap vagy hét múlva újraolvasom, vagy amikor a szerző elküldi az észrevételeit vagy szóban, online konzultálunk. Az általam fordított élő szerzők többsége át tudja fésülni minden egyes angol mondatomat, vagy van valaki a közelében, akire rá tudja ezt bízni. Ez engem is folyamatos éberségre késztet. Ráadásul tudom és a szerzők is tudják, hogy az egyéb nyelvekre fordítók gyakran az angol fordítást használják referenciaként, ezért kétszeresen is fontos, hogy az angolban minden „rendben” legyen. Ez a tudat aztán furcsa mód olykor korlátozza is az angolra fordító szabadságát, akár azért, mert kicsit talán túlságosan is kötelességének érzi, hogy „hű maradjon” az eredeti szöveghez, vagy azért, mert túlságosan is a szerző és nem a mű szolgálójának érzi magát. A kölcsönös engedmények általában olyan végső szöveget eredményeznek, amivel elégedett vagyok.

Barnás Ferenc például különösen nehéz eset, szabályos rémálom egy fordító számára. A nekünk adott interjúban elmesélte, hogyan fordítottátok közösen mondatról mondatra A kilencediket, hosszú órákon át telefonon. Az egész folyamatban nyilván volt sok olyasmi, amit ő nem észlelt, mondanál erről többet a te szemszögedből?

Ferenc tényleg nagyon aprólékos volt, és más általam ismert magyar íróhoz (például Dragomán Györgyhöz) hasonlóan neki is a „ritmus” a mindene, amit  ráadásul zenészi tapasztalatai is indokolnak. Az sokat segített, hogy mire nekiláttam A kilencedik fordításának, már évek óta barátok voltunk, úgyhogy nemcsak azzal voltam pontosan tisztában, hogy honnan érkezett ezzel a könyvvel, hanem azt is értettem, hogy a szerkesztési folyamat a legkevésbé sem személyeskedés, hanem mindkettőnk elkötelezettsége a mesterség iránt. Szóval a legkevésbé sem rossz emlék. A végén aztán rengeteg bort megittunk a Tokaji Borozóban.

Barnás és Dragomán kapcsán is gyakran tűnődtem, hogy egy mondatot lerövidítő pont vagy egy bekezdés megtörése miért felelhet meg (szerintem) az eredeti ritmusának, ez a döntésem miért jelenthet kevesebb botladozást az olvasónak, aki – mivel befogadói érzékenységét éveken keresztül alakította az angol nyelvű alkotók olvasóbarát prózája, és mivel azt tanulta, hogy a tagolatlan mondat elitista, sőt, már-már gonosz – gondolatban akkor is beilleszti azt a szünetet, ha a papíron nincs ott, és bosszantja, hogy nincs ott.

Nehéz ügy ez. A hosszú mondatok és bekezdések sokszor ragyogóan működnek.  A fordítást mindig az állandó alkudozás folyamata – a szerzővel, a saját elgondolásommal arról, hogy mit akar a szerző versus mit érdemel a mű (ehhez jön aztán még a kiadóban a szerkesztés) – teszi olyan lelkesítő erőpróbává.

Végigtekintve fordításaid szerzőlistáján, muszáj megkérdeznem, hogy állt ez össze? A saját ötleteid voltak vagy mindig egy kiadó keresett meg?

Ami Barnást illeti, egy szentendrei könyvesboltban bukkantam 1997-ben Az élősködőre és felhívtam a szerzőt, hogy nagyon szeretném lefordítani a könyvet. Évek kellettek hozzá, egy szép barátság és az amerikai National Endowment for the Arts (Nemzeti Művészettámogatási Alapítvány) támogatása, hogy a fordítás elkészüljön. (Mellesleg azóta is keresem hozzá a kiadót: paul@neweuropebooks.com .)

Dragomán úgy jött a képbe, hogy valamikor 2007 tájt kaptam egy e-mailt Edinburghból egy magyar ismerősömtől, aki megkérdezte, lefordítanám-e egy bizonyos Dragomán György nevű író Afrika című novelláját az Edinburgh Review magyar különszámához. Persze, mondtam, küldd át. Nem voltam különösebben izgatott. Lesz egy novella és kész, gondoltam. Hát rosszul gondoltam. Fülig szerelmes lettem a történetbe, aztán a következőbe is, és Gyuri aztán elküldte a könyv összes fejezetét. Én meg gondoltam egy nagyot, és mindjárt mindkét novella fordítását elküldtem a rangos New York-i irodalmi folyóiratnak, a Paris Review-nak. Hadd lássák, hogy ez az író egynél több remek történetre is képes! Mindkettőt elfogadták közlésre, kis idő elteltével megkeresett minket egy ügynök, aki hamarosan eladta a könyv jogait az Egyesült Államokba, Angliába és még vagy húsz egyéb országba.

Előfordul olyan is, hogy egy kiadó keres meg, én meg vagy ráérek éppen, vagy nem. Olyan is van, hogy próbafordítást kérnek és vagy nekem adják a munkát, vagy másnak. (Semmi baj ezzel!) Pár évvel ezelőtt egy Amerikában élő magyar orvos, Otrok Tamás, aki még középiskolás korában, Magyarországon beleszeretett Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című ragyogó, mulatságos önéletírásába, egy e-mailben megkért, hogy fordítsam le. Óriási örömöt okozott ez a könyv és hamarosan meg is jelenik.

Hogy kezdtél magyar irodalmat fordítani?

Magyar nyelvű környezetben nevelkedtem, a szüleim Budapesten születtek, a második világháború után érkeztek menekültként az Egyesült Államokba. Tizenegynéhány évig járattak a magyar cserkészekhez Buffalóban (New York államban), ahol laktunk. Egy-két cserkész társamhoz hasonlóan, akik a mai napig a barátaim, valahogy nem lett belőlem edzett magyar nacionalista, de legalább a nyelvet megtanultam. Egyetemistaként Bloomingtonban (Indiana University) ugyan kreatív írást és angol irodalmat tanultam, de összebarátkoztam egy csoport fiatal magyar vendégoktatóval. (Ez az 1980-as évek végén volt, és tisztelet mellesleg Soros Györgynek, akinek a segítségével az oktatók ott lehettek.) 1990-ben meggyőztek, hogy vállaljak el egy munkát, így kezdtem esszéírást tanítani angol szakos hallgatóknak a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen. Addigra már részben lefordítottam Kosztolányi Dezső sziporkázó, a múlt század harmincas éveiben megjelent Esti Kornél-novelláit egy magyar irodalmi kurzus keretében, amit a néhai kiváló tudós, Szegedy-Maszák Mihály tartott az Indiana Egyetemen. Amikor már Magyarországon éltem, megkerestem Judith Sollosyt, a Corvina Kiadó szerkesztőjét, tőle kaptam különféle fordítói feladatokat. Végtelenül hálás vagyok neki. Rengeteget tett a magyar irodalomért fordítóként, kiadói munkatársként és csodálatos mentorom volt.

Bevallom: eleinte úgy gondoltam, a fordítás lesz az a hátsó ajtó, amelyen majd a saját írásaimmal besurranhatok. Szóval úgy okoskodtam, hogy ha jó kapcsolatokat alakítok ki a kiadói világban, előbb-utóbb a saját novelláim és regényeim is meg fognak jelenni. Milyen szép gondolat! A novelláim és az esszéim alkalmanként megjelentek ugyan – például az 1990-es években, amikor Magyarországon éltem, a 2000 című folyóiratban (Puszta Dóra és Barabás András fordításában) – a fordítói és egyéb ügyeim annyira elfoglaltak évekig, hogy nagyobb lélegzetű műveim csiszolására még vissza kell majd térnem. Ha már itt tartunk, két könyv is kavarog folyamatosan a fejemben, mindkettőnek a fordítás a témája, az egyik szépirodalom, regény, a másik tényirodalom. Ahogy mondani szokás: ha Isten is úgy akarja, az egyik vagy mindkettő hamarosan elkészül.

Más nyelvekből is fordítasz?

Nem, nem fordítok más nyelvből, de a magyar önmagában talán épp annyira (vagy még inkább) elegendő az agyamnak, mint a spanyol és az olasz együttvéve, noha az utóbbi kettőssel közel 450 millió emberrel társaloghatnék szerte a világon, nem csak 13 millióval. A magyar további előnye, hogy mivel a világ idegen nyelvi tanszékeit nem ostromolják magyarul tanulni vágyó tömegek, a képzett fordítók száma erősen korlátozott, vagyis nincs túlzott versengés. Másfelől akármilyen kicsi Magyarország, amikor arra gondolok, hogy most már biztos nem fogok újabb irodalmi remekművet találni, rengeteget találok akár csak a tavaly megjelentek között is, ami elegendő az összes, velem azonos művészetet/mesterséget művelő kollégának.

2010-ben létrehoztad saját, New Europe Books elnevezésű kiadódat, elsősorban közép- és kelet-európai irodalmat adsz ki, a könyveket a Penguin Random House terjeszti. Mondanál valamit arról, hogy miért alapítottál könyvkiadót és mi a koncepciód?

A New Europe Books természetes fejleménye volt a fordítói munkámnak és annak a meggyőződésemnek, hogy a nagyvilágba nem jut el elég – közel sem elég! – jó irodalom Magyarországról és más közép- és kelet-európai országból, a térségre vonatkozó érdemi információról nem is beszélve. Elsőként egy magyarországi kulturális kalauz (Milyen a magyar…?) fordításomat adtam ki és közvetlen módon, online árultam. Akkor még ott tornyosult előttem a terjesztő megtalálásának hatalmas feladata, hogy a kiadványaim eljussanak a tényleges könyvesboltokba. Egy nagy országban csak azt a kiadót veszik komolyan, amelyiknek van kereskedője. Végül a Penguin Random House Publisher Services lett a New Europe Books terjesztője a Steerforth Press közvetítésével. Ekkor már folytathattam szépirodalmi és tényirodalmi kiadványokkal is, megjelentettem egy lengyel kulturális kalauzt és az első átfogó, laikus olvasóknak szóló angol nyelvű kiadványt Kelet-Európa kultúrtörténetéről.

Az utóbbi pár évtizedben lényegében nullára zsugorodott annak az esélye, hogy egy kis amerikai kiadó remek könyveiről recenzió jelenjen meg jelentős sajtótermékekben, mondjuk a New York Timesban. A rovatszerkesztőknek nincs már keretük arra, hogy ismertetőket rendeljenek meg erről a rengeteg érdemleges könyvről. És azt is el kell ismerni, hogy kevesebben olvasnak könyveket. Mivel a kiadóm profitorientált, mivel van egy komoly terjesztőm, amelynek a kereskedelmi képviselői olyan könyveket akarnak, amelyekből ideális esetben már a megjelenés idejére eladtak néhány ezer példányt, muszáj felmérnem, hogy egy könyv vajon képes lesz-e viszonylag nagy figyelmet kelteni, mielőtt döntök a megjelentetéséről. Időszerű? Már-már letehetetlenül érdekfeszítő? Igazi remekmű? A munkatársaim és néhány barátom véleménye létfontosságú, hiszen érdemi döntéseket légüres térben lehetetlen meghozni.

Kiadóként és fordítóként hogy látod, az Egyesült Államokban növekszik az idegen nyelvről fordított irodalom népszerűsége?

Egy-egy jelentős katasztrófa (például Pearl Harbor, a szeptember 11-i terrortámadások) mindig emlékezteti az amerikai olvasót, hogy jobban kellene figyelnie a világ történéseire. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások például mintha fokozták volna az érdeklődést a külföldi irodalom iránt, bár alighanem főleg a muzulmán világ, nem Kelet-Európa irodalma iránt (ahol addigra már véget érőben volt a hidegháború). Ehhez még hozzátehetjük, hogy az utóbbi évtizedekben viszonylag megfizethetővé és könnyűvé vált a külföldre utazás, így egyre több ember ismert meg idegen országokat, ami az irodalmuk iránti érdeklődést is táplálta.

Ugyanakkor tény: rengeteg az eredeti angol nyelvű irodalom, a kiadók így csöppet sem törik magukat a külföldi irodalomért. (Értsd: megtakarítják a fordítói honoráriumot, nem kell a bizonytalan olvasót győzködni, hogy adjon esélyt egy lefordított műnek). Így hát a külföldi irodalomnak hihetetlenül kemény konkurenciája van. Kétségtelen, akad sok kis (és pár nagy) kiadó, amely idegen nyelvről fordított irodalmat ad ki, rendszerint valamilyen külső forrás biztosítékával; az is biztos, hogy akadnak olvasók, akik kifejezetten ezt keresik – jó példa erre Krasznahorkai László jelenlegi népszerűsége amerikai értelmiségi körökben.

A folyamatos ádáz küzdelem közepette jó hírek érkeztek a kiadóm két, közelmúltban publikált kötetével kapcsolatban: a New Europe Books adta ki először Amerikában Gazmend Kapllani albániai görög író briliáns A Short Border Handbook című könyvét, ami egy tényirodalmi beszámoló a szerző évekkel korábbi útjáról szülőföldjéről, Albániából a hegyeken át Görögországba és arról, hogy milyen keserű dolgokat tanult meg a bevándorló létről. Az eredeti, 2009-es angliai Granta/Portobello-kiadást dicsérték, a könyvesboltok érdeklődnek, a közszolgálati rádiók pedig jól tennék, ha megszólaltatnák ezt a lenyűgöző írót. Idén nyáron adtam ki – az angol nyelvű, de javarészt Bosznia-Hercegovinában játszódó – Solace of Trees című elragadó regényt, Robert Madrygin bemutatkozó művét, amely egy fiatal muzulmán hadiárva Amerikába menekülését beszéli el az 1990-es évek elején és az őt ért tragédiát a szeptember 11-i terrortámadások után. A Booklist szerint „roppant informatív és megható”, és hozzáteszi azt is, hogy „vitákat fog indítani az amerikai külpolitikáról”. Az ilyen elismerések olvastán mindig az érzem, nem hiába fáradoztam.

Szóval szorgoskodom tovább fordítóként is, kiadóként is, mert hiszek benne, és közben rengeteget tanulok az írásról és a világról is a kiadóm könyvei révén. Pár éve bajba kerültem, amikor a magánéletem válsága miatt egyes fordítói munkáimat képtelen voltam elvégezni. Az utóbbi időben kezdem utolérni magamat.  Kilencéves fiam (aki felerészt nálam lakik) nemrégiben azt mondta – felidézve, gondolom, amit évekkel korábban neki mondtak –: „Anya szerint gyagyás vagy, hogy könyveket adsz ki, mert azzal nem lehet pénzt keresni.” Nos, túl azon, hogy az utóbbi négy évben kiadóként is előreléptem (a jó pap is holtig tanul), ez egy kitűnő alkalom volt, hogy megtanítsam a fiamnak: milyen fontos egyrészt az, hogy a szülei lehetőleg kedves dolgokat mondjanak egymásról, másrészt hogy a küzdelmek ellenére miért érdemes mégis alkotó módon élni.

*

Paul Olchváry sok magyar szépprózai művet fordított angolra, egyebek közt: Dragomán György: A fehér király (Transworld/Nagy-Britannia, Houghton Mifflin/USA), Kondor Vilmos: Budapest Noir (Harper Collins), Bodor Ádám: Sinistra körzet (New Directions), Barnás Ferenc: A kilencedik (Northwestern University Press), Pap Károly: Azarel (Steerforth Press). Fordítói ösztöndíjai és díjai: National Endowment for the Arts, PEN American Center, a Magyar Tudományos Akadémia Füst Milán Alapítványának Füst Milán-díja. A New Europe Books kiadó alapítója, a kiadó könyveit a Penguin Random House terjeszti. Amherstben (New York állam) született, szülei magyarok, felnőttként évekig élt Magyarországon. Angol nyelvű esszéírást tanított a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, egy évig az Egyesült Államok nagykövetségén gyakornokként dolgozott, alapító szerkesztője volt a Hungary Around the Clock angol nyelvű napi hírlevélnek. Magyarra fordított novellái és esszéi a 2000 című folyóiratban jelentek meg. 2010 óta Williamstownban (Massachusetts állam) él a fiával.

 

(Fordította: Puszta Dóra)

Az interjú eredeti, angol nyelvű verziója itt olvasható.

Leadfotó: Radaris

Owen Good

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.