PAUL AUSTER

1

Gyökerek gilisztával vonaglanak – az óra
szitálása együtt él a veréb szívével.
Az ág és a csúcs között – a szó
lekicsinyli fészkét, az egyszerűbb
határok ringatta mag nem tesz vallomást
csak a tojás gravitál.


2

A vízben – szárazsághiányom. Egy virág.
Virág, mely meghatározza a levegőt.
A legmélyebb kútban kiég a tested.

3

A kéreg nem elég. Felgöngyöl
fölös szilánkokat, követ
nedvekre cserél, vért irányváltó zsilipre,
míg a levelet levegő csipkedi, pettyezi,
és mennyivel többet barázdál
vagy palástol, kutyák és farkasok között,
meddig fogja vajon kockáztatni
a fejszét, kéjsóvár előnyéért?

4

Semmi sem öntözi a fatörzset, a kő el semmit sem herdál.
A beszéd nem macskakövezi le a mocsarat,
És te ragyogóbb csendért táncolsz.
A fény elmetszi a hullámot, süllyed, álcáz –
zörög a szél, a mennykő.
Sivatagnak nevezlek el.

5

Jeleket váj a kőbányába – a málló nyomok
nem tudják megfejteni az üzenetet.
A vita szabadon engedte ábécéjét,
és a gyalázattal övezett kövek,
emlékezetükbe vésték a vereséget.

6

Részegen a fehérség felhalmozza erejét,
amikor alszol, naprészegen, mint a
lélegzetét visszafojtó mag
a termőföld alatt. Álmodni forróságban
minden
a kéz egyensúlyát
elárasztó forróságban
ami kicsíráztatja a szárazság csodáját…
Minden helyen, mit elhagytál,
megőrülnek a farkasok
a levelektől, melyek nem beszélnek.
Meghalni. Üdvözölni a kapukat
kaparó vörös farkasokat: üvöltő
oldal – vagy alszol, és a nap
soha nem készül el.
Zöld az, ahol fekete magvak lélegeznek.


7

Vörös a virág, elpihen
torony görcsében, ahol gyökerek ágaznak szét,
sovány böjtjétől gyengén,
és visszaszívja a varázst
mely lépéseket hegeszt szavakhoz,
s a nyelvet hibáival köti össze.
Vörös lesz a virág
mikor az első szó széttépi a lapot,
sárban tenyészik, színt választ
sérült csőr színét, mint mikor véres lesz
a veréb és az egyik
világból a harangba száll.

8

A veréb és a névtelen madár között:
prédája
a fény a szüneten át szökik el.

9

Minden révület elfakul a középpontban, nevek
titkos napéjegyenlősége: kilincs
rézsútos akasztókapocs – csikorgó egek forgatják
e rideg érintkezést a széllel.
Szélcsendek javítanak. De viharok táplálják az
esélyt: lélegzetet, virulást, míg a kerék írását
bevési a földbe. Ugorj
talpadra vissza. Haldokló napok hűvösében a
szem gondozza a földet. A dal
a lépésben rejlik.

10

Az alsó ég ajkáig parázslik –
a felfalatlan fészekfény
puszta létfenntartóvá hanyatlik: verébtől
a névtelen madárig, a szünet
préda – a füst
szenet puhít, nem úgy, mint a szárnyak
szektája, amelyben verdesel; a füst összeáll
izzani – a veréb emlékezetében
tökéletesíti a felhő szunnyadását.

11

Látni, ez a másik szenvedés, vezekelni
annak fájdalmával, hogy látnak: a kimondott,
a látott benne él a beszéd
visszautasításában, és a magányos hang magja
bármelyik kőbe el lehet temetve.
Hazugságaim soha nem tartoztak hozzám.

12

Felpattan az origóban a kagyló,
kiállja az agyag és a kő szójátékát,
botként emelkedik, hogy leigázza, elűzze a
testébe szavult fecsegést, hogy felemelkedjen,
hogy a jövő ütéseire várjon –
város gyökérben, tettben, ernyedten
simán ki a városból. Ki innen. A kerék
átverés volt. Nem pörög.

13

A tojás megfékezi a lemondást, nem
hangozhat más csengésében, a legkevésbé
kalapálásban, mielőtt a jajgatás megrepeszti
folyamatát és a szem elherdálja
egy hosszabb lámpa kifogását.
Beszédbe emelve saját születését
hordozza, és ha összetörik, üdvözöld
hangosan bukását és ellentmondását.
A te világod mindig távol marad.


(Fordította: Gyukics Gábor)


Új Forrás 2011.05

Miért nem megy be egy magyartanár egy reggel az iskolába? Miért kezd el helyette írni? Hogy kerül Babits Mihály a függőágyba? Mi újat tudnak a fiatal írók mondani? Hogyan deheroizálja Spiró a Kádár kort? Az Új Forrás májusi száma ezekre a kérdésekre is válaszokat kínál A-tól, Paul Austertől W-ig, Tom Waitsig.


Tartalom:

Paul Auster: Az akaratlan lázadó (esszé)
Paul Auster: Beszélyek (versciklus)
Kovács Anikó: Deheroizálás a Kádár korban (Spiro György: Tavaszi Tárlat)

Pollágh Péter: Százados (vers)
Nemes Z. Márió: Piros víz, A tűzoltó fiai (prózaversek)
Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (próza)
Zemlényi Attila: A vakondember (vers)
Ayhan Gökhan: Thomas Bernhard kávéház, Bűn, Utoljára (versek)
Dreff János: Nevetségesség (próza)
Turczi István: ’Wir sind nicht einig’ (prózavers)
Papp Máté: csont és bőr (vers)
Dobszay Balázs: rómeó megmérgezi magát (vers)
Hyross Ferenc: Demi-sec, Regresszió (versek)
Paládi Zsolt-Bánosi György: Bevezető gondolatok az új, sikerközpontú (progresszív)

irodalomtanítás elméleti megalapozásához
Petrik Iván: Antik hisztéria, a másik ajtó (versek)

Boldog Zoltán: Hajszálnyira a hisztitől (Dreff János/Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár

feljegyzései)
Sopotnik Zoltán: Érzések a holdban (Nemes Z. Márió: Bauxit)
Sütő Csaba András: Futógrafika (Sopotnik Zoltán: Futóalbum)
Bicsérdi Ádám: Fölvágott nyelv (Pollágh Péter: A Cigarettás)
Antal Balázs: Tankjában a többiek félelmével (Zemlényi Attila: Apacsok)
Kántás Balázs: Apanyelv, versnyelv, traumanyelv ( Ayhan Gökhan: Fotelapa)
Rónai-Balázs Zoltán: Zsigeri és intellektuális (Kántás Balázs: Összefutás)

Fráter Zoltán: Függőágy („A magyar irodalom folytonossága” képekben)
Tiringer Aranka: Gyász, humor, kreativitás (Karinthy Frigyes gyerekkori Naplóiban)
Lábass Endre: Szindbád és a csomag (próza)
Monostori Imre: Új Forrás-os levelesládámból  IV. (Holló András)

Tom Waits: Alice, Eltűn(őd)ve, Senki sem tudja, hogy elmentem (dalszövegek)