hirdetés

Pécsi szagminta

Jelenkor 2008. január

2008. január 16.

Ki ne ismerné azt a pillanatot, amikor kezébe véve egy új könyvet vagy folyóiratot kinyitja azt, s orrát a lapok közelébe tartva jó nagyot szippant a nyomdafesték, a papír és a rá nyomtatott szavak elegyéből összeálló illatból? Aztán beleolvas... A Jelenkor folyóirat most virtuális szag- és ízmintát ad januári számából a litera olvasóinak: Kukorelly Endre regényének részletét és Witold Gombrowicz argetin naplójának részletét olvashatják.

hirdetés

Megjelent a Pécsett szerkesztett Jelenkor folyóirat januári száma, melynek élén Kukorelly Endre Ezer és 3 című készülő regényéből közöl részletet. Solymosi Bálint, Kun Árpád és Tatár Sándor versei után Pályi András Gyász és gyönyör című novellája olvasható, melyet Ménesi Gábor Pályi Andrással készített beszélgetése követ. Ugyancsak Pályi fordításában veheti kézbe az olvasó Witold Gombrowicz Tandil című 1958-as, argentínai naplóját.
 
Géczi János, Meliorisz Béla, Szolcsányi Ákos és Pék Pál verseit követően Ébli Gábor Moholy-Nagy Pécsett, Munkácsy Csíkszeredán, Zsolnay Pittsburgh-ben címmel írt tanulmányt magyar gyűjtemények amerikai kiállításairól. Sz. Koncz István pécsi tudósokkal készített interjúsorozatában ezúttal Dr. Stark András pszichiátert mutatja be a januári számban.
 
A kritikák sorában Halmai Tamás írt recenziót Pályi András A kerület órái című kötetéről, Németh Gábor Solymosi Bálint Életjáradék című önéletrajzi fogantatású regényéről, míg Márton László Tatár Sándor Requiem című verseskötetét elemzi. Havasréti József bírálatának tárgya Sári B. László A hattyú és a görény című tanulmánykötete, Kisantal Tamás pedig Kovács Ákos Kitalálthagyomány című könyvét szemlézi.
 
A lap szerkesztőinek jóvoltából a litera olvasói is beletekinthetnek a lapba: Kukorelly Endre regényének részletét és Witold Gombrowicz Tandil című argentínai naplójának részletét olvashatják.
 
 
 
 
KUKORELLY ENDRE
Ezer és 3
(részlet)
 
Nem volt semmi szokatlan és különös
benne, mégis mindenki furcsállotta.
 
(Kitty és Dolly Levinnél)
 
Ha a komputeren erősen fölnagyítom a fényképet, sötétebb, világos, fekete, csaknem fekete, szürke, fehér négyzetecskékre osztja a képernyőt. Már 400%-nál is, ennél erősebben nagyítva pedig a négyzeteken kívül végképp nem felismerhető semmi. Egy földút kereszteződésénél két asszony, földig érő ruhában, fiatal, szép mellű, meg egy talán valamivel idősebb, összecsukott napernyővel a jobb kezében. Tudják, hogy valaki fotózza őket, méghozzá Levin az, a fiatalabbik nő férje. Nem azért álltak oda, előbb még hevesen tiltakoztak is, szabadkoztak, igazán nem szeretik, ha lefényképezik őket, inkább ne, jaj, ne, nem úgy öltöztek, a frizurájukat se tudják itt ilyen hirtelen megigazítani, szokásos női kifogások. Persze úgy vannak öltözve, ők mindig úgy öltöznek, a frizurával sincs gond, ilyenekben nem tévednek, ám ezt csak úgy mondom, igazából nem látom jól őket, nem megfelelő a kép felbontása. Az arcuk végképp nem kivehető, szépek-e vagy csúfak, akárhogy nagyítgatok, akárhogy meresztem is a szemem. Katja Scserbackaja és nővére, Darja Alekszandrovna, Sztyepan Arkagyics Oblonszkij felesége, úgy látszik, soha nem fogom megtudni, milyenek voltak. Egy ragyogó fiatal lány, meg egy hervadásnak indult idősebb, Kitty és Dása, Konsztantyin Levin földbirtokán. Darja Alekszandrovna a nyarat gyerekeivel együtt a húgánál, Kittynél töltötte Pokrovszkojében. A saját birtoka közelében, ahol viszont a ház időközben egészen összedőlt, ésLevin meg a felesége rábeszélték, hogy töltse náluk a nyarat. Darjának hat gyereke van, legalábbis a 143. oldalon, mert a 2. fejezetben még öt élő és két halott gyerek anyja. Normális, úgynevezett szép gyerekek, olykor összeverekszenek, nem különösebben foglalkozik velük az író. Lelkesednek Annáért, aki a nagynénjük, a könyv elején mindenképp lelkesedtek, szinte szerelmesek voltak belé, most, alig egy év múlva talán meg sem ismernék már. Nem esik róla szó, főleg nem a gyerekek előtt, Anna kényes, sőt fájó téma, amióta belépett a képbe Vronszkij, méghozzá úgy, ahogy: először Kittyt szédítette el, aztán egyszerre csak ez a viszonya vagy mije Annával, vagy Annának vele, hagyjuk. A fényképen két orosz arisztokrata hölgy, testvérek, állnak egymásba karolva egy földúton, némiképp megadó testtartással, háttérben fasor, égbolt, mezők, nyári táj. Itt kaszálhatott versenyt a parasztocskáival Levin, mikor még boldogtalan volt, mivel Kitty kikosarazta, és az is megfordult a fejében, hogy feleségül vesz egy takaros parasztlányt. Mikor végül Kitty a menyasszonya lett, átadta neki a naplóját. Azt gondolta ugyanis, illetve úgy tudta, nem lehet köztük titok. Fogalma sem volt róla, hogy csakis a titok segít, más nem, hogy ha valami elromlik két ember között, azzal megszűnik a titok, és ez maga a romlás. Levin, Tolsztoj szerint, eleve úgy írta a naplót, leendő menyasszonyának. Ezzel a szándékkal, majdani menyasszonyára gondolva. Hogy az majd lássa őt, ahogy van, lásson át rajta, ismerje meg, ismerje félre, ki tudja, miket gondolhatott erről az egészről. Az, hogy miket, tehát voltaképp miről is írt, nincs részletezve. Két dolog gyötörte: hogy nem volt ártatlan, és hogy nem hitt, ennyi, és passz, semmi konkrét. Leírta volna, milyen nőkkel kefélt? Hány nővel? Mindenesetre Kitty alaposan kisírta magát miatta, vagyis igazán nem tudom, mi miatt, a napló miatt-e, vagy hogy az a barom képes volt, és odaadta neki. És ha ezt odaadta neki, Jézus, mire lesz képes ezen kívül! Még ugyanazon az oldalon kisírja magát, és némi hanem ez borzasztó!zás után simán, úgymond, megbocsát, hisz persze nincs mit nem megbocsátania vagy nem-megbocsátania. Fehér blúzban van, boldog, mindenképp elégedett, több hónapja asszony már, várandós, eszébe nem jutnak azok a szörnyű könyvek, a férje ostoba legénykori följegyzései. Ha 1600%-ra nagyítom a fotót, olyan a látvány, mintha egy csomó füzetlapot szorosan egymás mellé, fölé és alá illesztgettek volna. Kátya akkurátusan kiteregeti szobája padlóján leendő ura naplójának lapjait.
Ettől fél az ember: külföldön oroszokkal találkozni, jegyezte meg egy mérges moszkvai orosz ezredes egy elegáns kis német fürdőhelyen Kittynek és az anyjának, Scserbackaja hercegnőnek. Ez azonban jóval korábban történt, nem is tartozik ide, csak eszembe jutott.
 
ELSŐ RÉSZ
 
Annyira, de annyira fölényesek
az emberek az élettel szemben.
 
1
 
No és a pirulás?
 
Mélykék égbolt, január közepe, a napsütés bevilágítja a szobát, bevilágítja az ablak előtti ezüstfenyőt. Az egyik oldalát, mert a ház felőli, árnyékos rész csaknem feketén marad. Kora délután élesen besüt, ha az íróasztalhoz ülök, égeti az arcom. Hamar leég. Hamar pirulok. Mikor az anyám rájött, hogy a férje megcsalta egy kolléganőjével, hisztériás rohamot kapott. Azért roham, mert nem hagyta abba, nem bírt lejönni róla, hívni kellett az ügyeletet. Úgy vitték el valami pólyaféleségbe csomagolva, legalábbis erre emlékszem.
 
Kellett vagy nem, kihívták a mentőt. Emlékszem az arcára.
 
Vagyis épp az, hogy nem emlékszem az arcára, de akkor mire, mert azért, úgy látszik, mégiscsak emlékszem. Boldogság, boldogtalanság, és így tovább, jó, nem jó, a férjének viszonya van a munkahelyén egy nővel, mi más legyen?
 
Mint viszony? Minden viszony. Nem minden viszony? Lefogja az anyukámat két mentős, ráhúznak valami inget, zsákvászon zubbony, hordágyra nyomják, viszik kifelé, ez micsoda? Összevissza dobálja magát, sikoltozik, kiabál, erre nem emlékszem. Lekötözték volna? Hangok nem maradnak meg. Süket emlékezet. Örökre megjegyzem, azonnal elfelejtem, nem találom el, látom magam előtt, de mi az, amit látok? Honnan jöhetett rá az apám nőügyére, valaki elmondta neki?
 
Odamegy hozzá, és közli vele, hogy édesem, a férjed kefélgeti a Rózsikát, tudod, ismered te is, azt a helyes kis butaarcú, nagy mellű lotyót a csoportjából?
 
’Mindennap bennmaradnak munkaidő után a hivatalban, megkúrja az íróasztalon, nem jöttél rá?’ Aztán otthagyja az anyámat, indul a gyerekéért az óvodába. Vagy fölhívta telefonon, és kedélyesen elcsicsergi neki, na igen. És én?
 
Én mennyit fogtam fel a dologból, ebből a jelenetből például? Mire jutottam vele? Elviszik a mamámat, sikoltozik, nem hagyja magát, ültem a középső szobában az ágyamon, semmi.
 
Nulla. Nem teszek semmit, mit tegyek, rúgjam meg őket? Álljak eléjük az ajtóban? Üres a lakás, rohangáltunk le-föl a húgommal, felnőttek nincsenek itthon, lehet, hogy a nagyanyám otthon volt, de nem jött be.
 
Hanem a konyhában gubbasztott, a hokedlin. A gyerekek, mint az eszeveszettek, futkostak a házban, így Lev Tolsztoj az Anna Karenina elején, Németh László fordítása. Nem Tolsztoj, hanem Németh, az viszont pontos, hogy eszeveszettek. Mint az eszeveszettek. Hagyták, hogy vaduljunk, addig is legalább elvagyunk, elfoglaljuk magunkat, kifáradunk, telik az idő. Julcsa bejött, bámult ránk, morgolódott az orra alatt, legyintett, kifordult, végül is mi köze hozzá, ehhez az egész úri vircsafthoz, nem ő a cseléd. ’Ezek a kis hülyék bevadultak’, gondolhatta. Gondolom én. ’Majd csak lenyugszanak!’
 
Bevágta maga mögött az előszobaajtót. Volt kis feltűnő bajuszkája a Julcsinak, pár hosszabbra nőtt, őszes szál, nem húzkodta ki. Nem cseléd, itt lakik, nem költözött el az ostrom után, béreli a személyzeti szobát.
 
Ebből kiderül, hogy cseléd, ő volt nálunk az utolsó cselédlány, amikor kitört a kommunizmus, fölhagyott vele, és már nem cseléd. Szabadság van most már, mindenki egyforma, nincs szolga meg elnyomás.
 
Nincs többé szolgasors. Urak, ilyesmi. Ugráltunk a húgommal a szüleink duplaágyán, rugózott az epeda, ez is jó volt és rossz, jó, mert rugózok, rossz, mert nem szabad ugrálni, és az is lehet, hogy fordítva. Ha egy cseléd fölhagy azzal, hogy cseléd, akkor, cseléd vagy nem cseléd, fölhagy vele. Abbahagyja vagy nem, cseléd.
 
Akár cseléd továbbra is, akár nem cseléd, akkor is az. Cseléd, aki fölhagyott azzal, hogy cseléd. Emlékszem rá, ahogy évekkel később, egy lomtalanításnál elszállítják azokat az agyonstrapált rekamiékat. Az elvékonyodott szövet több helyen átszakadt, kilógtak az acélrugók az ágybetétből. Ezt meg azt végképp kicipelnek a lakásunkból, nekiütik az ajtónak a trógerek, nem foglalkoznak vele.
 
Viszik nagyapám koporsóját, ahogy fordulnak vele a keskeny függőfolyosón, kitartják a gang korlátja fölé. És ha elengedik? Mi lett volna, ha elengedik? Tenyérnyi fehér lakk hiányzik az ajtóról, valamit nekiüthettek. Mikor elvitték az anyut, apám nem volt ott. Vajon kicsoda hívta a mentőket?
 
Nincs otthon, nyilván annál a nőnél van. Nyilván nem nála volt, miért lett volna ott, nevetséges, a munkahelyén volt, vagy Ernő bácsival, a legjobb barátjával, beültek egy kocsmába, mit tudom én. Nem az apámmal álmodom. Nem emlékszem, mikor álmodtam vele utoljára. Ha álmodom, és nem írom le, nem mesélem el fölébredés után azonnal, elfelejtem, pár perc múlva már arra emlékszem csak, hogy álmodtam.
 
Elég fontos lehetett, de vajon mi? A Don Giovannit adják a tévében, olyan az énekes profilból, mint az apám. Ráközelít a kamera, nem hasonlít, hanem ő az, nem törődik velem, próbál úgy tenni, mintha nem is léteznék, most ez a játék. Látom rajta, zavarja, hogy nézem, zavarom őt. Közelről az arca, spanyol ing hullámos tányérgallérral, idétlenül néz ki. Mulatságos. Nem mulatok, hanem álmodom.
 
Mintha olyasmi rakottszoknya-féleség volna a nyaka köré kerítve. Hülyén nézel ki, nevetséges vagy ebben a cirádás tányérban, öreg. Nem is az Il mio tesorót énekli, valami jobbat. Nőügy, megcsalás, féltékenykedés, ezt az egészet nem csak nem értem, nem is akarom megérteni. Dél körül jár, a félig leengedett roló lécei közt élesen bevágó nap fénycsíkokat fest a szőnyegre. Kikelnek szépen a legyek. Meg a szúnyogok. Nincs bűn, van bűntudat.
 
Érzett az én apukám a nőügyei miatt bűntudatot? Mert én nem, bár ebből rá még nem sok minden következik. Nekem nem lett volna az ő helyében, viszont nem vagyok az ő helyében. Hibás, nem bűnös, és nem is hibás, csak rosszul van berendezve, élesre állították bennünk a bűntudatot. Hazajövök, fekszik az ágyon ((608)), nem néz rám, látom, hogy mi a helyzet. Tud mindent. Miért fekszik ilyenkor. Keljen föl. Köszönök, visszaköszön, nem néz ide, hát igen, rájött, nem olyan bonyolult, bekapcsolta a komputerem, beleolvasott a naplómba, bravó, ügyes vagy, franc érti, miért csinálod.
 
Ő érti a legkevésbé. És azonnal megtalálja, amit keres, de mit keresgél. Mit olvasgatsz, kinek jó ez, neked szerinted jó? Van, amit a legdurvábban értenek félre a nők. Nekem rossz, neki is, mutass bárkit, akinek jó.
 
A legkellemetlenebb az első perc volt. Utána sokkal jobb, megint rossz, elviselhetetlen, alig javuló. Aztán meg elmúlik, majd, az élet legvégén. Ég az arcom, belázasodtam, könnyen belázasodom. Könnyen elpirulok, bőrvastagság kérdése. Vastagság és erezet. Elpirulsz egy nő előtt, és ő nyomban megjegyzéseket tesz a pirulásodra, a kelleténél hangosabban, hogy mások is hallják, ez milyen érzés? Enyhén elvörösödtél.
 
Enyhén, de mélyen. És lelkiismeret kérdése is, bár ez nem biztos.
 
Mozdulatlanul ült, mintha nem tudna megmozdulni, én mozgok helyette, tényleg, kinek jó ez így? Néz rám, nem szól, de nem úgy nem, hanem végképp nem, ilyenkor mit kell csinálni? Bármit, nyugodtan. Vagy szólaljon meg. Legalább érdeklődjél, baszd meg. Ne arról, ami volt, nem az, ami volt, hanem hogy mit mondjak, mit feleljek neki.
 
Először is az lesz, hogy mindenképp kibújok a pulóveremből. Szörnyű meleg van, szokás szerint nem vette le a fűtést, maximumra csavarta a gázkonvektort, és elfelejtette, nem érzi a forróságot, csontig átfagyott hazafelé. Le van szegénykém fagyva. A vékony átmeneti kabátjában. Minden jobb annál. Ahogy viselkedek.
 
Annál, ahogy most viselkedni fogok. Megsértődöm, a legrosszabb változat, vagy szabadkozom, bocsánatot kérek, közönyös maradok, hülyén mosolygok, minden a legrosszabb. Azonnal elvörösödök, legkevesebb, hogy kiver a víz, szoktam tükörbe nézni. Nem folyton, normális sűrűséggel, nem sokat, nem hosszan, nem túlzottan érdeklődöm, a hiúság meglepő gyorsasággal kielégül, és ha kellő ideig nézem a képesfelemet, biztos fölfedezek egy-két le nem nyírt szőrszálat, már elég is. Furcsa helyeken bírnak amúgy szőrök kinőni, mind nem is sorolom, vegyük azt, hogy a bal szemöldökömön egy szál mintegy magától, mert mitől mástól, megnőtt. És miután egyszer, női indíttatásból ki lett húzva, aztán végképp nekieredt, de nem ezt nézem, ha nézek, hanem a különbséget.
 
Ami nincs. Nincs különbség, olyan, mint tegnap, tegnap pedig olyan volt, mint ahhoz képest tegnap, tudjuk, ennek a láncolatnak a mentén folyik a legnagyobb átverés. Mosolyogtam rá. Mosolygok saját magamra. Ez mindennek az oka.
 
De mit tegyek? Kimentem a konyhába, hátha maradt tegnapról sör. Kinyitom a hűtőszekrényt, megcsap a hideg. Megnősülök? Kétféle csíkos mintás tapéta van a falon, függőleges csíkozás.
 
2
 
Nem hiszem, hogy az apám megbánta volna ezt az ügyet. Bármelyiket, mert akadt jó néhány, tudjuk, apránként összegyűlnek ilyesfajta ügyek. Nem hiszem, hogy ne sajnálta volna, nagyon is sajnálta azt a nőt, és sajnálta a feleségét is, és nyilván magát sajnálta a legjobban ezek miatt az idióta helyzetek miatt, amikbe folyton belekeveredett. Ha tudja, mi lesz, inkább meg se teszi, ennyit talán nem is ér, akkor legalábbis mindig úgy érzi, hogy nem érte meg. Mondja maga elé. Képzelem róla. De miért lesz így, ennyi sok rossz, ez a pocsolya, miért nem nézik el neki a nők?
 
Miért alakul úgy, hogy egyszerre mindegyik hozzáfog szenvedni, az égvilágon mindenki szenved és nyafog, miért ilyen idétlen az egész, miért nem oldják meg sokkal egyszerűbben? Egyszerűen. Inkább akkor már ne legyen semmi, morogja, és legközelebb simán megteszi megint, pedig nem felejtette el, ne gondold. Elfelejtette volna?
 
Nem megismétli, hanem teljesen más jön, minden külön másmilyen, nincs mit elfelejteni, nincs mire visszaemlékezni. Másként ugyanaz. Nőket ugyanis meg kell baszni. Nincs kimondva, de ez van előírva, szabály, egyfajta kötelék, és ki lehet bújni, komoly munkával, súlyos konzekvenciákkal. Kötelező. Ha nem teszed, akkor megbánod.
 
És ha megteszed, akkor megbánod, ismerős. Igazából lehet az is, hogy nem akarta ő annyira megbánni, fogalmam sincs. Még ennél is szimplább, mert nincs olyan, hogy megbánom vagy nem, megbánom, aztán elfelejtem, és nem bánom meg, és elfelejtem azt is. Nem focizott velem, nem volt szabad futnia, nemigen mozoghatott a súlyos sebesülése miatt. Nem kövér, testes, az is prímán illett hozzá. Áll a tükör előtt, szappanoz.
 
Fölöslegesen sokáig szappanozza az állát egy szőreveszített borotvapamaccsal, percekig, így pihen vagy mi, alszik közben. Meghalt, elröpült, beolvadt. Szünetet tart. Nem hiszem, hogy gondolt közben bármire is. Szappanszagú. Szerintem én, ha nem is pont most, egyszer majd megtudok tőle egyáltalán bármit?
Megtudom, ha nem tőle, legalább miatta, túl azon, hogy akármi történik, így is, úgy is meghalunk? Leültet maga elé, elmondja, hogyan működik ez, a dolog, elmagyarázza, hogy ne féljek, pedig van rá okom? Hogy vegyek erőt magamon? Vegyél erőt magadon, kisfiam?
 
Hogy az a furcsa, ellenállhatatlanul jó, teljességgel elbizonytalanító érzés, amit a nők miatt érzek, az volna a félelem? Áll előttem az apám, zsebre dugott kézzel, néz rám, félrefordul, szép a profilja. Jól néz ki. ’Csak nyugodtan’, mondja, ’megy az, jó lesz majd, meglátod, inkább jó, mint rossz, ne izgulj. Sokkal jobb, mint amilyen rossz. A nőkkel, tudod, nem?’ Nem tudom.
 
Honnan tudjam? Hogy akkor kérdezzek. És nem néz rám.
 
Kérdezzek, mondja, kérdezzem csak nyugodtan, de mit kérdezzek? Bármit? Pont az, hogy fogalmam sincs, mit kellene kérdezni, mert honnan tudnám? Kérdezzem meg, hogy mit kérdezzek? Feljön ((001)), idősebb nálam, sokkal, legalább három évvel.
 
Négy vagy öt, vagy másfél, jóval idősebb, hónapok is számítanak, és, úgy látszik, rávettem, hogy menjünk föl mozi után hozzánk, nincsenek otthon a szüleim. Percek is számítanak. A Híradó mozi szeparéjába vettünk jegyet, engedi, hogy simogassam a mellét, elöl kihúzkodja a blúzát, beigazítja a kezem. A combja közé szorítja, édesem, susogja, édesem, édesem, meglepően mély hangon. Fekszünk az ágyon, le kellene most már végre valahára ráncigálnom, nincs mese, az alsógatyámat, áll a micsodám, hülyén nézhetek ki. A leghülyébben nézek ki, az egyszer fix, valami iszonyú idétlenül néz ki, a meredező fütyijével, és ez a valami vagyok én. Úgy fordulok, hogy ne látsszon. Ő meg szép nyugodtan kigombolja a nadrágom, eligazgat, beleigazít magába. Sajog a berendezésem, most már fáj is, nem lehetek ilyen szerencsétlen.
 
Ilyen idétlen. Dehogynem.
 
Lehetek. Kibotorkáltam a fürdőszobába, eresztettem rá a hideg vizet, ez módszer, próbáltam megnyugodni, valamiképp lelankadni. Aztán az történik, hogy visszamegyek a szobába, ő meg a szájába veszi. Azonnal beleélvezek, végképp iszonyú gáz. Szabályos szerelmeskedésnek számít, túlkerültem rajta, összefröcsköltem, nem haragszik miatta, sőt meg van elégedve, nevet, szétkeni magán, beletörli az arcát a lepedőbe. ((002))val is a Híradó moziba jártam, hevesen csókolóztunk az egyik páholyban, és addig simogattuk meg dörzsöltük egymást, meg mit tudom én, miket csináltunk, amíg el nem élveztem. Ő is, én biztos. Szinte azonnal, az első markolásnál, aztán megint, ameddig bírtuk. Három forint.
 
Egy forint ötven, fejenként.
 
Vasárnap ((001)) bejött a laktanyába látogatási idő alatt, fölsétáltunk a moziterembe, a vetítés alatt elintézte. Beraktak egy filmet, senki se nézte, mindenkihez jöttek. Néhány hét múlva levelet kaptam tőle, ne haragudjak, jövő héten nem ér rá, férjhez megy. Amikor kiengedtek a laktanyából, hazamentem, telieresztettem a kádat forró vízzel, beültem, és ez volt. A program. Nem ért rá. Ülök a kádban, a nagyanyám főz, vagy anyám főz, várja haza az apámat, nincs csajom, nem ismertem senkit, nem volt hova mennem, nem volt kedvem menni sehová. Próbáltam kiáztatni magamból a laktanya szagát. Az osztálytársnőim férjhez mentek, azt hiszem. A húgom osztálytársnői is.
 
Szép sorban. Legalábbis nem foglalkoznak velem, ez az egy biztos. Egyszer kiemeltem ((221))t a vízből, lecsusszant róla a bikinifölsője. A Velencei-tóban úszkáltunk, érettségi után másnap levonatoztunk a Velencei-tóhoz, és úgy alakult, hogy játékból átfogtam, és fölemeltem. Kibukott a melle. Azonnal visszahúzta a bikinijét, fölrántotta a pántot, nem nézett rám. Én biztos elpirultam. Férjhez ment.
 
Kétségbeesetten férjhez mennek. És boldogan. Talált magának egy Masettót, derék gyerek, egyszerű eset, hozzámegy.
 
Állt az apám az előszoba ajtajában, fogta a kalapját. Indult kifelé, pillanatra megállt eltűnődve, nem felejtett-e el valamit. Biztos el akart mondani mindent, el szerette volna mondani részletesen azt a mit tudom én, mit, mégse mondta. Arról, hogy ilyenkor mit kell tenni, mit tegyél, fiacskám. Legjobb, ha azt csinálod, fiam, hogy, így és így.
 
És így. Meg azt is, hogy neki mit kellene tennie. Nem felejtett el semmit, kivéve, amit el akart felejteni a feleségét. Siralmas. Ez így siralmas, és lehet, hogy sírt is. ’Sírsz? Sírtál? Tudsz te rendesen sírni?’ ’Nem, csak olyan vizes lett a szemem. Inkább nem rendes sírás. Tudok különben. Vizenyős lesz a szemem, és az már az.’
 
 
 
WITOLD GOMBROWICZ
 Tandil
Napló 1958
(részlet)
 
 
I.

 

Szerda
 
Néhány napja eljöttem ide, Tandilba, és megszálltam a Hotel Continentalban. Tandil egy hetvenezres városka, körben hegyek, nem túl magasak, csupa borzas, köves meredély, mint megannyi erőd; én meg azért rándultam ide, mert itt a tavasz, és végképp le akarok számolni az ázsiai influenza mikrobáival.
Tegnap aztán kivettem egy kellemes kis lakást, elég szerény összegért, már túl a városon, a hegy lábánál, ahol a kőkapu áll, és ahol a park összeér a hegyoldal tűlevelű és eukaliptuszerdejével. A vakító reggeli napsütésben szélesre tárt ablakon át nézem Tandilt a katlanban, mintha egy tálra lenne kirakva; a kis ház meg a pálmák, narancsfák, erdei fenyők, glicíniák, mindenféle fura visszanyesett bokrok és a legelképesztőbb kaktuszok zuhatagában fürdik, s ez a zuhatag annak rendje és módja szerint lehullámzik a város felé, míg hátul a sötét fenyők magas fala szinte függőlegesen kúszik a csúcs felé, ahol a cukrászda-vár áll. Nincs ennél virítóbb tavasz, csupa virág és csupa fény az egész. A hegyek a város körül viszont szárazak, akár a bors, meztelenek, sziklásak, hatalmas égnek meredő kövekkel, szobortalpazatnak, emelvénynek, történelem előtti bástyáknak és romoknak nézné őket az ember. Kész amfiteátrum.
Előttem Tandil, úgy háromszáz méterre, mintha a tenyeremben tartanám. Nem szállodákkal, turistákkal zsúfolt üdülőhely ez, közönséges vidéki kisváros. S miközben fogat mosok a napon és beszippantom a virágillatot, azon tűnődöm, hogyan hódítom meg magamnak a várost, amelytől elutazásom előtt többen is óvtak. “Halálra unod magad Tandilban.”
Csodálatosat reggeliztem a kertek felett trónoló kis cukrászdában – jaj, semmi különlegeset, csak egy kávét és két tojást, de tavaszillatban fürdetve! –, majd bementem a városba. Ott az apró, vakító fehér, lapos tetejű házak négyzetei, derékszögei, éles törések, száradó fehérneműk, a fal mellett motorbicikli, odébb egy kirobbanóan zöld tér, hatalmas lapály. Csak úgy megyek a forró napon, a hűs tavaszi levegőn. Emberek. Arcok. Egy és ugyanaz az arc, megy a dolga után, intézi, iparkodik, nem kapkod, tisztes nyugalom rajta… “Halálra unod magad Tandilban.”
Az egyik házon felfedeztem egy apró cégtáblát: “Nueva Era, napilap”. Bementem. Bemutatkoztam a szerkesztőnek, de nem volt kedve csevegni velem, ábrándos állapotban voltam, s ebből kifolyólag nem túl szerencsés hangot ütöttem meg. Kijelentettem, hogy un escritor extranjero vagyok, és megkérdeztem, hogy található-e Tandilban olyan értelmes ember, akivel érdemes lenne megismerkednem.
– Micsoda? – vágott vissza sértetten a szerkesztő. – Nálunk ne lenne értelmiség? Nagyon is gazdag a kulturális élet, csak festőnk van vagy hetven. És az írók? Hát ott van Cortes, ő már egy név, a fővárosi lapokban publikál…
Felhívtuk telefonon, és megbeszéltem vele holnapra egy találkát. A nap hátralevő részét arra szántam, hogy megérintsen valami Tandilból. Utcasarok. A sarkon ott áll a tulaj, jó húsban, a fején kalap, mellette két katona, kissé odébb egy nő, hetedik hónapban, valamint egy pultos kocsi, tele édességgel, az árus a padon az igazak álmát alussza, az arcába hullt újság alatt. És a hangszóró rázendít: “Rabul ejtettél azzal a fekete szemeddel…” Én meg hozzádalolom magamban: “Halálra unod magad Tandilban.” Egy lebarnult úriember, hosszú cipőben, sapkában.
 
Csütörtök
 
Tandil úgy fest innen föntről, mintha a hegyekből aláhulló kövekkel a történelem előtti idők ostromolnák. A napon, a fák és a virágok társaságában elfogyasztottam csodás reggelimet.
De elfog a bizonytalanság, az idegenség, szorongok a sok ismeretlentől… Megyek a Centro Popularba, ott találkozom Cortesszal. Ez egy húszezer kötetes nagy könyvtár, az épület mélyén kis szoba, ahol valami kulturális ülés zajlik, de mire odaérek, a tanácskozásnak vége, és Cortes bemutat a többieknek. Öt perc alatt világos előttem a helyzet: Cortes idealista-kommunista álmodozó, becsületes, csupa jóindulat, csupa szívélyesség és humánum, a tizenöt éves kislány viszont már nem lány, hanem az ugyancsak Marx-rajongó idealista fiatalembernek a húszegynéhány éves felesége, a titkárnő viszont katolikus, és a harmadik úr is, aki felettébb hasonlít Rembrandtra, harcos katolikus. A hit egyesíti őket.
Rólam soha nem hallottak. Nincs mit tenni, ez a vidék. De a helyzet óvatosságra int. Már tudom, mi a helyes taktika ilyenkor. Nem követem el azt a hibát, hogy bemutatkozzam nekik, épp ellenkezőleg, úgy viselkedem, mint akit nagyon is ismernek, és csak a hangvételemmel, a formával sugallom a magam európaiságát; ez a beszédmód elkerülhetetlenül pikáns, lezser, fesztelen és bizonyos értelemben intellektuális. Párizs. Ez talál. Azt mondják: – Ó, hát járt Párizsban! – Én, hanyagul: – Na és, ugyanolyan város, mint Tandil, házak, utcák, a sarkon kávéház, minden város egyforma… Ez tetszik nekik. Attól, hogy Párizs nem arra kellett nekem, hogy általa felemeljem magam, hanem Párizst alacsonyítottam le, igazi párizsi figurának néznek; látom, hogy Cortest már meghódítottam, a nők is érdeklődnek irántam, de még bizalmatlanok. Ekkor azonban… elkalandozik a figyelmük… kissé szórakozottak lesznek… mással van tele a fejük, és kezdem kapiskálni, hogy ha maga Camus jött volna ide Tandilba, Sartre-ral az oldalán, neki se sikerülne az ittenieket saját dolgaikból, a helyi, tandili ügyekből kizökkentenie. Hogy is? Egyszerre felvillanyozódnak. Egyik a másik szavába vág. Jó, de miről van szó? Persze megvan a maguk gondja, a legutóbbi felolvasásra szinte senki sem jött el, erőnek erejével kell elcipelni az embereket, mert igaz, Fulano eljön, de azonnal el is alszik, a doktorné pedig megsértődött… Úgy adják elő ezt az egészet, mintha hozzám beszélnének, de valójában egymásnak mondják, panaszkodnak, sopánkodnak, mellesleg nem kétséges számukra, hogy egy író csakis egyetértéséről biztosíthatja őket, hogy én mint író teljes mértékig osztom “a néppel” és “a terepen” folytatott munkájuk minden keservét, ezt az egész tandili żeromskizmust. Brrr… “halálra unod magad Tandilban”. Egyszerre elborul az agyam ettől a Tandiltól, a korlátok közé szorított, szerény élet e dohos, kelletlen kanavászsummázatától, ők meg ott ülnek ebben az egész végtelen érdektelenségben, a béka feneke alatt, örök időkre odakonkretizálódva.
– Hagyják élni az embereket! – mondom.
– De hát…
– Honnan veszik, hogy mindenkinek intelligensnek és felvilágosultnak kell lennie?
– Hogyhogy?
– Hagyják békén a tahókat!
Attól, hogy kiejtettem a “tahó” (bruto), és ami rosszabb, a “csőcselék” (vulgo) szavakat, egyből arisztokratikus lettem. Mintha hadat üzentem volna nekik. Levetettem a jólneveltség álarcát.
Most őket fogta el az óvatosság.
– Tagadja, hogy szükség van az egyetemes felvilágosodásra?
– Természetesen.
– De hát…
– Le ezzel a doktrínával!
Ez már sok volt. Cortes tollat vett a kezébe, a fénybe tartotta a hegyét, nézte, rálehelt. – Nem értjük egymást – mondta mintegy gondterhelten. A fiatalember a félhomályból kelletlenül, rosszmájúan odabökte:
– Maga fasiszta, nem?
 
Péntek
 
Nyilván túllőttem a célon. Nem volt rá szükség. Most viszont jobban érzem magam… az agresszivitásom erőt adott.
És ha kikiáltanak fasisztának?… Még csak ez hiányzott! Beszélnem kell Cortesszal, meg kell szelídítenem őt.
 
PÁLYI ANDRÁS fordítása

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.