hirdetés

Peer Krisztián: Én még mindig hallgatok

2017. július 11.

Az érzelmi hatások, amiket részben a versek váltanak ki, részben a konkrét, bulvárízű életszituáció, azt eredményezik, hogy az olvasók egy része egyfajta ködfátyolon és/vagy könnyfüggönyön keresztül néz rájuk, és ezen keresztül nehezebb észrevenni a dolog finomságait, cizelláltságát, hogy minden réteg alatt van még egy másik. – Peer Krisztiánnal Nagy Gabriella beszélgetett.

hirdetés

Úgy konferálják fel a nemrég megjelent, 42 című versesköteted, hogy 15 év hallgatás után egyszer csak új kötettel álltál elő. Hogyan indult ez a költői pálya, milyen hévvel, tervekkel indultál, és mi volt a valódi oka (nem külső okok) a megakadásnak, mi ürült ki, mi vallott kudarcot?

Az egyik mentoráltam jár hasonló cipőben. Baromi fiatalon megjelent könyve, viszonylag kedvező fogadtatással. Jó is. És ez baj. A korai, gyors siker, amiért nem dolgozott meg valaki igazából, kurvára el tud lustítani, bizonyos értelemben pökhendivé is tesz, velem legalábbis ez történt, remélem, ő okosabb lesz. Stabilabb, kevésbé kiszolgáltatott a visszajelzéseknek, vagy hogy mondjam. Dolgoztam egyszer egy lélegzetelállítóan jó táncos lánnyal, konkrétan a próbamegbeszélés alatt is folyamatosan nyújtott, de még az ebédszünetben is. Miközben mások a bemelegítést is igyekezték megúszni. Ő mesélte, hogy gyerekként az első balettiskolájában abszolút hendikeppel indult, ami a többieknek alapból ment, mondjuk kiemelni a lábukat a fülük mellé, az neki csak komoly szenvedések árán sikerült, túl kötött volt a csípője stb. Szóval nem volt született tehetség. Viszont most is a pályán van, a legjobbak között, szemben azokkal, akik az adottságaikból szerettek volna hosszú távon is megélni. Huszonöt évesen kábé azt gondoltam, minek megerőltetni magam, ha láthatóan „azt is szeretik, ha odaszarok" – hogy a Jammerolás című, évek óta készülő számból idézzek egy sort, és megvilágítsam, mit értek pökhendiség alatt. Közben meg sok helyen úgy van tálalva a könyvem, mintha valamiféle dicsőség lenne 15 évig nem írni verset, amivel Alceste ugyan egyetértene, de én nem így látom. Nem hiszek abban, hogy gyűlt az anyag, a mondatok, aztán kondenzálódott, beérett az egész. Bár persze lehet, hogy egy következő interjúban már ebben fogok hinni.

Fotók: Valuska Gábor

De mi akadt el?

Én is csak találgatok, sok verzióm van. Egyrészt látnom kellett, hogy a költészet nálam az önpusztítás egy formája, ami egy idő után ijesztővé vált. Hogy olyan energiákat szabadítok fel, amiket végül nem tudok uralni. A költő ifjúkori vadromantikával elképzelt szerepe, vagy inkább póza, amiről beszélek, hogy én lennék az, én, én, én, aki a lét meg a nyomorúság legalján kutakodik, hiszen minél több a szenvedés, annál jobban fog a toll. Hát akkor inkább ne fogjon. Nyilván hülyeség, de attól még rácuppantam, amihez hozzájárult a minden-fogyasztás is, szóval a szövegeimben enyhén szólva reflektáltabb voltam, mint az életvezetésemben. Anyám meg nem tudta, hogy büszke legyen vagy aggódjon.
De azt is tudom mondani, amit a hajdani pókeredzőm: nem kell a legjobbnak lenni, elég, ha egy kicsit jobb vagy az asztalnál. Játszd a saját játékodat, aminek persze része az alkalmazkodás. (Ő valamikor abszolút topjátékos volt itthon, aztán egyrészt elment mellette az idő, nem fejlődött eléggé, miközben a mezőny meg igen, másrészt érdekelték más dolgok is a pókeren kívül. Így aztán nem lett belőle bélabácsi vagy probirs, akik mondjuk nemzetközileg is benne vannak a legjobb húszban, és már sohasem derül ki, hogy lehetett-e volna. De egy családot azért el tud a játékból tartani.) De ez már az újrakezdés ideológiája, a kérdés nem erre vonatkozott. Egy ponton azt éreztem, hogy a képességeim behatároltak és behatárolnak, hát mit kaparok én itt, ha az Apokrifnél jobbat úgysem tudok írni. Oké, más sem tud, de ez kit vigasztal. Nem fogom az életem beleölni egy öncsalásba. Ahogy David Bowie fogalmazott: „Isten a leggonoszabb tréfáját művelte velem, művésznek teremtett, de sajnos középszerűnek." Középszerű művészekre meg semmi szükség (bár bizonyos értelemben sokkal heroikusabb, meghatóbb az ő visszajelzésekben szegény igyekezetük, mint az A-ligásoké), már így is több a remekmű, mint amennyinek a befogadására elég lenne az élet, úgyhogy én tréfára tréfával feleltem, és szevasz, költészet. De ez a múlt, mára már elég nehezen felidézhető. A maratoni futás nyilván akkor is önbecsülésre ad okot, ha háromszáznegyvenhetedikként érsz be a célba. Gondolom most. Akkor meg azt gondoltam, ha nem tudok első lenni, el sem indulok.

Én inkább azt feltételezem, hogy van egy rendkívül intenzíven önmagát analizáló lény, aki be is zárkózik ebbe az önanalízisbe, amelyben előbb-utóbb elfogynak a szempontok, ami alapján új erőt nyerhet, új perspektívákat kaphat az önmagával folytatott munka. Van a külső szereplő, szerepjátékos, aki a világban, társaságban létezik, és van ez a végtelenül bezárt lény...

Ha így látod, nem vitatkozom. Nagyon sokféle költészetet lehet csinálni, és nagyon sokfélét csinálnak is az emberek, nyilván léteznek olyan költészetek, amelyekben több a tartalék, mert nem ilyen radikálisan alanyiak. Tíz-tizenöt évenként elmegy az idő az alanyiság mellett, és passzé lesz, meghaladottá válik, amiről aztán egyszer csak hirtelen kiderülhet, hogy mégsem az. Alanya válogatja.

Mi történt ez alatt a 15 év alatt, amíg ezt a nagyon intenzíven és impulzívan a világot fogó, élő lényt, a költőt elnémítottad?

A színházazás volt a menekülő út, a hirtelen-váratlan lett B-terv. Nyilván iszonyú szerencsém volt, mert az első melónál, amibe fogtam, illetve hívtak, nagyon együtt álltak a csillagok. A Szorongás orfeum egy főiskolás osztály vizsgaelőadása volt, mindenki beleadott apait-anyait. És végtelenül tehetséges fiatalok jártak abba az osztályba, többekkel dolgoztam közülük azóta is. Az előadás szövegkönyvének egy példánya pedig apokrif irattá vált, fénymásolatban terjed, előadták még párszor, szoktak belőle felvételizni fiatalok. Egyszer egy kiadó pályázott és kapott is pénzt a kiadására, de elvéreztem a feladaton, vissza kellett fizetni a pénzt. Én ugyanis a próbák között és közben adott színészekre írtam jeleneteket, sokat merítve az improvizációikból, ahogy legtöbbször azóta is. Ha például abból táplálkozik egy csomó szövegpoén, hogy két többfunkciós szekrényből meg három pianínóból áll a díszlet, akkor kié a kopirájt? Engem a színházban a közös munka érdekel, nem „darabot" írok, hanem „példányt". Közben meg egy ilyen meló nagyon mély, intenzív, személyes kapcsolatokat alakít ki villámgyorsan, valamilyen értelemben mindenki alanyi költő benne, mindenki magából dolgozik. Most például a Margó Fesztiválra Hajduk Karesszel, akit az Orfeumból ismerek, csináltunk egy estet a régi dalszövegeimből. Mikor felhívtam az ötlettel, annyit mondott, egész évadban erre az ajánlatra várt. És én is bármikor rábíznám magam bármiben. Azért hívtam őt.

De ott egy védelmező közösségben vagy...

Ami szuper jó. Leginkább persze magamtól véd meg a közeg, például azzal, hogy strukturálja az időmet, nem nekem kell újra és újra rávennem magam, hogy csináljak valamit, hanem van egy rendező, egy asszisztens, aki suhogtatja az ostort. De ha ez nem lenne, akkor is be kell mennem próbára, kész kell lennem a szöveggel, mert megígértem, nem hagyhatom cserben az embereket, számítanak rá, hogy másnapra kész vagyok a monológgal. Persze a kész fogalma is más a színházban, mint a költészetben. Máskülönben simán megteszem, hogy addig halogatom a megírást, míg kifogy a kraft vagy a kakaó az ötletből, ahelyett, hogy megcsináltam volna, elmesélem háromszor, csinálok belőle két jegyzetet, és meghal. A színházban ezt nem tudom megtenni hál'istennek. A halogatás egy másik formája, amit bele is írtam valamelyik versembe, hogy „képtelen vagyok dolgozni, mióta megtanultam játszani". Amikor végre lett egy számítógépem, és megjelent rajta az aknakereső meg a tetrisz, odaültem a géphez írni, és az volt az első, hogy oké, de még előtte egy tetrisz. Végig sem játszottam, mert olyan iszonyatos volt bennem a feszültség, hogy mit baszom az időmet, úgyhogy félbehagytam a megkezdett játékot, haladtam két szót, majd azt gondoltam, hogy jó, akkor ez megy, ha megvan két szó, a következő negyvenkettő is menni fog, és új játékot indítottam. És ez ment napokig, sosem jutottam el a game overig, mert lelkifurdalásom volt, de kényszeresen újra és újra klikkeltem a startra. Sok ilyenfajta kényszercselekvés volt és van az életemben. Például most is le kellett tiltanom magamat valamiről. Elkövettem azt a hibát, hogy utánanéztem egy Hearthstone nevű online gyűjtögetős kártyajátéknak, ilyet még sosem játszottam. Ebben is van verseny, bármilyen játékban, amit szeretek, van verseny, vannak ranglisták, nem az van, mint az irodalomban, hogy esetlegesek a szempontok, vagy nincsenek is. Ahogy Ottlik mondja, a négyszer százas váltóban van stopper, a művészetben nincs, az előbbi mérhető teljesítmény, az utóbbi nem. Meg persze egy játék vagy egy trash sorozat segít kisütni az agyamat, amire néha feltétlenül szükségem van. Kár, hogy bűntudat is társul hozzájuk.

Közben meg látom, hogy azok, akik benne maradtak a költészet-bizniszben, hiába érzékelek közülük sokakon keserűséget, sértettséget, frusztrációt, szomorúságot és fáradtságot, mégis kurvára kigyúrták magukat ebben a tizenöt évben. Valószínűleg mindennel így van, ha belefektetsz tízezer munkaórát – oké, hogy az embernek vannak korlátai –, nem tudsz olyan dolgot mondani, ami végül ne menne jól. Falmászásban is jó lennék, ha rátenném az életem. Nyilván nem a legjobb.

Volt pár jó beszélgetésünk régebben, és valamilyen formában mindig jelen volt benne a költészet, amihez – azt látom – még mindig elég ambivalens a viszonyod.

Persze, dühöngtem régen, amikor te is csesztettél, hogy inkább a kezemet vágatom le, mint hogy újra írjak. De ugyanakkor nyilván van bennem egy kiolthatatlan érdeklődés. Már nagyon biztatni sem kell, mert bár hülyén hangzik a számból, ha három napig nem csinálok semmit, akkor elkezdem pokolian érezni magam. Ez nekem is új, ez régen sem volt így. Volt egy Műút folyóiratot támogató összejövetel, amire úgy mentem, hogy megittam előtte két viceházmestert, hogy összekapjam magam, és hát a Tokaji Borozó is a szomszédban volt. Dumálni kezdtem egy kiscsajjal, aki nagyjából huszonöt évvel később járt a Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozóján, mint én – vannak az életben stabil dolgok. Aztán tíz perc múlva mondtam, hogy jó, akkor mutass egy szöveget, és az útpadkára leülve elkezdtünk dolgozni. Csináljunk valami értelmeset is, ne csak borozgassunk, ne csak beszélgessünk, ne csak töltsük az időt – hát különben minek iszunk, minek kelünk föl, minek vagyunk itt egyáltalán. Ez egy új fejlemény. Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője, aki nagyon biztat például a prózaírásra is, vicces módon Bukowskival egybecsengően azt mondta, hogy ne állítsak feladatokat magam elé, ne legyen koncepció, tervek, amik megbénítanak, egyszerűen üljek le napi két-három órát, és nyomogassam a billentyűket, lesz, ami lesz. Elég pontosan ráérzett, hogy hajlamos vagyok lefagyasztani magam a saját nagyralátó terveimmel, ha nem leszek korszakos jelentőségű költő, akkor inkább nem leszek senki sem.

Miért fontos neked annyira a korszakos jelentőség? Beletrafálni valamibe nem sokkal fontosabb, megtalálni azt a pár szót, ami elkap valami megfogalmazhatatlant?

Nem állíthatok minden önironikus mondat mellé egy közlekedési rendőrt. A konkrét munkában persze hogy ez az érdekes, bizonyos értelemben nincs is más. Totál antiszociális állapot. Nagyon meglepődött Zsófi, amikor végre rá tudott venni, hogy rendszeresen írjak, hogy ez mivel jár. „Ne szólj hozzám, ne legyél bent a szobában, ne legyél jelen, csak mint egy viaszbáb." Viszont amikor táncra perdülök, hogy mekkora zseni vagyok, mert megoldottam valamit, akkor táncolj velem. Aztán a tagolatlan önünneplés kellős közepén tegyél három kijózanító megjegyzést, hogy itt hozzá kell nyúlni, ott kihúzni, itt sok, ott zavaros. De gyorsan felnőtt a feladathoz, végül is színházi ember volt, még színházibb, mint én.

Mennyire tesz kiszolgáltatottá mint költőt a téma, ez a helyzet, hogy bár műként, egy nagyon intim dolgot tettél a világ elé, és most szétszedik, kivesézik? Levált rólad, kívülről látod, tőled független, megalkotott világ?

Aki kurvának áll, ne panaszkodjon, hogy basszák. Az ilyen típusú gátlástalanságnál talán az van, hogy máshol vannak az intimszférám határai, mint más embereknél. Ez valójában soha nem okozott gondot. Emlékszem, egyszer még 15-20 évvel ezelőtt azzal mentem fel Réz Palihoz, hogy mondjon egy olyan verset, ahol a költő nem azt mondja, hogy hú, de megbasználak, de nem engeded (lásd: trubadúrlíra), nem azt mondja, hogy hú, de megbasztalak, hanem azt, hogy megbasztalak volna, de sajnos nem állt föl. Végül Pali is csak egyet tudott, jellemzően egy Karinthy-verset. Karinthy fasza csávó volt, sok mindenben évtizedekkel járt mindenki előtt, na ő tényleg korszakos jelentőségű költő, Beck András könyve hál' isten kicsit ráirányította most a figyelmet. Mindenesetre azonnal írtam egy verset a tárgykörben, mert azt gondoltam, hogy tessék, itt van egy olyan dolog, amiről nem szoktak beszélni, mert nem illik, mert rombolja azt a képet, amit az ember vetít magáról, nosza, nincs is annál faszább, mint rombolni azt a képet, amit vetítesz magadról. Olyan dologról beszélni, amiről nem szokás. Mindegy, hogy az impotenciaélményről vagy a gyászról van szó.

A poszttraumás stresszbetegségben szenvedőknek azt tanácsolják, hogy mondd el minél többször. Egyszerűen nem tudsz mást csinálni. Durr, eltalálta a haverod a repesz, leszakította a lábát, vitted órákon keresztül a hátadon, amíg elvérzett. Mondd el ötvenszer, százszor, tízezerszer, a feldolgozásnak ez a módja az első perctől nem volt nekem kérdés, boldog-boldogtalannak elmeséltem részletekbe menően, hogyan történt. Mert ugye itt nem csak a gyászról van szó, nem az történt, hogy mondjuk anyám szép lassan leépült, kórházba került, lehetett rá számítani, de hát élt hetvenöt évet, és egész életemben tudtam, hogy egyszer majd ez lesz. Hanem alapvetően traumatikus az élmény, derült égből villámcsapás, autóbaleset-jellegű halál, ami történt. Az egyáltalán nem volt a pakliban, hogy én élem túl a tizenhét évvel fiatalabb Zsófit. Olyasmiket meséltem akkor el, amiknek a versekben nincs nyoma, csodálkoztam is nemrég, hogy már nem is hozom elő ezeket a sztorikat. Amikor kijöttek a mentősök, egy ápoló és egy sofőr, elkezdték a gyurmás, zsírkrétás dobozokat nyitogatni az asztalon, nagyjából a harmadiknál esett le a tantusz. Nem, nem dizájner drogról van szó, szerencsétlenek. Erőszakosnak kellett lenni, mert nem látták, nem mérték föl, fogalmuk sem volt, ahogy persze nekem sem, hogy mi történik épp. Faszom keresgesse a TAJ-kártyáját, menjünk már. Őzikefej-kéztartás, ilyen kifejezéseket tanultam az ügyeletes orvostól, aki kábé öt perccel hamarabb ért oda, mint a mentő. Az oxigénhiány jele. Vagy hogy odaúton egy lószállító autóval koccantunk, és a faszkalap sofőr kiszállt betétlapot cserélni. Először azt hittem, megérkeztünk: látod, már itt is vagyunk a kórházban, mindjárt segít a doktor bácsi, simogattam Zsófi rángatódzó kezét. Aztán kinéztem. Mondd meg a kollégádnak, hogy ha nem száll vissza egy másodpercen belül, feljelentem. Ezeket a burleszkbe illő részleteket még akkor kibeszéltem magamból, feldolgozódtak, már ha ilyesmi lehetséges, mindenesetre a versekbe nem is kerültek bele. A legsúlyosabb mondatok hangoznak el ilyenkor, például másnap a László intenzívén, hogy: fel kell készülni a legrosszabbra. Hogy készülsz fel és mire, vegyél magadnak egy fekete öltönyt, vagy mi? Közben az utolsó utáni pillanatig elképesztő elmetrükkökkel vered át magad. Megoldandó feladatok egymásutánja. Nem vagy hajlandó elhinni, mekkora a baj. Nem fogadják el a borítékot, félrevon egy látogató, hogy itt az intenzíven ez nem szokás, inkább kávét meg édességet szoktak adni a nővérkéknek. Erre veszek egy raklap kesudiót meg pisztáciát, mert akkora kurva nagy zseni vagyok, hogy ha mindenki édességet ad, akkor én sósat. Aztán zavartan egy takarítónő kezébe nyomom a szatyrokat.

A kötet jelentős részét jelentő zárt lapokon egy artikulálhatatlan érzést, a fájdalmat kéne artikulálni. Volt-e olyan pillanat, amikor azt érezted, a nyelv, a szavak eltalálják, pontosan azt írják le, mondják el, amit közvetíteni akarsz? Mennyire sikerült megközelíteni, vagy épp az volt az érdekes, hogy valami más született a papíron?

Nyilván lehetetlen a feladat, de valami olyasmit talán lehet csinálni, hogy körbelövöd, és akkor indirekt módon mégiscsak beszélsz róla. Nagyon sokszor az történt, hogy anekdotikus elemből indultam ki. Az, ahogy a tisztálkodó szereket kidobtuk a kukába, konkrétan megtörtént, amikor bevillant a jelenet, hirtelen megéreztem, hogy ebben van anyag, ezen keresztül tudok valamit mondani arról, hogy képtelen vagyok elengedni, nemhogy Zsófit, de a fölöslegessé vált tárgyait is. A moly.hu-ra írt Ijjas Tamás kolléga valamit a kötetről, ami nagyon ijesztő és fenyegető, ugyanakkor nagyon eltaláltnak és pontosnak érzem. („De újraolvastam. Akkor már láttam, miért is ez a képrombolás, ez a nyers csupaszság, ez a radikális tartalomra fókuszálás (és a formai hanyagság). Peer nem akar beszélni, muszáj beszélnie. Ezért valahol ugyanúgy néma, mint 15 évig volt. Ez a némaság ordít, hogy hallgatnia kellene, de beszélnie muszáj.")

Egyedül talán nem is tudtam volna megcsinálni, a végén, a legintenzívebb másfél hónapban már 2-3 naponta levonatozott Nagymarosra Borsik Miki. Bérletet vett. Addigra rengeteg anyag összegyűlt, bekevertem egy pillepalacknyi fröccsöt, zsebre vágtam egy doboz cigarettát, adott esetben egy könyvet is...

Miket?

Például Tandori Töredék Hamletnek könyvének új kiadását, amiben versekben kommentálja a saját régi verseit. Így az akkor és most problémája is óhatatlanul felmerül benne, és én nagyon hamar észrevettem, hogy leginkább ez a kérdés foglalkoztat engem is. Pilinszkyt rendszeresen, Marnót, egy csomó fiatalt, Oraveczet. Ezek azok, amiket használtam is, nem csak használtak, vagy mondjuk Eörsi Jób-könyve. De pl. Győrffy Ákos A hegyi füzetét azért olvastam még az elején, amiért meditálni is megpróbáltam, meg feloldódni valahogy a tájban. De a legfontosabb egy Baricco-regény, a Mr Gwyn. Zsófi évek óta rágta a fülemet, hogy olvassam el, egy írással felhagyó író ugyanis a főhőse. Na ezután végképp világossá vált, ha addig nem lett volna az: mostantól az a dolgom, hogy Zsófit – Baricco kifejezésével –„hazavezessem", ahogy ő is hazavezetett a Dunakanyarba, a kertünkbe, az írásba. Szóval egy ideig olvasgattam, egy idő után jegyzetelgettem, aztán amikor önsajnálaton kaptam magam, abbahagytam, úsztam egyet, összegyűlt így egy csomó anyag, azokat írtam verssé. Aztán a ráspolyozástól a smirglizgetésig már támaszkodhattam Miki észrevételeire. Közben persze revelációim támadtak, olyan dolgok váltak evidenssé, amiket nem ismertem fel a közös életünk során. Intenzívebben figyeltem Zsófira, többet beszélgettünk. Találóan mondta később Miki, hogy ez a munka tulajdonképpen rituálé volt. Hogy sokszor volt olyan érzése, nem az érdekel, mennyire lesz jó a vers, fontosabb számomra a megírás rítusa. Volt olyan, amikor a földön fetrengtem a könnyeim közt, részben a fájdalomtól, részben a három liter bortól és a tizenhét spanglitól, már réges-rég a kézírásomat sem tudtam volna kiolvasni, a billentyűket nem találtam el, de onnan még mindig löktem a mondatokat Mikinek, amiket felírt. Az elején tiltakozott ez ellen, aztán már nem, másnapra lett plusz tizenkét mondat a gépen, nyolc önsajnáló volt, vállalhatatlanul pátoszos, ment a kukába, viszont mindig volt három-négy, amikkel el lehetett kezdeni dolgozni. (Most önbüntetésből benne hagyom ezt a passzust. – Ne csináljunk titkot abból, hogy az interjú szövegét átírtam leadás előtt. – Valójában 2-3 ilyen eset volt, csak épp megengedhetetlenül vonz az önmítoszképzés. Aminek természetesen ez az önmegszégyenítés, a reflektáltsággal való takarózás is része. Mintha egy rossz mondatot legitimálna az, ha eléírom, tudom, hogy rossz mondat, de.)

Tehát volt egy külső szemlélője mindennek, aki látja, mit érez, mit él át a másik?

Igen. De valamilyen értelemben külső szemlélő voltam én is. Magának a túlélésnek is az az egyik záloga, hogy egy lépést hátralépj. Egyrészt mindent megengedhetsz magadnak, nincsenek szabályok vagy követendő minták (bár persze igyekszel minél kevésbé terhére lenni a környezetednek, tartani magad stb.), másrészt viszont tanulmányozod, elemzed, megérted magadat, akivel ez a dolog épp történik, mint egy idegen lényt. Egyszerre vagy kitettje az érzéseidnek, hánynak-vetnek a hullámok, de te vagy az albatrosz is, aki a hajótöröttet szemléli végtelen magasságból. Egyébként ezzel nagyjából minden író így lehet az élet minden pillanatában, az alanyi költők legalábbis. Kamaszként volt egy olyan érzésem, hogy részint kötelességszerűen, hiszen ez a szakmám, részint az alkatomból adódóan kénytelen vagyok folyamatosan, leállíthatatlanul kívülről nézni magamat. Egy idő után kezdett elviselhetetlen lenni ez a levetkőzhetetlen attitűd. Mintha elzárna az élménytől. Tehát még élt bennem az az illúzió, hogy létezik nyers, reflektálatlan élmény, és a reflexió nem gazdagabbá teszi azt, hanem felszámolja. A tett halála az okoskodás. Buta csávó jobban kúr. Ilyesmik. Romantikus tévképzetek az indulatvezérelt, szőrös szerbről, vagy épp az élettől meg nem érintett, abban „kés a vajban" módon haladó, Thomas Mann-i értelemben vett szőke kékszeműekről. Ezt már nyilván nem gondolom így, sőt. A reflexió sokkal gazdagabbá, bonyolultabbá, mélyebbé teszi az élményt. Hogy ne mondjam: „Odahull a mozgás / És a tett / Közé az árnyék / mert tied az ország". Ez azért valamivel bonyolultabb, nem? No, de elég a konyhafilozófiából, lefőtt a kávé.

Amikor tényleg azt gondoltam, hogy a szarva közt találtam el a tőgyét, most aztán kurva pontosan beszéltem mondjuk a fájdalomról, abban majd' mindig volt négy allúzió. Teszem azt a „száznyolcan fokkal elcsavart fej, visszafordítani fáj" egyrészt beszél arról, hogy örökre a múltba vetetten, állapotomba zártan, a múlt jelenvalóbb valóság számomra, mint a jelen. (Három évvel ezelőtt a Bánki-tón, amikor először mentünk le együtt, és uborkát kovászoltunk, amit szét akartunk osztogatni utolsó este az embereknek, de nem fogadták el, gyanúsnak tartották, mert nem kértünk érte pénzt – na ez mostantól minden kovászos uborka ízében benne lesz. ) Másrészt beszél arról, hogy a jövő összeomlott, a terveink és maga a tervezhetőség egyik pillanatról a másikra tökéletesen porrá lettek, fogalmam nincs, mi lesz holnapután. De beszél az Orfeusz-problematikáról is, amikor hozod ki a Hádészból, és nem fordulhatsz vissza. Ami viszont beszél például a féltékenységről is – hát honnan lehetnél biztos benne, hogy tényleg követ Eurüdiké? Elfordítani a fejet, azaz valamiről nem venni tudomást. De itt nem elfordítva van, hanem elcsavarva – azaz elcsábítva stb. stb. Egy csomó kulturális (azaz nyelvi) utalást hordoz, nem egyszerűen nyers, egyenes beszéd, hanem valami, ami a nyers, egyenes beszéd illúzióját kelti. Simára van csiszolva, olyannak van megcsinálva, mintha nem is lenne különös mélysége, nem lennének rétegei, nem lenne vele munka – se a megcsinálásával, se a megértésével. Bizonyos értelemben csapdába csaltam magam azzal, hogy a problémamentesség látszatát kölcsönöztem valami iszonyatosan problematizáltnak. Egyáltalán nem gondolom, hogy az alanyiság problémátlan lenne, sőt. Nem gondolom, hogy a nyelvet mint problémamentes instrumentumot kezelném, vagy hogy ne lennének nyelvkritikai belátások a szövegeimben, nem gondolom, hogy az „őszinteség", ez az eleve csak idézőjelben használható kategória létezne a maga pőre valóságában, és nem ugyanúgy nyelvi konstrukció lenne, mint mondjuk az objektív lírikus pozíciója. Csak persze az érzelmi hatások, amiket részben a versek váltanak ki, részben a konkrét, bulvárízű életszituáció, azt eredményezik, hogy az olvasók egy része egyfajta ködfátyolon és/vagy könnyfüggönyön keresztül néz rájuk, és ezen keresztül nehezebb észrevenni a dolog finomságait, cizelláltságát, hogy minden réteg alatt van még egy másik. Csak hát ezeken a szövegeken, dacára minden referenciális zsarolásnak (Marno János szép kifejezése) könnyű átsiklani, érteni, értelmezni viszont akkor kezdesz el versolvasóként, mikor valami megakaszt. Édes istenem, a fasznak magyarázkodom itt. Tényleg az van, hogy minden nyomorult szóról el tudom mondani, miért van ott, ahol. Egyetlen korábbi kötetemnél sem volt ez így. A régi könyvekben volt egy-két kedvencem, amiket igazán erősnek gondoltam, azok közé meg még befért ez-az. A szokásos önfelmentés, hogy nekem ugyan nem igazán tetszik, de tudok mutatni öt havert, akiknek ez a kedvence. Aztán lesz egy könyved hetven verssel, amiből jó szívvel max tízet olvasol fel. Ez most nem ilyen, bár lehet, hogy tizenöt év múlva majd másképp gondolom. Most mindenesetre tiszta a lelkiismeretem, ennél jobban nem tudtam volna megcsinálni, nem tudtam volna jobban végiggondolni, több munkát fektetni az analízisbe.

Sok ilyen élményem van, amikor elengedtem, veszni hagytam dolgokat. Bementem ugyan a próbára, sőt a szokásos késést sem hoztam, csak éppen azután nem voltam jelen. Na, az maga a pokol. Iszonyú lelkifurdalás visszanézni újra és újra, és minden alkalommal szembesülni azzal, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Nem véletlen jövök színházi példával, ebben a melóban Miki lett a dramaturg, aki felhívja a figyelmem egy csomó mindenre, amit nem vettem észre vagy túlgondoltam. Volt, hogy kurvára nem értett pár dolgot, kissé türelmetlenül elmagyaráztam, és közben rájöttem, hogy nem csináltam meg jól. Hát akkor hajrá. Mondjuk ő meg hajlamos mindent kiegyenesíteni, egyértelműsíteni, meg- és túlmagyarázni, amit én nem szeretek, másrészt meg a legerőltetettebb asszociációkat is képes ráolvasni a szövegváltozatra. („Színesfilc pacák" – értsem úgy, hogy hapsi? De valójában Miki ezt az interjút is átnézi, és a pacák ügyében kegyelmet kér, azt állítja, hogy ő többször szándékosan csinálta a túlolvasásokat, karikatúra és provokáció – higgye el, aki akarja.) Sokszor gondoltam, mondtam is, hogy mondhat bármit, úgyis az lesz, amit én mondok, mert én vagyok a rendező. De annyira azért nem voltam hülye, hogy ne vegyem észre, legtöbbször igaza van. Szóval színházi volt a szituáció, színházcsinálói. Alanyi költő barátaim nem is értik, hogy engedhettem be egy ilyen intim ügybe egy kívülállót. Hát úgy, hogy kurvára megedződtem a színházban, semmilyen szöveg nem szent és sérthetetlen, ha valamilyen oknál fogva nem tudja jól mondani a színész, vagy mondjuk túl hosszú, és megtöri az előadás ritmusát, akkor tök mindegy, hogy amúgy milyen kurva zseniális, ki kell húzni a felét, és szevasz, itt most nem önmegvalósítás zajlik, barátom.

Szól ez kicsit az én határairól is, ami az egész könyvre érvényes...

Nyilván szó van erről is, bár nekem például inkább az szokott problémát okozni, hogy időben kontinuusnak gondoljam el ezt az ént. (Aki, mint jól tudjuk, egyrészt búzakereskedő, másrészt mindig valaki más) Az én valamilyen módon mindig a tükröződésben ölt formát, a tükröző felület evidens módon a másik ember, a rendetlenség az asztalomon, a kutyám, de tükröző felület a nyelv, egy szöveg, a vers is. Ugyanakkor ugyanez az én mintegy önmegvalósításként folyamatosan önmaga felszámolására törekszik. A Peer Gynt-i probléma, jut eszembe, mert a minap láttam a Hegymegi Máté rendezte baromi erős Stúdió K-s előadást.

Az egyik interjúdban említesz egy verset, a Delay címűt, amin akkor dolgoztál, amikor a baj elkezdődött, vagyis akarva-akaratlan az előtte-utána centrumában áll, mégsem került be a könyvbe.

Az a vers egyrészt nem volt kész, másrészt csalásnak éreztem volna, ha az utólagos tudást beleszövöm, de azt is, ha megpróbálom rekonstruálni azt az állapotot, amikor még a történet előtt vagyok. A problémája amúgy kettős volt, az akkori élethelyzetemről szólt. Addigra már volt huszonvalahány versem, ezeket elküldtem pár kollégának, volt, akivel le is ültünk beszélgetni róluk, Nemes Z. Márió például kifejezetten hasznos dolgokat mondott, szóval mocorgott valami. Ugyanakkor azt gondoltam, publikálni még tök fölösleges, annyi időt hagyok magamnak, amennyi kell, 15 év után visszacsörgedezni, mintha mi sem történt volna, vicc, valahogy, egy kompakt kis kötettel robbantani kell. Szóval a Delay azzal a problémával foglalkozott, amit aztán átmentettem egy másik versbe, hogy mi motivál arra, hogy ugyanazt csináljam, amit egyszer már megelégeltem, oda térjek vissza, ahol egyszer már felsültem, kudarcot vallottam. Hát nem tanultam semmit, eltelt 15 év, és újra ugyanazt csinálom? Benne volt az a kép, talán a Száll a kakukk fészkére jelenete, amikor leütik a csávót, és felkel, újra és újra. Apám nagy kedvence volt, a másnapi ráivás és a folyamatos munkahelyi konfliktusok morális megalapozása. Hülye vagy te, esélyed sincs, minek kelsz fel újra, negyedik pofonért? Nyilván mert nem tud az ember mást csinálni. Ugyanakkor volt egy párkapcsolati vetülete is, hogy milyen iszonytató öncsalás és feledékenység kell ahhoz, hogy kényszeresen újra ugyanabba a folyóba lépj. Kilépsz egy kapcsolatból, mert már nem ugyanaz, ami az elején volt, aztán a következő ugyanezt az utat járja be, és az azután következő is. Az anekdota-mag egyébként az volt, hogy a kutyám, aki minden tiltás ellenére szeret macskákat üldözni, egyszer utolért egyet, és... És semmit nem tudott vele kezdeni, nem ölte meg vagy valami, hiszen ő a kergetőzés kedvéért kergetőzött, csak zavarba jött és visszasunnyogott. De félóra múlva újra kilőtt ugyanaz után a macska után. Nem lett bölcsebb attól, hogy egyszer már felsült, szembesült saját vágyainak ambivalenciájával. Na, a legviccesebb, hogy ebből a magból egy úgynevezett közéleti vers lett, megjelent a Csillagszállóban. Egyszer csak ráhallottam a címre, ahogy Latinovits a maga pátoszával Ady Endrét szaval: „Mi mindig mindenről elkésünk", és hirtelen tartalommal telítődött az, hogy Delay. Úgy kezdődik amúgy, hogy: „Magyar ember vagyok, / itt öregszem meg a pultnál, / de nézd meg, még van hajam. / Udvarolni kell az italért, / ami az udvarláshoz kell". Szóval kurva más verset csináltam, mint aminek eredetileg indult.

Amikor kitaláltad a koncepciót, hogy előtte-utána, és elkezdődött a kiválasztása az előtte-verseknek, amelyek igen erősen tartalmaznak olyan momentumokat, amelyek előjelnek is tekinthetők, volt egy olyan tudatosság benned, hogy szerkessz, mintha mindig is benne lett volna, ami később történt („A mozdonyvezető / az ülések közt / hátrafele rohan")?

Az egy egyoldalas szöveg volt, amiből ki lett vágva három sor. Konkrétan egy hír volt egy hírportálon, egy másik részéből lett a Kaland. Ahogy mondani szokás, utólag könnyű okosnak lenni. Az értésnek, a jelentésadásnak, a jelek felismerésének, egyáltalán, annak felismerésének, hogy mi tekinthető jelnek, erősen paranoid természete van. Az a példa volt előttem (sok ilyen lehetett volna), amikor Esterházy a Javított kiadásban újraolvassa a Harmonia Caelestist, és azt látja, hogy minden bekezdésében ott van az a tudás, ami ezek szerint mindig is ott volt, mint elfojtott, kitakart, nem reflektált, észrevenni nem akart, mégis jelenlévő tudás. De valószínűleg nem erről van szó, ez egy paranoid és projektív értés.

Mi szab határt ennek az értésnek?

Innen, az események felől nézve minden halálmetaforává válik. Az elutazás, az elalvás – hiába tényleg elutazásról vagy elalvásról van szó. Találtam egy két évvel ezelőtti füzetemben egy kompakt, megcsinált szöveget, ami úgy kezdődik, „közel a halál, látszik a lehelet, / a sötétben elmész az értelmük mellett, / dolgoknak ütközöl, dolgod már semmi, / értelmetlen öröm / így hazamenni". Ebből lett azóta egy dal, de konkrétan emlékszem, hogy egy két évvel ezelőtti félrészeg hazabotorkálás lenyomata, tényleg látszott a lehelet, mert hideg volt, más volt a konnotációja, mint amivé átértelmeződött az események fényében. De van az is, amit Farkas Zsolt mond. Volt egy nagyon találó és sok szempontból igazságtalan problémafelvetése a Javított kiadás kapcsán, hogy: haver, az egész életedet arra tetted fel, hogy megmutasd, mennyire átszövi az életünket a kádárizmus, még a nyelv szövetébe is beépült, pont ettől a hazugságtól akartad megtisztítani a nyelvet, satöbbi, és közben mégis végig azt gondoltad, hogy a te kertedbe majd nem jut be, a te családod mentes lesz ettől a problémától, amiben mindenki más szügyig benne tocsog, csak te vagy ti valahogy véletlen nem? Volt bennem ez a fura bűntudat, hogy tényleg a romlásról, a veszteségről írtam folyamatosan, az más kérdés, hogy például a saját öregedésemről akartam beszélni, arról a csúnya mészárosmunkáról, amit az idő elvégez az emberen, és az életben azért nem foglalkoztat annyira monomániásan ez a téma, mint a szövegeimben, de akkor is: min vagyok most meglepődve? Tényleg azt hittem, hogy minden felismerés és belátás ellenére mégis egy racionális világban élünk? Vagy ott van Nick Cave története, amikor a fia leesik vagy leugrik betripezve egy szikláról tizenhat évesen. Haver, kifejlesztetted a sírva éneklés technikáját, minden dalod a közönyös, kegyetlen, megváltatlan világról, isten hiányáról beszél, mi ebben a meglepő, ha végig erről beszéltél? Bármennyire nevetséges (pontosan tudom, mennyire az), volt, hogy azt gondoltam, ha akkor, a maga idejében értettem volna, amit írtam, Zsófi még ma is élhetne. Persze tök hülyeség, egy torokfájáshoz nem hívsz rohammentőt, nem lehet folyamatosan ebben az állandó készültségben és veszendőségtudatban élni. De az előtte-versekkel kapcsolatban valóban átfutott a fejemen, hogy amikor csináltam, még nem tudtam, mit csinálok. Aztán pedig nem tudtam mást csinálni. Annyit tudok, hogy ezt is tematizálom, elkezdek erről a fajta kisemmizettségről, a Cassandra-állapotról beszélni, verstémává teszem, mert nyilván nem tudok visszamenni az időben. Illetve dehogynem. Most éppen újra huszonéves első kötetes vagyok, csak amikor egy fesztiválon vagy kerthelyiségben a többi huszonéves tekintete minden tempóváltás nélkül átvándorol rajtam, na, akkor egy pillanatra újra pofára esett negyvenes leszek.

Azt gondolja az ember, hogy a versírás, az alkotófolyamat a megértésért van, hogy én magam értsem meg, de itt arról van szó, hogy van egy tökéletesen irracionális világ, vagyis eleve lehetetlen feladatra vállalkozik a költő.

Pont erről van szó, a folyamatos öncsalásról, félreértésről, elkésettségről. Ebben telik. De valamit azért talán mégis lehet mondani. Mármint túl azon, amit hajnalfele szoktak a részegek: hogy figyelj, figyelj, figyelj, én, én, én, izé, létezem.

Vagyis elhiteted magaddal, hogy meg lehet érteni, fel lehet hozni valamit?

A hétköznapi élet nem lenne élhető, ha nem élnél folyamatosan olyan hibás feltételezésekkel, amelyekkel élsz (aztán hirtelen nagyon meglepő tud lenni, hogy mégis megint háború van). Egy racionális, oksági elven működő, hogy a jó problémáját is idekeverjem, „az érdemek elnyerik jutalmukat" világot kell elképzelned ahhoz, hogy egyáltalán le tudj menni kenyeret venni. Ez hihetetlen öncsalás. Ki mondta neked, hogy a világ nem irracionális, honnan veszed ezt, nem olvasod Shakespeare-t, miről beszélünk? Pedig ez a tudásod nulla évesen megvan. Volt nálam egy csávó, amúgy a korábban említett pókeredzőm a kétéves gyerekével. Egy ekkora gyerek hangzókészlete, kommunikációs készsége kurvára nem tart még ott, mint amilyen fantazmái vannak, sokszor úgynevezett hisztibe fordul ez a gátoltság, hogy fantazmagórikusan meg tud oldani dolgokat, de valóságosan nem, mert vagy a teste nem alkalmas, vagy nem tudja megfelelően kommunikálni a szándékait. Le akar mászni a lépcsőn, el tudja képzelni, de a végtagjai még nem engedelmeskednek. Ez a fajta magadba zártság, kommunikációtól megfosztottság, kitettség, kiszolgáltatottság alapélmény, elvileg egész életünkben így van, eltakarod magad elől ezt a tudást, mert ezzel nem kényelmes, nem lehet együtt élni, de ilyen kivételes helyzetekben azért felszakad. Ez Jóbnak is a problémája, hogy „valami rosszat kellett csinálnom ahhoz, hogy így megverjen az isten, hiszen az isten jó és racionális, nem lehet, hogy ok nélkül zúdultak rám a csapások". Ebből következik Jób meghasonlása, hogy szemben az idióta haverjaival, akik valóban őt okolják, azt mondja, nem csináltam semmi rosszat, nem én vagyok az oka annak, ami velem történt, nincs mesei igazságszolgáltatás. De vedd észre, végig úgy beszélek és arról, hogy ez velem történt. Középre tolakszom. Pedig hát ami tényleg velejéig igazságtalan, az nem velem történt, hanem Zsófival.

Az, hogy késsel kell felvágni az oldalakat, performatív gesztus, azt nyilatkoztad, arra veszed rá az olvasót, hogy erőszakos gesztussal nézzenek a hasfalad mögé. Amikor én felvágtam, eleve fura helyzet volt, hogy a könyvek birodalmában megjelenik egy kés, idegen is, ahogy vágtam fel a lapokat (itt is itt vannak az én határai), olyan érzésem volt, mintha magamat vagdalnám.

Sokféle stratégia van arra, ki hogy csinálja. Ha kényelmetlenül érezted magadat, annak örülök.

Úgy lettem beavatva, hogy fizikálisan lettem részese. Te ezt kipróbáltad?

Makettet csináltam tűzőgéppel, de az nem ugyanolyan. A múltkor beugrott valami, amiről még nem beszéltem az eddigi interjúkban: kábé tizenöt évvel ezelőtt dolgoztam egy filmrendező sráccal, ő hozta fel a minap, hogy akkoriban állandóan mindenkinek egy „Füst Milán a verseit mondja és az életéről beszél" lemezt mutogattam. Na ebben van egy rész, amikor a hetvenéves Füst Milánt ünneplik a Zeneakadémián. Azt mondja Milán bácsi, várj, utánozni is tudom: „Amikor kamasz fiú voltam, akkortájt léptek fel az Orfeumban a Krajcsovics lányok, és én, mint afféle érzelmes ifjú, mind a három lányba egyenként beleszerettem. Alig tudtam azt a pár fillért összekaparni, amivel jegyet válthattam nap mint nap a kakasülőre. Megkértem egy osztálytársamat, aki kereskedő gyereke volt, nadrágos ember, hogy mutasson be. Kérdezte, mint micsodát, és tényleg micsoda is voltam én akkor, igaza volt. Majd később, amikor megjelent első verseskönyvem, és büszkén hazavittem édesanyámnak, aki Petőfit, Jókait olvasott, ő egy hanyag mozdulattal behajította a heverő mögé. Egy évvel később (!), mikor újra meglátogattam anyámat, még mindig ott hevert a könyv a heverő mögött, felvágatlanul. Most, amikor ez a rengeteg ember itt engem ünnepel, nem tudok másra gondolni, minthogy ez nekem semmit nem jelent. Mert nekem csak az jelentene elégtételt, ha itt lenne az édesanyám, az a régi osztálytársam, vagy legalább az egyik Krajcsovics lány. De már mind-mind-mind... meghaltak." (Most egy fellépés kedvéért előkerestem ezt a lemezt: hát mit mondjak, nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Ladákat, hanem Ládákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Például felvágatlanságról egy szó sem esik benne. Íme 3.15-től. Csodálatos torzító szerkezet az emlékezet.)
Na, ezért nem halogathattam ennek a könyvnek a megírását, mert az emlékezet mindent az utolsó szóig meghamisít. Ami persze lehet majd tárgya egy másik könyvnek. Itt mindenesetre az életem, a kötet ketté szakadtságát akartam kifejezetten performatív módon jelölni. De erről már beszéltem máshol túl sokat is. Annyit azért hozzátennék, hogy nem azt gondolom, nem azt sugallja ez a gesztus, hogy az utána-versek jobbak lennének, hogy ez egy ilyen héj-mag viszony lenne. Egyszerűen csak mások, ahogy én is az lettem. Egyébként ez a performer alapállás kifejezetten jellemző rám, például még a legelején volt egy olyan ötlet, a Tünet együtteses Szabó Réka vetette fel, hogy csináljak a Jurányiban kéthetente egy stand up commedyt, amelyben eltorzult fejjel elmesélem, hol tartok épp a gyászban. Kevésen múlt, Zsófinak tetszett volna ez a megoldás, azt hiszem. Kifejezetten bírta a bécsi akcionistákat, az első évben a dorogi Pala-tó partján olvasta a Radnóti-Földényi vitát, amit én a maga idejében a Holmiban. Mondjuk azóta már Pala sincs, pontosabban a full szabadstrandi részt megvette valami fideszes fasz, hogy legyen hol veretni a haverokkal, a dorogiak meg valamiért azóta sem döntik le a kerítést.

Hogyan hat vissza rád vagy a művekre a beszéd? Mi történik, amikor elnémulsz?

Múltkor azt találtam mondani a pszichológusomnak, hogy azért akarok már végre három napot egyedül lenni, mert csak akkor vagyok a Zsófival, amikor egyedül vagyok. Minden más szituációban megfelelek a vélt vagy valós elvárásoknak, tartom magam, egy képet vetítek magamról, eleget teszek egy feladatnak. A kötelességteljesítés embere lettem, és ez, ha nem is kitörli, de háttérbe szorítja Zsófit, és a vele való beszélgetést. Amikor egyedül vagyok, akkor az a hang fel tud erősödni, és amikor felerősödik, azt gondolom, nem tudom, és nem is akarom elengedni. Mert ha elengedem, a tökéletes nihil és üresség van a helyén. Egy kontúrtalan, definiálatlan paca, aki vagyok. Közben meg kurva fájdalmas is ez a beszélgetés, hiszen folyamatosan emlékeztet arra, hogy miben vagyok, és miben lehetnék. Gondolkodtam olyanon, hogy mivel sokszor mondok olyan bárgyú baromságokat, hogy csak még egy évet adott volna az isten, az univerzum, akármi, szóval hogy megírom ennek az egy évnek a 85 verzióját. Együtt vagyunk boldogan, együtt vagyunk boldogtalanul, megcsal, én csalom meg, megpattan egy színészcsávóval, gyerekünk születik, nem lehet gyerekem, el lehet menni odáig, hogy Dél-Amerikában rejtőzik, és ezt az egészet azért találtuk ki, hogy belobbantsuk a karrierem, vagy én öltem meg ugyanezért, miután megírtam az utána-verseket, Flop ölte meg, direkt nem szólt, mert ő akart az alfanőstény pozíciójába kerülni, gégerákom lesz, ami költő-betegség, egészen az abszurdig el lehet menni.

Olyan verzió ebben kizárt, hogy a valóságig eljuss?

Az lenne a vége, a legfontosabb. Van egy naplóm, azért is lehet megcsinálni, mert tudom, milyen időjárás volt, mikor érkezett meg a sárgarigó, mikor mentek el a seregélyek. Az egy év lenne a szabály, rengeteg ilyen hülyeség van a fejemben, csak legyen hozzá seggem. Csomó olyan feladat is van, amit együtt kezdtünk el. Van egy mappányi póker témájú rajza, ahhoz is kellene végre szövegeket írnom. A gyerekkönyv Here bácsiról, aki nem hajlandó megmozdulni. De egyáltalán. Ül a hintaszékében, és a mellére hull a cigarettahamu. Első mondat: „Here bácsi nem szerette a gyerekeket." Na, ki lehetett a minta? Kerestem a minap valamit a totál kaotikus gépemen, és véletlenül szembejött pár Zsófi-levél: hihetetlenül kedvesen, szeretettel, elfogadóan, szellemesen baszogat, hogy dolgozzak. Kis képregényfüzetet is csinált e témában, sőt társasjátékot, kockadobós útválasztós játékot, ahol minden út az írásnál köt ki, csak az a kérdés, hogy egy vagy húsz év múlva jutok-e el odáig. Végtelen igazságtalanság, hogy nem látja, ami most van, és hogy nem azzal az emberrel találkozott, akit, amilyen embert csinált belőlem. Koltai M. Gábor haverom tett fel a legelején egy nagyon pontos kérdést, hogy oké, hogy azt mondom, Zsófi a legfontosabb ember az életemben, de ezt az együtt töltött öt év vagy a halála miatt mondom, melyik a fontosabb. Nyilván megválaszolhatatlan a kérdés, mert visszamenőleg is iszonyú fontossággal ruházza fel a halál az azt megelőző együttlétet, rengeteg bűntudatszerű elemmel, az elvesztegetett idő felett érzett engesztelhetetlen dühvel. (Egyébként most, a beszélgetésünk után hetekkel egy teljesen más munkába kezdtem. Az elmúlt évben folyamatosan hordtam haza a köveket a Duna-partról – írtam is erről a Vigyázok rád című versben –, amik valamilyen módon Zsófit jelentették nekem. Mostanra a kavicsok teljesen ellepték a házat, minden ablakpárkányon, minden asztalon ott virítanak. Aztán nekiálltam rendet rakni, és összegyűjtöttem őket egy uborkás üvegben. És akkor rájöttem, hogy a következő évben az lesz a feladatom, hogy ezeket a köveket szépen egyenként visszavigyem a Duna-partra, megkeressem a „helyüket", és hagyjam ott, veszítsem el őket. De csak miután írtam az aktuális kavicsról, kavics kapcsán egy mondatot. Csak persze amilyen hiú állat vagyok, ezt a rítust dokumentálni is szeretném. Ahogy követhetetlen lassúsággal kiürül a befőttesüveg. Ahogy a kavics megtalálhatatlanul beilleszkedik a tájba. Van bennem emiatt is szégyen. Kifejezetten irigylem az olyan embereket, akik képesek egy ilyen rítust csak a belső történés kedvéért végigcsinálni.)

Az a tehetetlenség, amit az univerzum működésrendjével kapcsolatban érzek, valahol analóg azzal a tehetetlenséggel, amit akkor éreztem, mikor apám bebaszva jött haza, és már az ajtóban belekötött anyuba. Nem tudsz közéjük állni, nem tudod megoldani, hatéves vagy, kiszolgáltatott, tehetetlen, nincs erőd, a sírás nem segít, semmi sem segít, nem tudod elejét venni a helyzetnek, uralni a szituációt. Ez eddig oké. De hirtelen arra az analógiára is rájöttem, hogy az, ahogy most hihetetlenül kaparok, jól teljesítek, megírtam ezt a könyvet, viselem az összes következményét, elmegyek, ahova hívnak, elvégzem a feladatomat, válaszolok az emailekre, hogy megcsináltam három hét alatt Vajdai Vilinek egy színdarab-átiratot stb., mindez olyan, mint amikor az alkoholistát kibassza a felesége. És akkor hirtelen dolgozni kezd magán és fogadkozni hogy „meg tudok változni, nézd meg, féléve nem iszom", erőszakot tesz magán azért, hogy visszafogadják. A következő snitt általában az szokott lenni, hogy karácsonykor megenyhül a család, erre egy év józanság után örömében úgy berúg már az ebédnél, hogy mindennek vége, kezdődik minden elölről. De hát Zsófi nem kidobott, hova fogadjon akkor vissza, és kicsoda? Sokan mondták mostanában nekem, hogy végül is az, hogy meghalt, olyan, mintha szakítottunk volna. Hát nem, nem teljesen olyan. Ahogy a kutyám sem olyan, mint a hároméves gyereked. Pedig okosabb. Persze egy halott is folyamatosan dolgozik az életeden, és nem csak a tiéden. A legelején anyám három napig nálunk aludt, illetve nálam. Főzött, kitakarított, de a fő cél az volt, hogy ne legyek egyedül. Aztán este, mivel nincs tévé, levett a Zsófi polcáról egy könyvet. Azonosulásképp Zsófival elolvasott egy Marguerite Duras-regényt, aztán még egyet, most épp Franzent olvas. Az anyám, aki 25 éve olvasott utoljára regényt. Szóval a hiányával is ugyanúgy dolgozik ebben a világban, csak épp megbocsájtani nem tud már nekem, azt nekem magamnak kellene.

Milyen lehetséges folytatást mutat, hogy íróként, irodalmilag is sorsként képzed magadban az eddigi életet?

Jól látod, abszolút bemattoltam magam ezzel a könyvvel, egyrészt magát az írást is összekötöttem Zsófival és a gyászmunkával, másrészt bele is írtam magam az özvegyszerepbe, még ha reflektálok is rá, vagy gúnyolódom is ezen. De mi lesz a következő könyv, a kiút poétikailag? Fogalmam sincs. Pedig „egy könyvet mindenki meg tud írni, majd nézzük meg a következőt".

De akárhogy is lesz, azt azért hangsúlyozni szeretném, hogy ez a kötet mégis csak egy esztétikai tárgy. Miközben minduntalan élettörténeti anekdotázásba vagy pszichologizálásba sodródunk, a verseknek magukért kell szavatolniuk. 30 év múlva a kutya sem lesz kíváncsi a körülményekre, hogy Szabó Lőrinc mit vacsorázott, amikor A huszonhatodik évet írta. Minden, ami életrajzi, ami személyes, ki fog kopni mögüle, marad az esztétikai tárgy. Arról kellene, arról szeretnék beszélni, de azt meg nem tudom, ennek mi a formája. Kezdjek el szövegeket elemezni? Szóval minden ilyen interjúban kibaszott vékony jégen járok. Borbély Szilárdon át Málik Rolandig lehetne sorolni a közelmúltból azokat a szerzőket, akiknek a kortárs befogadását elviselhetetlenül eltorzították az életrajzi tények. De Ödön von Horváthot már nem azért játsszák a színházak, mert abszurd módon a nácik elől megmenekülve Párizsban agyonütötte egy letört faág. Persze egyelőre iszonyú jó érzés, hogy szeretet vesz körül és érdeklődés. Ha véletlenül józanul bemegyek egy kocsmába, és letámad három részeg a fejből szavalt verseivel, az már kevésbé. Csak azt tudom csinálni, hogy egy ilyen beszélgetésben megpróbálok nem hazudni, ami kurva nehéz, mert az ember önkéntelenül is hazudik, és magának a legtöbbet. Persze, mint tudjuk, hazudni lehetetlen.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.