hirdetés

Péntek, 05

Könyvheti 2flekken

2006. június 7.

Már úton vannak, délután kettőre megjönnek a könyvek, mondja a telefonba a kiadó előzékeny munkatársa. Elindultak hát, szépen beszálltak egy mikrobuszba mindannyian, jönnek a szavak, a mondatok, közelednek.

hirdetés

Nem tudom, hogy vannak ezzel a többiek, azok, akiket úgymond kollegákként tisztelhetek, nem tudom, hogy vannak a Könyvhét közeledtével. Közeledik valami, mondjuk így: ünnep, és az ünnepet személyes érintettség tetézi, amitől, mi tagadás, még ünnepebb lesz az egész: az egyik standon a matematikai véletlen kizárásával, valószínűleg ott lesz az ember, inkább: írófajta könyve is. Megjelenik.

Felkel a nap és arra ébred, hogy a kiadóba kell délután fáradnia, felvenni a tiszteletpéldányokat. Felkelt a nap, ugyanúgy, ahogy szokott, de nem júniusban, hanem inkább ősszel, nem sok fényt hoz, sűrű esőcseppek verik az ablakot, de minden a helyén van; a Gellért-hegy domborodik, a Szabadság-szobor mozdulatlan, a Feneketlen-tó tükre fázósan bőrödzik, a villamosok járnak, az utcán városlakók jönnek-mennek, a rádióban bemondják a híreket, az ő nevét, mint egyébként, most is mellőzik, az előző estéből, a gyomorban visszamaradt boremlékek ugyanúgy húzódnak fel a szájpadlásra, a fogkrém íze változatlan, a víz felforr, mint rendesen, a hamu leesik a cigaretta végéről, a gravitáció működésben van tehát. „Minden jól van, ami van.”

Úgy döntött, hogy mindent megjegyez, mindent, ami más ezen a napon, mindenekelőtt az első eszébe jutó mondatot rögzíti, az ébredést megelőző, a félálom fátyla, a függöny mögül a színpadra kéredzkedő első nyelvi szereplőt, aki az előadás kezdetét jelenti. „Ha vannak, lődd ki rám, Uram, nyilaidat.” Ez jött.

Már úton vannak, délután kettőre megjönnek a könyvek, mondja a telefonba a kiadó előzékeny munkatársa. Elindultak hát, szépen beszálltak egy mikrobuszba mindannyian, jönnek a szavak, a mondatok, közelednek. Nincs mit tenni, várni kell; délben ebédelni, utána ledőlni, és majdnem elaludni, de még időben felriadni, hogy gyaloggaloppban elérje a villamost. A Kálvin térig nem történik semmi, az aluljáróban azonban vidám cigányzenészek szólítják meg, cigarettát és pénzt kérnek, „ez egy olyan szép barna legény, mint én vagyok”, mondja az egyik a másiknak. Erre a köteteiért igyekvő prózanyíró kihúzta magát, aztán a dobozból a szálakat és a zsebéből a pénzt, „Isten áldjon testvérem”, mondta a hegedista, és hirtelen átölelte. Isten áldjon, és lője ki, ha van, rád nyilaidat.

Ezer név. A neve ezerszer a könyvek borítóján lefóliázva. Az egyiket kioperálják a csomagokból, leül vele pár percre, épp olyan, amilyennek gondoltam. Nem lehetne szebb. Hazafelé az utat gyalogosan teszi meg, akart volna nagyon, de nem gondolt semmire. Az álló kocsisorban, az egyik autóból kedves hölgyismerőse szólítja meg. Végre kapóra jöttek a regények a szatyorban; a mi van veled kérdésére lehetett értelmes, kézzelfogható választ adni: megjelent a könyvem, mondta leleményesen. Majd a zuhogóba forduló esőben, érzésekre és gondolatokra várva ballagott hazáig.

Valami gondolattalan izgatottság mégis erőt vett rajta, alaposan becigarettázta a lakást, márkás konyakot bontott, ez talán így szokás, gondolta, végül két barátját értesítette: a legrégebbit és a kedvenc kocsmájának a tulajdonosát. Itták a konyakot, mellé később bort is, nézegették a könyvet, felolvasott nekik pár oldalt, majd vendéglőbe mentek. A pincérnő elragadó volt, a szavak elragadtatottak, a whisky whisky, végül a póker póker. Vereség.

A másnap meg másnap. Benne egy üres üveg márkás konyak és egy mondat. Lődd ki, Uram stb.
 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.