hirdetés

Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

2014. december 5.

Szterke ment, ahogy gondolta, előre a fák közt, a kőkerítések mellett, vagy az országúton és a parton, és Dorkra gondolt, aki itt idegen lett és tétova. Úgy járta be a félszigetet, nélküle, cikkcakkban a sziklák között, hogy megjegyzett minden követ, forrást, különös fát és iránytűnek a kisebb szigeteket a horizonton. - Péntek Orsolya most megjelent regényéből ajánlunk egy részletet.

hirdetés

KONYHA

És eltelt fél év. Élt, ahogy tudott. A tél elcsepegett valahogy, miután december közepén egyszer csak kidobta Bart hétfői virágját.
– Nem kell a virágod – ordította, és becsapta végre az ajtót mögötte, hogy beleremegett a ház, amikor Bart másnap visszajött, mégis beengedte.
– Ülj le – mondta neki, de ahogy a fiú tépkedni kezdte a pulóvere ujját a csuklójánál, elfordította a fejét.
– Elég volt – sziszegte, és érezte, ahogy hullámzik benne a szeretet és a gyűlölet, ugyanúgy, mint Bartban évekig, és összeszűkült a szeme, mintha férfi lenne, aki ivott.
– Húzz el innen – mondta neki halkan, majd addig állt az ajtóban, amíg Bart sárga nadrágos lába el nem haladt a lépcsőház sima betonfala előtt, aztán este felhívta nagyanyát Pécsett.
– Aludj – csipogta nagyanya gyenge madárhangon, és Szterke gondolatban a tenyerére ültette nagyanyát, végigsimítva a hátát.
– Srce moj, élj még, csak egy kicsit – kérte a régi nyelven magában, de a hegyen, amely olyan sokáig vigyázott rá, reggelre ott könyökölt két felhőpamacs. Jelezték az időt.
– Látlak – morogta neki Szterke, és kifordult a bokája, ahogy hátralépett az erkélyajtóból. Akkor pár napig feküdt. Dork valamelyik nap felfutott egy fél kiló kenyérrel.
– Ennyire nem lehetsz béna – hadarta, aztán kért egy kiskanalat a joghurtjához, és Szterke azt mondta, szolgálja ki magát.
– Mit énekelsz? – kiabált ki neki a konyhába, mert azt hitte, rosszul hall, de Dork valóban a budai nagyanya régi dalát dúdolta a mély hangján, azt, hogy régi időkre emlékszel-e még. Szterke kinyújtotta az ökölbe szorított kezét.
– Voltál nála? – kérdezte Dorkot, és eszébe jutott, hogy vagy fél éve nem látta a budai nagyanyát.
– Ja – válaszolta Dork, aki lenyalta a joghurtos doboz fémtetejének belső oldalát.
– Húsz év után kirúgta a zongorahangolót. Szerinte nem hallja a diszt – mondta, és Szterke elfintorodott, aztán beleharapott egy almába, de végül kidobta a madaraknak.
Másnap, ahogy féllábon állt az ablakban, elkezdte számolni a fehér autókat.
Ha páratlan – gondolta, de végül otthagyta az ablakot, és hajtogatni próbált az asztalon lévő papírokból, aztán kidobálta őket, végül pár nap múlva elővette a tárolóból a régi biciklijét.
– Ilyen a halál – suttogta bele a meleg nyári éjszakába valahol Üröm előtt. A vaksötétben tekert, lámpa nélkül, és érezte még a mező fölött az éjjelre behajott birkák szagát, a másik oldalon meg a lóistállóét. Valahol az Aranyhegyi úton járt. Csillagtalan volt az ég. Már a vasútállomásnál kioldódott belőle egy adag fájdalom, mintha tust öntene szerteszét, feketére a feketét, közben látta magát felülről, ahogy halad a városhatár felé. Amikor Csillaghegynél, a sárga háznál lefordult, már tudta, hogy ha eddig nem ütötték el, túléli. Tekert, és hallgatta, hogyan ugatnak rá a kutyák, végül a római parton lement az egyik stégre, és elült ott egy ideig. Nézte a sötétben a kezét, aztán összekulcsolta a térdén. Fázott. Másnap a régi kofa palócul kiabált rá az utca végében.
– Lássábban, ángyalom – morogta, amikor megállt, és Szterke elfogadta tőle a ráncos almát.
– Lesz má' tulipán – mondta az öregasszony, aki olyan görnyedt volt már, mint régen a bolgár boszorkány, és Szterke foga alatt harsant a gyümölcs.
A kis szigetre tekert be, ott üldögélt egy ideig a kabátján, és nézte, hogyan színezik zöldre a levelek az árnyékokat, aztán megszámolta a térdén a régi sebhelyeket, és felkapart egy friss vart. Nem is emlékezett, mikor sebezte fel.
Dorkot hiába hívta, nem vette fel, csak a rögzítője jelentkezett be, franciául, és Szterke, aki rábeszélt néha, úgy sejtette, Dork elfelejthette magyarul a szavakat, és nem tud magának tolmácsolni, de a húga később azt mesélte, hogy egyszerűen arról volt szó, hogy a tolmácsok úgyse beszélnek, ha nem mondanak nekik semmit, mert akkor voltaképp nincs mit fordítani. Ezért nem beszélt, csak járkált az óbudai panelek alatt, ahol annyiszor jártak a túravezetővel, akit szeretett, és megkereste az összes utcasarkot és kereszteződést a városban, amit végül végighallgattak együtt.
– Beatrice, ecirtaeb – olvasta megdöbbenve az egyik panel falán, és felhívta Szterkét.
– Gyere le – mondta neki ellentmondást nem tűrő hangon, és amikor Szterke odaért, nézték ketten a piros, nagybetűs feliratot.
– Most ezért rángattál le? – kérdezte Szterke, és belehajolt Dork öngyújtójának lángjába, hogy ne kelljen látnia a szemét.
Ősz volt megint, amikor Dorkot felhívta egy régi ismerőse, hogy alakul valami fordítói kör.
Mit húzzak fel? – kérdezte sms-ben, de Szterke csak annyit írt: magadat, és látta, hogy Dork felnéz a plafonra, aztán elindul abban, amiben van, és bebukik a Kismocsok frisskávé-szagába, majd ledobja a hajáról a kapucnit, látta, mint régesrég, aztán már hallotta is, míg újabb és újabb vonalakat húzott a papírra, amelyen közben megjelent az egyetlen lehetséges férfi arca, váratlanul.
– Te? – hallotta magában amit Dork gondol.
– Lebuktál – mondta neki, és nézte Dork szemével a férfi arcát, akivel szemben leült, aztán a szemét, csak a szemét, és érezte, hogy Dorkot feszítik a szavak, a ki nem mondott magyar mondatok, igék, ragok, alanyok, tárgyak, melléknevek, szóközök, na meg a segédigék, amelyeket mind neki mond majd el, ha lehet, magyarul.
Végül egy tükörablakban kötöttek ki, ketten, és Szterke látta, hogy Dork szétfagy, hogy húz a hideg, és, mint régen, amikor a panelek között elállta Dork elől a szelet, érezte, hogy a kishülyében megint lángra lobban a megfázás, de egy percet sem adna oda az estéből, sem a férfiból, aki vagy öt nyelvből fordított, és mellette Dork végre nem beszélt, csak hallgatott, és kopogtak körülöttük a be nem fejezett, szabálytalan mondatok.
– Mondd, milyen tolmács? – kérdezte Dorktól gondolatban, de az nem válaszolt.
– Odaadom neked az összes befejezett és be nem fejezett mondatot, azon a nyelven, amelyiken akarod – mondta Dork gondolatban a férfinak, akit egyébként ismert valahonnan régről, és Szterke a plafonra nézett.
– Leszarom a mondatokat – tette hozzá magában végre –, gyerekkönyveket akarok fordítani, fillérekért – gondolta, míg teljesen másról beszélt, aztán elrohant, bele az estébe, és Szterke, aki hallotta mindezt, bólintott.
– Így jó lesz – mondta Dorknak, közben összepakolta a papírokat.
Ne keverd össze a metrókat a Deákon bébi – írta neki sms-ben –, bár végül is előbb-utóbb mindegyikkel hazajutsz, és látta, ahogy Dork dühösen ír egy nyasgemet, majd a hosszabb utat választja, a pirossal, a Batthyányn át, aztán nézte a papíron a férfi arcát.
– Mester, mi? – kérdezte magától gúnyosan. Nem tudta, mikor kezdődött. Sokáig azt képzelte, akkor kezdődhetett, amikor ott állt a lépcsőn, aztán, hogy nem is, hanem, amikor Bart ütötte a rakparton, vagy talán előbb, akkor, amikor a keze, annyi vágott seb és ökölbeszorítás után, azt hitte, otthont talál, vagy még előbb: amikor Hordó arcát meglátta, vagy amikor Timur először megmutatta a sirályokat. Vagy, amikor a mesterének vagy húsz éve búcsút intett ott, ahol a templomrom van, aztán elkóborolt az öreg villamos végállomása felé, hogy végigpattogjon vele a macskaköveken a sarokig, ahonnan látszik a Temetkezés és Temetkezés, majd visszatérjen vele a remizhez, ahonnan az első villamos azóta is Angyalföld kocsiszínbe megy.
Aztán úgy gondolta, még korábban kezdődhetett, akkor, amikor Dorkkal a gimnázium felé szökelltek és lebegtek, és férfi híján kitárták mindenüket a napnak és a szélnek, és Dork azt mondta, tudja majd. Akármi lehet, akármit csinálhatnak, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondják a legfontosabb mondatot.
– Ígérd meg – mondta Szterkének, és összehúzta a szemét, hogy ráncot vetett az orrnyergében az a néhány szeplő, míg aranyvillámokat szórt a dióbarna szeme, és dobálta a Dunába a kavicsot, aztán vakarta a sípcsontját a rojtos farmer alatt, szabaddá téve a csíkos zokni és a farmer között egy fél lábat, lepöccintve egy hangyát.
Nézték az állatot, ahogy elaraszol a köveken a víz felé, és Szterke hallgatott.
– Miért gondolod, hogy biztosan tudni fogom? – kérdezte akkor tétován, és Dork hanyatt dőlt az októberben. Voltaképp nyár volt még, melegítettek a kövek, és a sziget sötétzölden ragyogott a hátuk mögött, szemben meg állt a budai rakpart.
– Szerintem tudni fogod – válaszolta végül, aztán félkönyékre emelkedett, és csípőből kifordult, úgy feküdt, mint egy megtekert szaloncukorpapír, és Szterke utánozta, aztán megígérte, hogy addig bármit csinál.
A rakpartra gondolt, aztán a bármire, és arra, hogy mégiscsak korábban kezdődhetett ez, úgy tizenkét éves kora körül, amikor az a cigány fiú nézte edzés után, és estére vérpöttyök lettek alatta a lepedőn, és nagyanya az ölébe vonta, és akkor már nem is fájt olyan nagyon, pedig úgy érezte, vékony késeket, hústűket és villákat döfnek a csípőjébe és a hasába, és felhúzott lábbal feküdt, a hasára szorított kézzel, úgy aludt el a mély, boldog fájdalomban, hogy nő lett, és reggelre sötét karikák nőttek a szeme köré.
– Igen, akkoriban kezdődhetett – gondolta Szterke, aki onnantól hatalmas íveket rajzolt tele a konyhaasztalnál tussal és diófapáccal, aztán az összeset összetépte és kiszórta a fecniket az ablakon. Dork egy délután összeszedett egy csomót és felhozta, majd sárosan és vizesen levágta a konyhaasztalra, végül lovaglóülésben, kifordítva a dédi Thonet-székét, leült.
– Elég volt, csillagom – mondta, és kopogott a körmével az asztalon, aztán teát csinált és rántottát.
– Tudom – mondta Szterke, és eltolta a teát, aztán bort öntött bele, aztán teát, aztán vizet, aztán rumaromát, végül kiöntötte a mosogatóba, és mutatott Dorknak egy kérdőjelet.
– Emlékszel? – kérdezte Dorktól, míg mosogatott, és Dork kopogott az asztalon, hogy kelepelt a műanyag köröm a régi, barna, repedezett fán. Szterke nem szólt, csak nézte a saját diófapác-foltos kezét, amely Dorkéhoz képest kemény volt a tövig vágott, szabályos körmökkel, mint egy munkásasszonyé. Megint Dork volt a szép, pedig felhőátvonulás volt az arcán.
– Nem biztos, hogy igazam volt – nyelte le a mondatot.
– Én már nem tudom – tette hozzá.
– Én viszont tudom – mondta Szterke hangosan, és leült Dorkkal szemben.
– Hülye vagy – sóhajtott Dork –, nagyon hülye.
– Theo, hazudtál? Hazudtál, Theodóra? – kérdezte Szterke, és kinyújtotta a diófapácos, rövid körmű ujjait, odatette Dork keze mellé a kezét, ott világított a barna, repedezett fán Dork vékony ujjú, finom keze, és vele szemben Szterke izmos munkásasszony-keze és akkor Dork hallgatott, aztán nemet intett, szinte csak nemet lehellt a fejével, ahogy megrántotta, végül hátradobta a haját.
– Az apád lehetne. Családja van – mondta Dork.
– Tudom – suttogta Szterke, és tépte a papírt. Ültek a konyhaasztalnál, és Dork kopogott.

VÍZ

Szterke hosszú idő után először érezte úgy, hogy szép.
– Maradék – legyintett gondolatban –, mégis tudta, hogy villog a szeme fehérje, mint régen, és dereng a bőre a fehérnemű alatt, mint valami sötét gyümölcs húsa. Mindenhol egyformán karamellbarna volt, mint régen anya, mert képtelen volt ruhában lenni a tengeren. Gyerekkora óta saját öblei voltak és saját partjai, és úgy ismerte a félszigetet, mint a pestiek az átjáróházakat a Károly körút környékén.
– Zorahajnalauróra – mondta neki Dork gonoszul a kisváros tornya alatt délben az első kávé fölött, de aztán visszament a házba azzal, hogy ő nem megy a tengerre. Még mindig utálta a vizet. Szterke ment, ahogy gondolta, előre a fák közt, a kőkerítések mellett, vagy az országúton és a parton, és Dorkra gondolt, aki itt idegen lett és tétova. Úgy járta be a félszigetet, nélküle, cikkcakkban a sziklák között, hogy megjegyzett minden követ, forrást, különös fát és iránytűnek a kisebb szigeteket a horizonton. Végül, amikor megtalált egy-egy láthatatlan helyet, kicsit feljebb a parttól, a fenyőerdőben, ledobta a ruháit és meztelenül beledőlt a tűlevélágyba hanyatt. Olyankor sütötte a nap a csukott szemét, és csepegett mellette a gyanta, míg lángra lobbant a köldöke körül bőr, aztán a combja ott, ahol az előbb simogatta a könnyű tengeri szél. Felült. Nézte a tengert, és érezte, hogy a nyelvébe harapnak, érezte a férfi kezét, érezte az illatát, ezt a fenyőgyantából, tengervízből, friss erdőszagból, fanyar kávé- és vörösborillatból, verejtékből összeszűrődő szagot, és érezte magában, mert érezni akarta a távollévőt, míg a két kezét a feje alá téve lecsukott szemmel feküdt, aztán lassan összeszorult a keze egy marék tűlevél körül, azzal karcolta fel a combján a bőrt, egészen a combhajlatig.
– Szeretkeztem veled a tengeren, az erdőben, és nem is tudod – gondolta, és ívbe feszült, aztán kinyújtózott, mintha a férfi tényleg ott lenne mellette, és nem valahol Budapesten.
Lobogott az inge, ahogy begyalogolt a faluba a tengerről, és a sarujával comközépig verte fel a meztelen lábára a port, és a poron csíkot húzott a tengervíz, ami a hajából csorgott végig a gerince vonalán. Kócos volt, vizes és piszkos, húzta a vállát a zöld, katonai zsák és negyven fok volt az árnyékban este hatkor, mint Pécsett szokott, a szomjúságtól meg lila karikákat látott. Nehéznek érezte a lábát, ahogy a meredek úton gyalogolt, mégis ritmusra jártak az izmai, és ahogy felvette a saját ritmusát, lassan megkönnyebbedtek a léptei. Fent a faluban, a torony árnyékában, ahogy emlékezett, ott volt a kút. Először az arcát mosta meg, aztán a lábát, végül a blúzára locsolta a vizet, és hosszan ivott a tenyeréből. Ahogy felegyenesedett, látta, hogy nézik a kávézóból. Ott ültek, egy idősebb és egy fiatalabb.
Talán a fia – gondolta Szterke –, olaszok – tette hozzá, pedig meg sem szólaltak, aztán úgy gondolta, miért ne, és ahogy volt, leült. A tűlevélkarcolások frissen duzzadtak a combján. Úgy ült, hogy lássák, ha már látni akarták, és a vizes, fehér blúz rátapadt a sötét bőrére, míg a hajtincsei lassan kirúgták magukat, hullámozva a válla körül. Akkor lecsúsztatta a blúzt a bal válláról, és elővette az újságot, amit reggel óta magával hurcolt, majd arrébb tolta a cukrot, és beleivott a kávéba.
– Venezia, bez secera – írta Dorknak sms-ben, és látta Dorkot, aki végigolvasta a délutánt, aztán elaludt.
Az idősebb férfi már feltűnően nézte. Szterke tudta, hogy ha egy pillanattal is tovább marad, meg fogja szólítani, ezért odadobta az asztalra a pénzt, és felállt.
– Az olaszoknak jól áll az idő – gondolta, aztán mégis hátranézett, és ahogy a férfi félig meghajolt ültében felé, rámosolygott.
– Dél van és nem észak – dúdolta. Dork úgy kóválygott elő a sarok mögül, mintha szédülne.
– Ez ma sem evett – gondolta. A húga bőre épphogy barna volt, és gyögyházasan fénylett. Szterke benyúlt a zsákjába, és kettétépte a reggeli bureket.
– Spenótos, azt utálja – villant fel benne, de Dork beleharapott.
– Ma szép voltam – mondta Dorknak, aki ásított, aztán megkérdezte, hogy mi a szél horvátul, mivel a francián kívül még mindig képtelen volt megtanulni a nyelveket.
– Vjetar – mondta neki Szterke –, wind, der Wind, il vento, vetyer – tette hozzá.
– Il vent – mondta Dork, és végre végigmérte Szterkét.
– Nem rossz – mondta.
– Menj anyádba – mondta neki Szterke szelíden –, te nemespenész, és elindultak a faluban lefelé.
Másnap úgy ültek a vonaton, mint két fáradt madár, és Dork, mint régen, számolta Kanizsáig az utat, Szterke meg a horvát újságokat bújta, és minden ismeretlen szót bekeretezett.
– Fejezd már be – mondta Dork –, még mindig több a keret, mint a nem keret, és Szterke letette a lapot.
– Tulajdonképpen nem szégyelled magad, hogy egy szót se tanultál meg nagyanyád nyelvén? – kérdezte tőle valahol a Dráva közepén. Dork vállat vont.
– Értem, nem elég? – kérdezett vissza, aztán nagyanyát utánozva, csípőre tett kézzel azt mondta:
– Dosta, zabica, és abban a pillanatban hirtelen Pécs lett körülöttük a letenyei határon, de a határőrrel Szterke beszélt.
– Honnan jönnek? – kérdezte a sovány fiú, és ő azt mondta neki, otthonról.
Másnap Pesten valahogy mégis szikráztak a színek, és Szterke úgy érezte, most először hozott haza valamit a tengerről, valami olyasmit, ami Pécs is, mint a konyha rétesszaga vagy a zacskós tej pöttyei a Tompa Mihály utcán, mégsem akart menni, amikor a férfi hívta, aztán mégis becsukta az antikváriumot, és kiírta, hogy csőrepedés van, aztán áthúzta, és odaírta, hogy tűz van. Végül kijavította arra, hogy tűz volt a csőrepedés előtt. Akkor fordult be a tulajdonos a sarkon, és Szterke ott állt az ajtóban, a kezében a kulccsal. Az öreg nézte a golyóstollal összefirkált géppapírt, aztán bólintott egyet.
– Már nagyon vártam – mondta, és bólintott még egyet, aztán meglazította a nyakkendőt, mert bár meleg szeptember volt, a modorra és a nyakkendőre adott.
– Épp fel akartam ajánlani egy fél szabadnapot – tette hozzá, és meghajolt.
– A kiírás – mondta Szterke zavartan, és nézte a saruját.
– Elkésik – mondta az öreg, és Szterke először látta meg, hogy pont olyan szeme van, mint nagyapának. Aztán végigfutott az antikvárium utcáján, és végül buszra szállt.
– Talán – gondolta, amíg leültek bent. Nem igazán szólt. Úgy gondolta, hogy végül is mindegy, hogy melyikük beszél, mint ahogy mindegy is lesz ezután.
Úgy figyelt oda a férfira, mint ahogy a tengermorajlásra, mégis minden szót külön megjegyzett, úgy tanulta a férfit, mint ahogy a nyelveket, és minden ismeretlen szót bekeretezett, pedig nem így képzelte a szerelmet. Voltaképp nem képzelte sehogy sem. Nem volt szabad. Most mégis elindult a pillantása felfelé a kezén, végig a karján, az arcáig újra és újra, körberajzolt belőle magának annyit, amennyit látott.
– Meg foglak unni – gondolta, és akkor, amikor jobbról, az üvegablakban feltűnt egy nő gyerekkel, Szterke végre ránézett, csak egy pillanatra, bele a szemébe, és kimondta magában a mondatot.
És eltelt két hónap. Napokig várta, hogy a férfi keresse, aztán kereste ő, kódorgott a városban, tekergett és sétált a budai rakparton, az egyik hídon átment Pestre, a másikon meg visszajött, aztán buszra szállt, vagy gyalogolt át az őszön, amely abban az évben gyönyörű volt, aztán lófrált a betonházak között és nézte a hatsávos úton a megállót a másik oldalról. Átment, aztán leült, hogy megvárja a villamost, végül elindult gyalog. Dork november végén vallotta be, hogy elkezdett katalánul tanulni.
– Ez a nyelv menni fog – mondta Szterkének, aki félrenyelt, majd beleköhögött a kávéba.
– Horvátul tanulj meg, az istenfádat – mondta neki nagyanya hangján, de Dork a Művész plafonját nézte, makacsul. Vártak.
– Vajon Dork tudja, hogy mire várunk? – kérdezte magában Szterke, és hogy összezavarja, havat mutatott a feje felett lebegő ujjakkal.
– Nemsokára keres majd – válaszolta Dork, akiről végre eltűnt a sápadtság és aki meg sem látta a havat.
Ültek az asztalnál, és kavarták a cukor nélküli, fahéjas habot, ők, akik nem ismerték az édes ízt, csak a fanyart vagy a sósat, de leginkább a keserűt, édesből csak a naspolyát és a marelicát, amit Dork is, aki alig beszélt a nagyanya nyelvén, marelicának hívott, hogy ne szomorítsa Szterkét és nagyanyát, pedig nagyanyát aztán nem érdekelte.
– Az utcában a harmadik már mindig magyarul álmodik – mondta nagyanya még tavaly, amikor utoljára voltak ott, és Szterke, aki annyiszor álmodott idegen nyelven, hallgatott, Dork meg hangosan, hogy az utca is hallja, azt kiabálta:
– Sta kazes baka?
– Mi a baka franciául? – kérdezte Dorkot váratlanul, de Dork vállat vont. Egyre többször fordult elő, hogy elfelejtett egy-egy szót fordítás közben, végül elfelejtett egy-egy mondatot, aztán valamikor december elején odacsapta a nagyszótárt, hogy porzott az asztal, és kirohant az utcára.
– Ha szeretsz, engem ne így ne szeress, hanem fogj a kezedbe – üvöltötte valamelyik beton alatt –, érints meg, és Szterke látta, hogy Dork elvörösödik, lüktet a halántékán az ér, és elnyílik a szája, ahogy rohan a sárga fényben, aztán megáll.
– A szakadt szűzhártyájú kurvád akarok lenni, engem így szeress – sikított, mint egy boszorkány, bele a külvárosi estébe, hogy kinyíltak a feje fölött ablakok, aztán, ahogy leszólt neki valaki, hogy rajta, elindult újra, és hozzátette:
– Bazmeg.
Épp hogy odaért a találkozóra, de aznap este végül mégsem ment a férfival. Mert liba volt, vagy mert okos volt, mint a kígyó, és nagyanya rázta az öreg, kilencvennégy éves fejét a telefonban, amikor este Szterke felhívta, pedig szó se esett Dorkról.
– Nincs több idő – motyogta nagyanya –, az ajándékok az ajtó mögött vannak.
Egy idő óta összefüggéstelenül beszélt, félbehagyott mondatokban.
– A karácsonyi ajándékokra gondolsz? – kérdezte Szterke, és összeszorult a szíve.
– Igen, Zorka – mondta nagyanya komolyan, pedig eddig csak Pécsett szólította a második nevén, a telefonban nem, és Szterke érezte, hogy puha lesz mindene, lágy, mint Pécsett az a reggeli fény, amelyben oly sokszor feküdt a betonjárdán, és maga se tudja, miért, elmutatta a cigányasszony jelét, amit olyan sokáig nem értett.
Nagyanya másnap halt meg, délután, míg Szterke az ajándékát csomagolta, egy öreg könyvet, amit annyira szeretett, és lassan bepöttyözte a téli nap a hegy felőli szobát. Este tudta meg.
– Megvártad – zokogta egyedül a heggyel szemben, amely már régóta nem vigyázott rá, aztán felhívta Dorkot, aki nézte a másik lakásból ugyanazt a hegyet, és üresen visszhangzott a háta mögött a saját sírása.
– Megvárta – szipogta Dork, és letették a telefont.

„Dork orrnyergében halványan világítottak a szeplők, és dobálta a Dunába a kavicsot, aztán nézte, hogy araszol le egy hangya a lábszárán a feltűrt farmer és a csíkos zokni között.
– Anyának szeretője van – mondta, aztán hallgattak, szemben a budai rakparttal, amely állt. És akkor Dork azt mondta, ő tudja majd. Akármi lehet, akármit csinálhatnak addig, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondják a legfontosabb mondatot.
– Ígérd meg – mondta Szterkének, és összehúzta a szemét, hogy ráncot vetett a néhány szeplő alatt a bőr.
– Hogy akármit csinálok addig? – ütötte el Szterke, de magában megígérte magának azt az egyetlenegy mondatot, aztán rágyújtott.”

Az Andalúz lányai egy ikerpár története. A főszereplő lányok a nyolcvanas évek Magyarországán szocializálódnak, ahol a késő Kádár-kor külső valóságával élesen szemben áll az olasz-horvát-osztrák-magyar gyökerű polgárcsalád kultúrája, és a nappali szobákban nemcsak a múlt, de néha egy-egy dédanya szelleme is kísért. A család története az egymással titkos jelnyelven beszélő ikrek egyik tagja, a festőművész Szterke életén keresztül bontakozik ki – húga, a matematikus Dork élete látszólag jóval eseménytelenebb. A lányok a harmincas éveik közepére szerzik meg a sorsuk feletti irányítást.

Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai, Kalligram, 2014, 300 oldal, 3000 Ft

A könyv bemutatója december 5-én 17 órától lesz az Írók Boltjában.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.