hirdetés

Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai – Kert

2014. december 26.

Állt, és nézte a hegyet, a lámpaködben kavargó havat és a befújt erkélyt az üvegajtó mögött, amelynek nekinyomta az orrát. Végül maga sem tudta, miért sír, csak azt, hogy ha a várossal volna még valami dolog, esetleg ha el lehetne helyezni benne még néhány fát vagy házat, talán esne újra a hó. De nem lehetett, a város kész volt, a közepén a betlehemmel. – Péntek Orsolya Az Andalúz lányai című regényéből Nagy Gabriella ajánl karácsonyra egy részletet.

hirdetés

Volt sok jó szöveg az idén, kiváló mondatok, erős történetek, olykor katarzis, lassú, áradó mesélés, tűpontos megfigyelések, számos aktuális jelentés életünkről és elmeállapotunkról. Volt sok minden. Én legutóbbi nagyszerű olvasmányomból ajánlok most az olvasónak részletet, Péntek Orsolya nemrég megjelent, Az Andalúz lányai című regényéből. S noha nem az volt a választás elsődleges szempontja most számunkra, hogy olyan szövegeket mutassunk karácsonyi ajándékként, melyek az ünnepet tematizálják, ennek a regénynek mégis azt a részletét veszem elő, amelyben a főszereplő ikerpár, Szterke és Dork betlehemet készít.

Péntek Orsolya sokat tud a mesélésről, az elbeszélés klasszikus hagyományairól, regényének világában elmerülni, szétnézni benne olyan, mintha gyermekek lehetnénk újra, és százlátó szemmel, koncentrált, lassú nézéssel tekintenénk rá arra, amit meglátunk. Itt mindennek szaga, illata van, különös, egyedi színe, formája, felülete, érzéklete, minden látszólagosan hétköznapi mozdulat sorsdöntő, és örökre beírja magát az emlékezetbe. A legkülönfélébb sorsminták rajzolódnak ki előttünk, és mi ezek közül választhatunk; azt, ami hasonló, a visszfényt, a délibábot, az árnyékot, a látomást, a könnyebb utat, de megkereshetjük azt is – akár Szterke –, ami nem csak látszat, nem csupán olyan, mintha, de az (ugyanaz), ami a miénk, ami nekünk való. 

Nagy Gabriella 

Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai – KERT

– Anyának és apának sohasem lett volna szabad összeházasodni – mondta Dork a budai kertben. A nagy diófán ültek, amelyet még a dédapa ültetett; szerették a kert rendjét és a növények történetét, amelyet egyszerre tanultak meg a növények nevével.
A dió egyszerre volt szó és fa meg dédapa és 1946, a barack egyszerre volt helyhatározó, hiszen a hátsó kertet jelentette, bár senki nem emlékezett, ki ültette, a körte és a szőlő egyszerre volt nagyapa, 1950 és ősz, és Szterke később sokszor érezte úgy: a centiről centire ismert és a törzsek göcsörtjeivel meg a mézgalecsorgásokkal együtt fejből lerajzolt a budai fák között tanult meg nem fontosnak lenni.
Budán, a hegyen hűvösebbek voltak a kérgek és a bokrok alja és vizesebb a gyümölcs, mint Pécsett, és mintha kevesebb élet is lett volna a kövek alatt, a törzseken és a téglák közt. Pécsett különös állatok másztak elő mindenhonnan, kis zöld gyíkok sziesztáztak a kerten végighúzódó kőfalon, amelyekkel egy idő után úgy megszokták egymást, hogy Szterke egész közelről, lélegzet-visszafojtva nézhette a mélyzöld, türkiz és sárga színeiket, kövér meztelencsigák húzták a nyálukat a hortenziabokor tövében, ha végre esett, és fafúró darazsak bújtak az öreg, piszkos, hámlós törzsű birs odvába, de Budán alig akadt efféle látványosság, mintha a szikla, amelyre a ház és a kert épült, nem engedné az élet ilyen tobzódó burjánzását, vagy maga is szigorú lenne, mint Buda rendje.
– Nem összevalók – mondta Szterke és kiköpte a cseresznyemagot messze, a szomszéd kertbe, amihez fel kellett állnia és erősen átölelnie a fatörzset. Egy ideig a cseresznyefáról köpködtek, de mert az kényelmetlen volt, teleszedték a zsebüket, és a dió két nagy ágára ültek fel. Szterke figyelte, hogyan rajzol zöld-sárga-kék árnyékokat Dork arcára a fa lombja, hogy aztán minden mozdulatánál kifényesedjék egy-egy foltnyi területen a bőre a levelek közt betűző naptól.
– Mi sem vagyunk összevalók – mondta Dork, és Szterke válasz helyett elkezdte felkaparni az elvarasodott sebet a térdén, aztán a vért a kezéről a fatörzsre kente, végül kiszívta a sebet, és köpött.
– Apának egy olyan kellene, mint ez a nagyanya – mondta Szterke, és Dork áthajított egy marék magot a kerítésen, amit direkt gyűjtött össze a markában. Ő sohasem volt piszkos vagy sebes, neki nem volt fekete keretes a körme a kert után és a szája körül sem gyűlt össze a meggy- vagy a cseresznyelé mint ragacs – Szterke sokat gondolkozott azon, hogy Dork valamilyen anyaggal be van vonva, amiről lecsúszik minden, aminek színe vagy szaga van.
– Vagy olyan, mint én – mondta Dork végül –, amilyen én leszek.
– Anya szebb – válaszolta Szterke, és újra kaparni kezdte a sebről a vart.
Ősszel lettek nyolcévesek, és kezdték megszokni az évszakok rendjét meg a napokat, amelyek úgy hullottak le egymás után a hegyen, mint ahogy a körte potyogott a fáról ütemesen, ha Pécsett voltak, akkor pedig úgy folytak egymásba, mint a vízzel higított festékek, meg a Pécsre és Zágrábba nyúló vonatsínek egyéves koruk óta ismerős és megnyugtató kattogását a vonat kerekei alatt. Ahogy Dork várta Pécsett augusztus végén minden évben, hogy ősz legyen, úgy nézte Szterke szűkülő szívvel, hogy napról napra korábban tűnik el a napsáv az öreg birs elől, és percről percre közelebb lopódzik Pest és a szabályosan kopogó napok ígérete, a novemberek és januárok lehelete, amelyekben csak nagyapa meg a reggelek értek valamit és a begyújtás, az, ahogy föllebben az első láng az ormótlan kályhában. Később úgy képzelte, minden pattogásnál keletkezik egy olyan kis repedés, amivel telis-tele volt az öreg sárga csempe, amely úgy langyosodott át, lassan Szterke tenyere alatt, mint ahogy közeledett a május vége és Pécs ígérete már januárban, amitől Dork rázkódott össze, főleg, amióta hadilábon álltak a pécsi nagyanyával pusztán mert Dorkban ott volt a muskátlis ház ígérete és a budai nagyanya levendulaszaga, amit sem anya, sem nagyapa nem szeretett, csak apa. Csak ő szerette feltétel nélkül, a keze fölé lehelt kézcsókokkal, éteri szerelemmel az anyósát, és amikor Dork határozottan szőkülni kezdett és idegesen rebbent a keze a tárgyak fölött, bámulta a lányát.
– Igazi kis parisienne! – mondta egy délután. Az erkélyen ültek, a budai nagyanya, anya, apa és Les meg ők.
Jobb lenne, ha ő lenne az apám – gondolta néha Szterke, mert Lesszel minden egyszerűbbnek tűnt: a matatás a régi fiókokban, a rajzolás meg a vacakolás, az, ahogy vég nélkül vágták és ragasztották karácsony előtt minden délután a papírbetlehemet, aztán, mert az nem volt elég Szterkének, köré a várost meg a házakat, a hegy felőli szobából kitiltva a nagyanyát. Szterke ügyes volt, sokkal ügyesebb, mint Dork, két-három órán át dolgoztak a papírvároson Lesszel délutánonként, és Szterke csöndesen színezte a kivágott fákat, aztán meghempergette ragasztóban és fehér gyöngyben a csúcsukat, máskor Les őt kérte meg, hogy tegye be az egyik figurát a Betlehembe vagy valamelyik házba, mert neki nagy a keze, és Szterke lélegzetvisszafojtva és némán könyökölt Les mellett, ahogy az felrajzolta a keménypapírra, aztán késsel kivágta a formákat, aztán nézte az erkély üvegajtaján át a hóesést, majd kinyitotta résnyire a hall felőli ajtót, és bevitte a langyos buktát, amit nagyanya adott be. Akkor Lesszel szünetet tartottak, míg megették. A város a betlehemmel már huszonkettedikén kész volt, és Les levitte a mosókonyhába a kacatok közé karácsony estéig, Szterke meg szótlanul állt másnap az erkélyajtó előtt. A hóesés, ahogy befejezték a munkát, elállt, és a hegy alig látszott: az ócska, faoszlopokra szerelt lámpák nem tudták bevilágítani Budát. Állt, és nézte a hegyet, a lámpaködben kavargó havat és a befújt erkélyt az üvegajtó mögött, amelynek nekinyomta az orrát. Végül maga sem tudta, miért sír, csak azt, hogy ha a várossal volna még valami dolog, esetleg ha el lehetne helyezni benne még néhány fát vagy házat, talán esne újra a hó. De nem lehetett, a város kész volt, a közepén a betlehemmel. Akkor odaült Les asztalához, kihúzta a fiókot, kivette Les egyik ceruzáját, aztán egy keskeny kartoncsíkra, ami a városból maradt, rajzolni kezdett, úgy ereszkedett rá lassan a karácsony előtti este, amíg körülfogták a konyhából a fürdőszobán át a szobába szivárgó illatok.
– Hal, karamell, dió – mondogatta végig magában, mikor milyen illat jött, és érezte, ahogy enged a szomorúság a szíve körül, úgy, mint ahogy a haja fellélegzik és bizseregni kezd, amikor a hajgumikat este kiveszi anya, és fésülni kezdi, mindig őt először, mert Dork egyenes hajával nincs annyi gond. Amikor Les megállt a háta mögött, felnézett.
– Haragszol? – kérdezte a nagybátyját, aki behozta a télszagot, de Les válasz helyett felkapta.
– Kis hülye – mondta neki. Az előszoba felé vitte, ahol rádobta nagyanya sötétbordó, hatalmas otthoni sálját, amiben nagyanya a tévét nézte, és amit összehajtva a kalaptartóra rakott, mielőtt bement a konyhába, úgy robogott le a jeges lépcsőházon át a sálba takart Szterkével a mosókonyhába. A Betlehem egy ládán állt, és Les felkapcsolta a papírvárost: a házak belülről világítottak a sötét mosókonyhában.
– Ezt csináltam – mondta, a kis csavarhúzóval megpiszkálva az egyik körtét, és Szterke évekkel később is úgy emlékezett, hogy aznap este volt karácsony.
Ahogy el-elmaradtak a begyújtások nagyapával hajnalban, míg a többiek alszanak, helyette egyre korábban a kertben talált rá, ahogy ásott vagy metszett valamit, egyre közelebb került Pécs ígérete, mint minden évben. Május vége volt, amikor ültek az erkélyen, az a pár nap, amikor átfordulnak egymáson az évszakok és átfordul Pécsbe Buda, és Szterke szinte remegett a várakozástól.
– Igazi kis parisienne – mondta apa, és nézte Dorkot, aki az erkély kőívének támaszkodott fél vállal, szinte lebegve, míg átsütött rajta a nap, amely a hegy felőli erkélyen át, az egybenyitott szobákon keresztül ért a város felőli erkélyre, ahol ültek.
És ahogy Szterke felnézett, látta, ahogy Les nézi Dorkot, a porcelánangyalt, aki minden farsangon királylány, hercegnő vagy tündér volt, míg Szterke bohóc, ördögfióka és varázsló, és újra érezni kezdte a szívgyűrűt, azt, amit karácsony előtt az erkélyajtónak támaszkodva érzett, míg rajzolni nem kezdett.
– Ez meg teljesen a dédanyja – mondta nagyapa, és Szterke felé nyúlt, hogy a csontos térdére ültesse, amelyen minden leülés előtt felhúzta a nadrágot, hogy Szterke egy idő után figyelni kezdett, egyszer elfelejti-e a mozdulatot, a megcsippentett nadrág felhúzását azzal a mozdulattal, ahogy leül, de nem felejtette el soha, sem ő sem az öregek, akik hozzá jártak, sem Les.

Kép: Sandro Botticelli festménye

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.