hirdetés

Péntek Orsolya: Az angyalarcú

2010. május 11.
A Csillagszálló áprilisi lapszámából Péntek Orsolya készülő regényének részletét ajánljuk.
hirdetés

PÉNTEK ORSOLYA


Az angyalarcú


Nem tudni, hogy valamiféle korai bölcsesség vagy más volt az oka annak, ahogy bánt a testével ez az épphogy tizenhét éves lány, mindenesetre izmos volt és nyúlánk, mint egy doberman, az arca pedig Botticelli angyalarcait idézte. Ráadásul nem az ártatlanság sokat ígérő látszata, hanem, mint később kiderült, valódi ártatlanság volt ezen az arcon, amivel voltaképp semmit sem törődött. Ő volt az egyetlen közülünk, aki nem festette magát, és tövig vágta a körmeit, sőt egyszer, amikor egy nyarat a Komjádi uszodában töltött, még a haját is félcentisre nyírta, később azt mondta, élete legnyugodtabb háromnegyed éve volt, míg újra kinőtt a nősténysörény a fején – így mondta –, mert végig fiúnak nézték.
Télikabátban, farmerban tényleg annak látszott, angyalarcú Gavroche-nak, legfel-
jebb az ösztönösen harmonikus járása árulta el, úgy lépkedett, mintha mindig fél centivel a talaj fölött járna, és nem volt olyan nehéz hátizsák vagy táska, amely képes lett volna a földön járásra kényszeríteni, legfeljebb S-be hajlott, mint valami könyvekkel viselős modern gót Madonna, és lebegett tovább.
– Nincs itt az ideje – mondta mindenre: a szemhéjtusra, a cigarettára, a hátsó udvarba becsempészett Absolut vodkára, amit a kívülről a tornaterem falához tapasztott lépcső alatti kutyaketrec előtt ittunk meg, és ott is hánytunk ki, a Kinder tojásban lévő műanyag dobozkában behozott fűre, sőt ezt mondta úgy általában a melltartóra és a tangára, és
konkrétan Timi fekete lakk tűsarkújára, amit sorban felpróbáltunk a vécében, de a legviccesebb az volt, amikor ezt mondta a tamponra is, amit ráadásul gusztustalannak nevezett.
Mégsem lehetett kiröhögni. Nem kinyúlt polárpulóver alá bújtatott, a nőség felé vezető úton deformálódott, nagyseggű, göcsörtös bőrű vágyakozó volt ugyanis, és nem is szemüveg és copf mögé visszaparancsolt majd-nő, aki beköti a füzeteit és tolltarót hurcol a gimnáziumba, és nem is tűsarkús-cigis kis kurva, mint Timi, aki még tankönyveket sem hozott, de minden hétvégén mással dugott diszkó után, hogy – amiként mondta – kiélvezze az életet, még csak a csont és fa ékszeres, indiai kendős önmagvalósítók közé sem tartozott, akikből minden mozdulatnál fojtó szantálszag áradt; nem, olyan természetesen viselte a saját testét, mint a vadak, úgy lakott benne, mint az indiánok, és a zuhanyzóban úgy sétált köztünk anyaszült meztelenül, mintha egyedül lenne a fürdőszobában: ő nem nézett senkit, és nem érdekelte, hogy nézik, és úgy sejtettük, nem azért, mert szép – hiszen majdnem mind szépek voltunk akkor még ruhák, szemüvegek, copfok és tűsarkak nélkül, vizesen –, hanem mert egyszerre volt tudatában és nem volt tudatában mindannak, amiben ő, a Hercegnő, ahogy Timi a tamponos megjegyzése után nevezte, olyannyira különbözött tőlünk.
Persze még ez az elismerő csúfnév, a Hercegnő is lekopott róla két-három nap alatt, mintha védőhálót szőtt volna magának minden ilyesmi ellen, mintha Botticelli mester,
aki az arcát rajzolta az égben, halványkék sfumatóval is körülkente volna, hogy erről a lágy és hideg égi ragyogásról leperegjen minden, ami ezt a félig égi gyereknőt, aki külön időt kreált magának a kamaszkor és a felnőttlét határán, felsérthette volna.
Nyugodtan járkált a nyári éjszakában – a földszinten laktak, és kifért a franciaerkély ajtaján a rácsok közt –, kóborolt a gimnázium körül, amelyhez nagyon közel lakott, vagy épp megfürdött éjjel a Feneketlen-tóban, ha úgy gondolta, és amikor kérdeztük, nem fél-e, hogy megerőszakolják egy ilyen sétáján, megint csak azzal jött: nincs itt az ideje.
Nem tudtuk, hogy szűz-e, vagy sem, éppúgy el bírtuk képzelni, hogy negyvenéves szeretője van, mint azt, hogy még magát sem ismerte meg, azt, hogy éjszaka középkorú, karcsú, tüzes cigány nőkhöz szökik a franciaerkélyen át, mint azt, hogy valójában szerzetesnő lesz, de az a kéken derengő védelmi vonal minden efféle kérdést eltérített.
Közben beleszerettek a férfiak éppúgy, mint a nők, valójában, úgy sejtettük, még Timi is beleszeretett, ezért nyomta neki a régi, bordás fűtőtestnek a vécében a tizenöt perces szünetben, amikor cigarettázni tanított minket, hogy félig viccesen, de inkább dühében belé is diktáljon egy slukkot, jobb kézzel nyomta bele a forró radiátorba háttal, bal kézzel pedig a szája elé tartotta a cigarettát. – Most kipróbálod, érted? – lihegte az arcába, mintha valójában inkább ő szeretné kipróbálni a másikat, az angyalszáj ízét, így álltak, és farkasszemet néztek vagy két percig ezerkilencszázkilencvenöt február nyolcadikán a budai gimnázium első emeleti női vécéjében. Akkor az angyalarcú elmosolyodott, és egyszerűen félretolta Timit, majd egy szó nélkül távozott, szokás szerint félig a levegőben.
Ezen a télen volt, hogy beleszeretett a kémiatanárnő, egy szekrényszagú, csöndes vénkisasszony és a kosárlabdacsapat kétméteres férfi edzője is, akivel mindenki tekert volna egyet a lányok közül, egyszerűen csak mert férfi volt az akkor még nem metroszexuálisnak, csak kis faszfejnek nevezett szagos-márkás fiúcskák között. Beleszeretett a portásnéni, aki reggelente és délutánonként a lépcső melletti kisablakon át leste, jön-e már, és ha egy nap kimaradt, végigkérdezte az osztálytársait, mi van vele. Beleszeretett végül a rajztanár is, egy kényszerpályán mozgó, betört orrú festőművész, aki kicsit máshogy volt férfi, mint a kosárlabdacsapat edzője, és olyan karcsú, gyönyörű keze volt, hogy a lányok minden óráját félig leeresztett szemhéjjal ülték végig, és amíg a levegőbe írta a gótikus íveket vagy holmi barokk centrális elrendezést, osztályonként minimum tíz pár comb szorult össze és tíz gerincen araszolt végig lassan, ujjheggyel a képzeletbeli kéz – csak az angyalarcú ült ott lazán az első padban bal könyékre támaszkodva, míg a jobb kezével firkált valamit.
Akkor már szerethettük egymást mi, akik olyannyira gyűlöltük a lánybarátságokat, és titokban mindketten igazi férfibarátságra vágytunk, olyanra, mint Winettou-é és Old Shatterhandé, hiszen először én vettem észre, hogy ezeken az órákon a kék sfumato he-
lyett valami melegarany velencei ragyogás ömlik el az angyalarcon, és a lány, aki úgy járkál a föld felett a zuhanyzóban, mintha otthon lenne, lassan a földhöz érinti majd a lábát, mert itt lesz az ideje.  
Aztán máshogy alakult minden.

Részlet egy készülő regényből

NŐNEMBEN
(CSILLAGSZÁLLÓ 2010/3.)

Nők és férfiak, szépírók és újságírók, képzőművészek és kutatók vallanak a nőkről a Csillagszálló kulturális utcalap márciusi számában. 

Kertész Anna főszerkesztői bevezetője nekrológ egy hajdani kollégáról, Monostori Anikóról, és általában rekviem a „szétbagózott angyalokért”. 
A klasszikus irodalmi rovat szerzője márciusban Zágon István, aki állítja: A nő, az más.
Akár vitaindítónak is tekinthető e tárca, s aki Zágon István állítását megerősíti/vitatja:
- Zeke Gyula, akinek a Klauzál téren című novellája egy éjszakai kódorgás apropóján tett tisztelgés a múlhatatlan szerelmek előtt. 
- Péntek Orsolya szerint a nő az már csak nő, legyen tinédzser vagy felnőtt, iskolás vagy dolgozó. Ám vannak nőbbek a nők között, ők a mások, a légiesek, Az angyalarcúak.
- Szvoren Edina nem állhatja a púdert: „fekete-fehér dokumentum-játékában” a nő magányos, bérházas, keseredett, jövőtlen, aki egy másik magányos, bérházas, keseredett, jövőtlen nővel él egy fedél alatt. Ők Bubánék, épp vendéget fogadnak, tessék belépni!
- A nő, akit elhagynak, kétségbeesett, naiv, gondolkodó, ráeszmélő, állítja Scheer Katalin Macska a falon című regényrészletével.
- És amiben egészen biztosan más a nő: az a baráti szerep. Egy múlhatatlan barátságról (nevezzük inkább életpárhuzamosságnak) szól Bódis Kriszta verse.
- A nő kozmikus tudata: felnőtt könyvismertetőnkben Tóth Krisztina Magas Labda című kötetét Horváth Györgyi irodalomtörténész-kritikus ajánlja. A táguló versvilág ízelítőjéül a Hangok folyója című verset közöljük.
A lapszám képzőművésze Batta Eszter, akinek grafikái valójában vonalak nőnemben.
 Bozsik Péter tárcája egy sms-ező szerető arcképét rajzolja föl, Dérczy Péter írása pedig akár felelet is lehetne Scheer Katalinnak: az érem másik oldalán a nő, aki elhagy, a nő mint örök hiány.  Belepillantunk még a negyvenes Bridget Jones naplójába, ezúttal Hegedűs Vivien tollából.
Boldogok voltak-e a békeidők, és komorak-e a háborús idők. Férfivirtus és prostitúció a XIX-XX. századi Magyarországon – erről ad ismertetőt Császtvay Tünde irodalom- és művelődéstörténész tanulmánya.
Gera Noémi ékszertervező különleges világát Pelesek Dóra mutatja be az iparművésszel készített interjújában.
Márciusi szociográfiánk a roma házasságok és női szerepek bonyodalmas viszonyrendszerébe enged bepillantást, Kovai Cecília kalauzolásával. 
Kiss Géza e havi beszélgetőtársa egy hajléktalan özvegyasszony, női vágyakkal, női szokásokkal.
A kislányoknak egy szicíliai népmesével festjük le a szépség és szerénység klasszikus együttesét. És hogy minden kislány született királylány, megtudhatják Boldizsár Ildikó mesekönyvéből, amelyet Both Gabi ajánl a figyelmünkbe.

A húsvétot a Kert című, áprilisi lapszámunkkal ünnepelhetik majd.

Keresse lapjainkat az Astoria, a Ferenciek, a Kálvin és a Deák téri aluljárókban hétköznap délutánonként, vagy fizessen elő rá a csillagszallo@oltalom.hu címen!

További információk a lapról és rendezvényeinkről:
www.oltalom.hu/csillagszálló

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.