hirdetés

Péntek Orsolya: Dorka könyve – Kamenjak

2018. február 4.

Vége volt hát. Sem a fia, sem annak a fia, sem annak a fia nem fekszik majd itt, nem nézi Lőrinc könnyeit, nem megy hajnalban a piacra, nem issza a bort télen a Mirkó fiával, sem a Mirkó fiának fiával az ő fiának fia. – A hónap szerzője, Péntek Orsolya legutóbb megjelent, Dorka könyve című regényének Kamenjak című fejezetét olvashatják.

hirdetés

6. KAMENJAK

A bóra elment reggelre, és a bragoc úgy ingott fel-alá a vízen, mintha az előző nap nem tépte volna le az ernyőket a szél a bolt elől, nem vágta volna bele a füge nagy ágát a templom üvegablakába és nem törte volna derékba az ereszt.
Leeresztette a tenyerét a talaj fölé, hogy megnézze, milyen a szél, aztán felegyenesedett, és beletartotta úgy is a levegőbe a keze élét.
Éjfélkor már nem hallotta a vihart. Estére kitombolta magát teljesen, úgy tűnt. Amikor elindult, kettő körül, már ki lehetett menni. A part mentén nehéz volt a levegő, tele párával, azzal a sötét, sós párával, amely lenyomódik ilyenkor egészen a földre, és amely miatt, ha nagy levegőt vesz az ember, megtelik a tüdeje, az orra és a szája sós ízzel.
Inkább csak érezte, mintsem látta a vizet maga előtt. Az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja is kiment mindennap a vízre, aztán a piacra a halakkal.
A csónak megreccsent, ahogy beszállt. Mindig ő volt az első. Megszokta. A fiára gondolt, ahogy majd az a csónakba lép.
Az égen, amint felnézett, végighúzott egy fénycsík, a nyomában rögtön a következő.
– Lacrime di San Lorenzo – mondta magában, aztán lassan, lassan újra teleszívta a tüdejét a vihar utáni sós párával.
Egyedül volt a tengerrel és az éggel, egyedül Szent Lőrinc könnyeivel és saját magával. Mozdulatlanul ült a csónakban, úgy várta a következő csillagot. Nemsokára végighasított, és ő egy hét múlva, a Lőrinc napra következő vasárnap gyertyát gyújtott a szentnek, két hétre rá meg elvitte a fiát az iskolába.
– Ha tanulsz, elmégy. Ha nem tanulsz, a fiad fia is éjjel megy majd a vízre – mondta neki, aztán otthagyta, és húsz év múlva, amikor a fia elindult északnak, gyertyát gyújtott Lőrincnek. Nem imádkozott, csak úgy bámulta a lángot.
Úgyis jobban tudja, amit akarok mondani. Azért szent – gondolta, éjjel meg feküdt a csónakban, nézte az eget. Aztán felült.
Vége volt hát. Sem a fia, sem annak a fia, sem annak a fia nem fekszik majd itt, nem nézi Lőrinc könnyeit, nem megy hajnalban a piacra, nem issza a bort télen a Mirkó fiával, sem a Mirkó fiának fiával az ő fiának fia.
Elégedett volt és szomorú. Megérintette a saját arcát. Tapogatta, ahogy behorpad kétoldalt, aztán a nyelvével megszámolta a fogait. Kettő hiányzott. Jadrankára gondolt, a feleségére, aki minél öregebb volt, annál soványabb. Mostanra már úgy eltűnt róla a hús, hogy undorodott hozzáérni, igaz, a szeme még mindig tengerkék volt, mint a dalmátoké általában. Az apja jött fel Zadarból, hozva magával a nyugtalanságot, hozva azt a szilajságot, amit sem az asszonyból nem lehetett kiverni, sem a fiúból. Az egy szem fia az asszony fia volt inkább. Nem halász, hanem hajós fajta. A másik nagyapja vére. Az uszkók gazemberé.
Végigtapogatta a hálót a csónak padlóján. Az ujjai keményebbek voltak, mint a sós víz marta kötél. Régesrég látott már a kezével is.
Születése óta hallgatta a tengert, négyéves volt, amikor érteni kezdte, és mostanra, úgy hitte, érti teljesen, mint ahogy értette az ég beszédét. A felhőket figyelte, azt, hogy miként állnak össze, és abból megmondta, bóra jön-e vagy jugo, tramontana vagy semmi, megmondta a vízből, a víz színéből, milyen fogás lesz, és érezte maga alatt a csónak mozgásán, mikor halad el halraj a közelben, és merre.
Néha másfél órával hamarabb is kijött, mint a társai. Bolondnak tartották fent. Nem bánta. Évek óta inkább volt otthon volt a Kamenjakon, ezen a tengerbe nyúló földnyelven, mint az emberek között. Télen, amikor összegyűltek a konyhában a tűzhely mellett a többiek vasárnap, ő kiment inkább hajnalban. Az asszony egy ideje nem szólt érte. Talán megértette. Talán nem.
Míg ki nem ért a házak közül, szorította valami a mellét. Ahogy kiért, hozzáidomult a lépése a lélegzéséhez.
Majd bolond lenne az Isten a templomban ülni, amikor itt kint is lehet – gondolta, aztán megrázta a fejét, hogy az ördög sugdossa ezt neki.
Nem az, hanem tudom – mondta rögtön rá, mintha magával beszélgetne.
Egy ideje azért járt ki vasárnap reggelente, hogy magával vitázzon. Olyankor felkaptatott a púpra, ahonnan két oldalt látszott a tenger. Köd volt. A kékes-ezüst gomolygáson át messze valahol világított a Nap, fényes pont az égen. Olykor becsukódott előtte a felhő, aztán kinyílt megint.
Így lát az ember is. Néha megnyílik neki fényesen, ami igaz, aztán bezárul újra, és nem hiszi már, hogy jól látta – gondolta, aztán beletépett az ánizskaporba, és szétmorzsolta a keze közt. Szerette az illatát.
A sirályt sem lehet megfogni – gondolta, és nézte a madarakat odafent, ahogy elvitorláznak a fényes pont előtt, aztán eltűnnek az égről.
Állt egyedül a Kamenjakon, körötte a téli tenger, a lába alatt a kőmorzsalékos út, a keze ügyében az ánizskapor magasra nőtt száron.
Boldog volt.
Olykor ugyan elővette a nyugtalanság, hogy jól tette-e, hogy elengedte a fiát, de telente, amikor vasárnap kiment az ég alá, és nézte a sirályokat, vagy mártogatta a fűszeres borba a mazsolás kenyeret, megnyugodott megint, főleg, amikor a fiú írt, hogy már ő vezeti a zágrábi boltot. Hosszú levél volt, majdnem háromoldalas. Az asszonnyal ketten betűzték ki, pedig Stjepan vigyázott rá, hogy nagy, egyforma betűkkel írjon, olyanokkal, amilyennel Lőrinc nevét odaírták a templomban a szobra alá.
A fia naponta másfél órát gyalogolt Pulába, a kereskedelmi gimnáziumig, aztán másfelet hazáig. Olykor már fent volt, amikor ő a vízre ment.
Így találkoztak egyszer egy szeptemberi hajnalon a ház előtt. Stipe számolt valamit, a fejét az öklére hajtva, kenyeret rágcsálva. Tizenhárom éves volt.
– A világ nagyobb a tengernél is – mondta furcsa hangon, amikor felnézett. Ült a fehér kőfal előtt, mint egy kis, fekete majom.
Leereszkedett mellé. Egy ideig egy szó nélkül voltak, aztán kivitte neki a nagyapja becsukható kését. A fia kipróbálta a keze élén finoman, mielőtt becsattintotta.
– A tiéd – mondta neki.
– Akkor nem haragszol rám – válaszolta a fiú.
Olajjal kereskedni ment el Stjepan, alig hogy elvégezte az iskolát. Értett hozzá. Mindenki ért az olajhoz arrafelé. Eleinte mégsem adtak neki más munkát Zágrábban, csak a legalját a raktárban. Aztán hívatták csak be, a belső irodába, amikor kipattant a kiabálás, mert megtagadta, hogy átvegyen egy szállítmányt, pedig nem az ő dolga volt, hogy eldöntse.
– Ez az olaj rossz. Büdös. Hibás – kiabálta, és mérgében a földhöz vágta jobb híján a tollat. Akkor hívatták be. Állt ott a premanturai halász fia a zágrábi irodában, levett sapkával, és azt mondta, hogy ha az olaj rossz, az akkor is rossz, ha őt kidobják. Másnap már a belső irodán volt.
– Te emlékszel még a halász dédapádra? – kérdeztem nagyanyát. Mindig Szter kérdezett. Most az egyszer, a nagy vihar másnapján, amikor bent ragadtunk a házban, mert másnap is esett, és az azt követő nap is, és patak indult a kertben a hátsó szomszéd felé, én kérdeztem.
A halász volt az egyetlen, akivel szívesen beszéltem volna a családból, ha nem lenne az idő.
– Hogyan emlékeznék, te. A zágrábi nagyapára is alig – mondta nagyanya, és akkor kibírhatatlan lett nekem Pécs, amely félúton volt Buda és Pula közt, félúton minden közt. Szter ezért szerette. Én ezért gyűlöltem. Oda szerettem volna érni valahová. A budai oldalra, vagy a tengerre. Vagy-vagy. Ő el akarta érni mindkettőt. Mint ahogy később el akarta érni Pestet és Budát, azért járt annyit a hidakon, amelyek közepén minden alkalommal, ahányszor átment rajtuk, megállt, mintha a tökéletes pontot keresné a két városrész vagy a két Magyarország közt éppen félúton.
– Össze fogom fogni mindjárt – mondta olyankor, és kinyújtotta az egyik kezét Pest, a másik kezét Buda felé ott, a hídon állva.
Akárhogy is, a tengeren azt a fényt, amibe az apám beletartott háromévesen, azt nem tudta elrontani a nem emlékezés. Ott álltunk apával a napon, épp ott, ahol az ükapám is állhatott telente, amikor magával vitázott, és a sirályok elhúztak a nap előtt, amely fényes pont volt az égen.
Legalábbis apám így mesélte azon az egyetlen nyáron, amikor mesélt a tengeren, ott, a Kamenjakon végigfutó gerincen állva, ahonnan két oldalt is látszik a tenger. Az volt az egyetlen nyár, amikor nem Zágrábba és nem Dalmáciába mentünk, hanem Isztriára. És az volt az a nyár, amikor Szter és én is megjegyeztük a városka nevét, ahonnan az ükapánk egykor elindult, és ahol a szépapánk a csónakból nézte Szent Lőrinc könnyeit.
– És aztán hogyan lett a Stjepan ükapából csokoládéboltos? – kotyogta közbe Szterke. Bokán rúgtam, jobb híján nyíltan.
A halászról akartam hallani az Adrián. Nem a fiáról, nagyanya nagyapjáról, aki csokoládéboltos lett Zágrábban, miután továbbállt a raktárból. Nagyanya észrevette a rúgást, de nem szólt rám. Szterre rászólt volna, ha megrúg engem.
– Nem tudom, hogy lett. Először mindenfélét árult. Aztán csak aztán csokoládét. Nem volt jó a lába a nagyanyámnak. Az egyik, így, rövidebb volt – mutatott le nagyanya a teljesen ép lábára. Duzzadt volt a bokája a nyári vászoncipőben.
Szter úgy nézett, mint amikor rajzol, mintha látna valamit, ami ott van, és még sincs ott. Akárhogy igyekeztem, nem láttam Stjepan ükapát. Csak az ő apját, ahogy ül a bragocban Szent Lőrinc éjszakáján, ahogy apa mesélte, és kitapogatja a kötelet a csónak alján.
Szerettem volna tudni, hogy járt-e valaha a fiánál Zágrábban, de nagyanya csak a vállát vonogatta.
– Nem nagyon járkáltak a halászemberek sehová. Legfeljebb a pulai piacra hallal.
Aztán elnézett messze, a hátsó kert felé.
– Hanem, tudod, a házát megmutatta egyszer nagyapám, amikor elvitt a tengerre. Megmutatta a szülőházát – mondta nagyanya, aztán megrázta a fejét, mintha letagadná, amit mond.

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.