hirdetés

Péntek Orsolya: Dorka könyve (részlet)

2017. október 20.

Az öreg Grasselly nem volt hajlandó beszállni a hadiüzletbe. Naphosszat a kávéházban ült, és le-lebicsaklott a feje a mellére. Amikor felnézett, olykor megkérdezte: – Még tart? – Péntek Orsolya Az Andalúz lányai című első regényének folytatásaként a Kalligramnál megjelenő, Dorka könyve című regényéből olvashatnak részletet. A könyvet október 20-án mutatják be a Margón.

hirdetés

18. HÁBORÚ

– Maga nem normális – mondta Rosának a férje 1912 januárjában. A felesége lepedőbe tekerve, törökülésben ült a nyitott ablaknál, igaz, a kályha előtt. Mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzászóltak, meredten nézte a kertet, a kertben a fát, a fán a cinkét a jégcsapok között.
A szobában egyszerre volt jéghideg és meleg: az ablaknál látszott a lehelet, de a felfűtött kályha ontotta a forróságot.
Rosa meztelen, barna válla kilátszott a lepedőből.
Nem tudom, milyen színű volt az anyám bőre – gondolta, amíg az ablakhoz ment, hogy becsukja. Rosa rezzenetlenül bámulta a kezét, amellyel ráfordítja a rézkilincset az ablakra, aztán bámulta őt, mintha cinke lenne vagy fa.
Tizennégy éves volt, amikor az anyja meghalt. Talán szőke volt. Vagy barna. Talán fehérbőrű, vagy olyan, mint Rosa. Egyáltalán nem gondolta, hogy az anyjának teste van. Most gondolt először arra, hogy az anyjának teste is volt, nemcsak arca.
Abból jöttem. A lába közül – jutott az eszébe, miközben becsukta az ablakot. Visszafordult.
Rosa a házasságuk pár hónapja alatt nem egyszer vizsgálta ezzel a rezzenetlen tekintettel. Néha úgy tűnt, hogy nem is látja.
Gyerekkorában Bécsben megpróbált rókát tartani. Kölyökként került hozzá az állat, de nem tudta sehogy sem tanítani, a pórázt sem tűrte, így elengedte egy reggel a kertek alatt. Előrerohant, aztán megállt. Ott, ahol az erdő kezdődött, visszafordult egy pillanatra.
Visszajön – gondolta. Félreütött a szíve az izgalomtól.
– Gyere vissza – mondogatta magában.
A róka állt ott az erdőhatáron, nézett rá mozdulatlanul, azzal a rezzenetlen nyugalommal, épp olyan arccal, ahogy most a felesége figyelte, aztán vörös villanással eliramodott a fák felé.
Rosa már akkor is a róka borostyánszemével nézett rá, amikor belefutott a jégen. Szeged Madonnájának hívták az arca miatt, valami leereszkedéssel, hiszen mindenki tudta, hogy hiába ilyen az arca, a sátánista olasz lánya, boszorkány és istentagadó, az apja szabadkőműves, és a bátyja is az volt, amíg el nem tűnt.
Miután elkapta a könyökét, félreállt, hogy utat nyisson neki a jég felé, mint ahogy akkor elengedte a rókát is, de a lány megállt mellette.
– Kérem, kísérjen el a büfébe. Megrántottam a bokámat – mondta, mintha énekelne, vagy olaszul beszélne magyarul.
– Nem rántotta meg a bokáját. De elkísérem, ha akarja – válaszolta neki. Az ördögfattya vállat vont, mintha utcakölyök volna.
– Legalább egyenes. Szeretem – mondta a szemébe. Kiskanalanként ette le a csokoládéról a habot. Ahányszor felnézett, más arca volt, és egy idő után szédülni kezdett bele, akárha jelmezbálban állna, ahová sorra vezetik be a vendégeket, akik mind ugyanazt az álarcot viselik, de a maszk alól minduntalan kilóg egy száj, egy szemöldökív, egy anyajegy vagy egy duzzadt felsőajak.
– Tele van a fényképész kirakata a maga képével. Nem szégyelli? – kérdezte a nőt. Meg akarta sérteni.
– Az Egon? Apám barátja. Az apám azt mondja, a szépség nem szégyen, hanem az Isten ajándéka, amit nem szabad elzárni.
Elgondolkozott.
– Tudja, nem hasonlítok az anyámra. Egyáltalán. Ő szőke. Az észak-olaszok néha szőkék, de ő fiesolei. A szőkéknek kamillával mossák a haját. A barnáknak gesztenyével – mondta, mintha csak a barátnőjével fecsegne, aztán pisszegni kezdett.
– Ott van Juhász Gyula – súgta –, és egész halkan hozzátette, hogy részeg.
– Egy részeg disznó. Apám mégis meghívta. Most Váradon lakik. Szereti Váradot? Én nagyon. Ott valami történik. Inkább Váradon laknék, ha lehet. A színház is jobb – hadarta.
A róka is az öledbe ült, aztán elment – figyelmeztette magát a férfi, amikor Rosa felszólította, hogy látogassa meg őket.
– Féltékennyé akar tenni valakit? – kérdezte tőle.
Rosa felkapta a fejét.
– Maga német, ugye? – kérdezett vissza, aztán visszaintett a gardedame-nak, aki fél szemmel a maga lányát, fél szemmel Rosát vigyázta. Az utóbbit kevésbé. Az úgyis azt csinált, amit akart.
– Maga német, és nem szeret játszani. Én szeretek játszani, mert én olasz vagyok – mondta, rövid szegedi e-kkel, magyarul. Csokoládés volt körben a szája.
A kezével gukkert formált a szeme köré, úgy nézte a férfit, mintha az messze lenne tőle, valahol a színpadon.
– Hagyja ezt abba. Nem vagyok német – csattant fel Károly. Meg tudta volna fojtani. Meg tudta volna ütni. Kidobni az ablakon. Vagy megcsókolni.
– Nem vagyok német – mondta még egyszer, hangosan, hogy felkapták a fejüket néhányan a büfében.
Bécsben született. Az apja valahol a Felvidéken. A nagyapja, Karl Rummer tizenhat évesen szökött el honvédnak Kossuthhoz, Kassáról. Akkor még nem beszélt magyarul, de amikor letették a fegyvert, már igen.
– Feküdtünk a mocsárban. Egész éjjel feküdtünk. Piszok hideg volt. De elkaptak. Elkaptak mindőnket – mesélte neki az öregapja. A Kufsteinről nem mesélt sohasem, sem az osztrák hadseregről, ahová besorozták aztán. Onnan ment haza Kassára, hogy elvegye az első nőt, aki adta magát. Egy Borbála nevű magyar nő volt, de tulajdonképpen mindegy volt neki. Érezni csak Kossuth iránt érzett valamit, akinek a képe még öregkorában is kint volt az ágya felett.
– Az ország szíve vele van. Akik a nyakunkban ülnek, azok meg szar emberek – mondta az unokájának, ha ivott, és gyakran ivott. Károly olykor irtózott tőle, olykor büszke volt rá, de ha Kossuthra valaki rossz szót szólt az iskolában, ütött, Bécstől Kassán át Érsekújvárig, Pestig és Szegedig az összes iskolában ütött Kossuth miatt.
Ha az otthonról volt szó, mégis Bécsre gondolt.
A rókaszemű szája duzzadt volt, mintha összeharapdálta volna ő maga. Az előbb még nem ilyennek tűnt. Az előbb a szeme sem ilyennek tűnt. Most mintha zöld lett volna, és nem sárga. Az arca is szebb. Aztán egy fintortól csúnya. Közönséges.
Maga se tudta, miért kezdte el mesélni neki azt, hogy az örege, amikor honvéd volt, hogyan feküdt a mocsárban napokig, mielőtt letették a fegyvert.
– Német az, aki a magyarok mellett harcol, vagy magyar? – kérdezte a lányt, aki úgy figyelt, hogy közben kissé nyitva volt a szája.
– Gondolom, ahogy apánk. Meg mi – válaszolta a lány. Most szép volt és büszke.
Károly az anyjáról kezdett mesélni, aki cipszer lány volt, és amikor az apja elvette, úgy váltottak vissza a németre, mintha mégiscsak kísérlet lett volna, hogy magyarokká váljanak az egyszem Borbálától, valami hatalmas experimentáció, amelyet Kossuth irányít, mint egy karmester, de, mert Kossuth egy idő után kép lett a nagyapja szobájának falán, legalábbis neki, Károlynak már az volt, olyasmi, mint a mesékben a jó király, akit elűztek, és munka mégiscsak leginkább Bécsben akadt, a másik királynál, ott éltek. Az apja úgyse rajongott Kossuthért. Másért sem. 1859-ben, amikor megfogant, hatalmas volt a csönd Kassán, és ő később sem akart mondani semmit, sem a fiának, sem a feleségének, aki jó asszony volt és legfőképp: csöndes.
– Egy vasúti segretarius nem marad helyben. Helyben csak az marad, akinek földje van, vagyis, aki magyar. A polgár, az költözik – mondta nagyapa.
A nővérem és én is a könyökünkre támaszkodva ültünk az erkélyen. Ha fél centivel arrébb csúsztattam a könyökömet, épp beleillett a hegye az asztal két léce közé. Vaksötét, meleg nyár éjjel volt kint, csak a Várkupola ragyogott a fekete semmiben. Fentről, a hegyről nézve olyan volt, mintha a semmi közepén lebegne, anyaméhben a zöld kupolamagzat.
A dédapánk, aki Károly volt, vagyis Karl, 1885. október 6-án jött a világra Bécs külvárosában, ott, ahol a barackfák épp úgy nőnek, mint a budai hegyekre kapaszkodó kis utcák kertjeiben, és később, akárhányszor megérezte a Marillenknödeln illatát, vagy elképzelte az otthonát, amilyen neki lesz, feleséggel, barackfákkal és kockás kőpadlóval a konyhában, Bécsre gondolt, a bécsi házra, és ha városra gondolt, a Ringre gondolt, amelynek látta az épülő házait naponta, amikor elment az iskolába, aztán hazagyalogolt. Kossuth neve abban az iskolában nem került szóba, csak amikor pesti lett. A temetés évében költöztek a városba, amely Bécs után hatalmasnak tűnt és ijesztőnek, főleg aznap, amikor bevonták feketével az ablakokat. Lógtak a fekete zászlók mindenhonnan, fekete volt minden köröskörül, és a tömeg, amelyben ott vonult mindhárom Karl, a honvéd, a segretarius és ő maga, sodorta őket. Lábakat látott, fent a hatalmas eget és az ablakokban embereket.
És feketét, mindenhol feketét, ezért később úgy emlékezett, Pest fekete-fehér volt, amikor ő megérkezett. A nagyapja, aki régóta bottal járt, díszmagyarban, bottal gyalogolt végig a menetben, józanul. Eddig nem tűnt fel neki, hogy ilyen magas. Egy fejjel magaslott ki a tömegből, ugyanúgy, mint az apja, akinek már nem ülhetett a nyakába. Nehéz volt. Kilencéves. A gyerekkora Bécsben maradt, a barackfák alatt. Félt, hogy ott marad az algebra is. Azt szerette. Nem volt semmilyen nyelven, és nem lehetett egyszerre két dolog igaz benne. Csak egy. Mindig egyetlenegy megoldás volt. Nem egyszer hajnalban kelt, csak azért, hogy valahogy meglegyen az a megoldás, még sötétben. Úgy is mosdott, sötétben, aztán, ahogy az égen megjelent egy vékony csík és megszólaltak a madarak, már egyedül ült a konyhában, valami kenyérvéget rágcsálva. Ha párás volt az ablak, abba írta a számokat, gyorsan, egymás alá, aztán letörölte.
– Egy szám jelent is valamit? A jele valaminek? – kérdezte az anyját hétévesen, de Wilma Kalescheg, a kassai papír- és könyvkereskedő lánya csak mosolygott, és elé tette a tejet.
– Mi dolgod neked a számokkal? – kérdezte, és végighallgatta, ahogy a kisfiú magyaráz. Nem tudott neki válaszolni. Nem tudott az apja sem. A nagyapja sem. Kassa Bécs után amúgy is utálatosnak tűnt neki, mint ahogy a nagyapja sötét háza is. Csak a másik nagyapja boltjában érezte jól magát. Ott is németül folyt a szó, és németül voltak a könyvek is, amelyeket a hóna alatt hordott haza, aztán, ha elolvasta, visszavitte őket.
– Mi a Marillen? – kérdezte a nagyapját, Kassán.
– Barack – mondta az öreg.
Aztán a csatáról faggatta. Arról, hogyan győzték le a császárt. Az öreg, akinek a feje az ajtófélfát ütötte, ha felállt, a ládából egy rongyot vett elő. Kibontva látszott csak, hogy zászló. Honvédzászló. Rozsdásnak látszott. A vérről beszélt, a golyó ütötte sebekről, arról, ahogy a golyót kiveszik, és ordít közben, akiből kiveszik. Megtelt a szoba vérrel, lőporfüsttel és halállal.
– A csatatéren nem tudsz semmit. Egyáltalán nem tudod, hogy győzni fogsz vagy veszteni – mondta.
– Én nem vagyok hős. Megöltem néhányat, aki ellenünk jött. Azoknak is volt anyjuk. Kossuthnak meg igaza volt – tette hozzá halkan, minden indulat nélkül.
– De nincs magyar szabadság. Szabadság van. Nekem az mégis magyar. Neked majd amilyen – mondta, és Károly hallgatott. A csatát értette. A szabadságot nem. Olyannak képzelte, mint amikor tavasszal kinyitják az ablakot.
A dunai konföderációból viszont csak annyit értett, hogy minden hasonlóan lenne, mint a monarchiában, csak mindenki örülne neki.
– Piszkos a zászló – mondta a nagyapjának.
Az eléterítette az asztalra.
– Tedd rá a kezed. Nem piszok. Vér – mondta, és pár évvel később, amikor Kossuth temetése után másnap bement a pesti iskolába, eszébe jutott az a kassai este, amikor a nagyapja a konföderációt magyarázta a szűk udvaron a diófa alatt. Mohás volt az asztal egyik oldala, és ő újra és újra végighúzta az ujját a puha, zöld bársonyban, aztán azon a zászlón, a véres zászlón. A diólevelek árnyéka a nagyapja arcán, ahogy a szél fújt, úgy változott. Mintha a nagyapja arca is változna, folyamatosan.
Amikor a temetés másnapján azt mondta, a nagyapjával vonult, aki Kossuth honvédje volt, egy fiú leütötte a sapkáját.
– Alig tudsz magyarul – mondta neki, és ő ütött, az arca közepébe.
– A nagyapám Kossuth honvédje volt, és utána évekig ült a Kufsteinben a dreckben – mondta nagyon halkan. Nem tudta, mi a szar magyarul. A második évben aztán summa cum laude lett. Magyarból is jeles. Mérgében.
Utána egy évig Érsekújvárott laktak, aztán Kassán, végül Szegeden kötöttek ki. Épp még odaért befejezni a gimnáziumot. Az egyetemre csak rövid ideig gondolt, aztán a számtantanárnak, akit rajta kívül mindenki gyűlölt, megmondta, hogy nincs miből egyetemre mennie, és ősszel bement reggel nyolcra a vasúti irodába. Túl sok dolga nem volt, hát olvasott. Algebrát, francia írókat, németeket, ami jött, és hallgatott. Olykor írt a nagybátyjának Kassára, hogy küldene-e francia nyelvű könyveket. Megszerette a nyelv zenéjét, szerette, megmagyarázhatatlanul és ok nélkül, az első pillanattól, mintha nőt szeretne, amelyiknek száz arca van, és esténként, amikor kettesben maradt az apjával, aztán az öreg lefeküdni indult, magában suttogta a francia verseket, Racine-t szavalt, a Cidet citálta bele a szegedi estébe, és olykor már franciául álmodott. A könyvtára egyre nőtt, a szobájában már nem fért el, ezért lassan elborította a kis kerti házat is a könyvhalom, aztán egy nyáron kiköltözött. Az apja nem bánta. Nem volt miről beszélniük.
Alig hitte, hogy megnősül. Úgy gondolta, olvasni fog, és ha ideje engedi, ír egy könyvet a számokról. Egy idő óta angolul is tanult. Ha muszáj volt, elment a lányokhoz.
– Szép férfi vagy. Olyan vagy, mint az angolok – mondta neki egy román lány, akinek forró volt a vaginája, olyan forró, mintha belül tűzből lenne, és forró volt a szája is, a szeme meg fekete. Eszébe jutott, hogy ha mindenképp nősülni kellene, ezt venné el.
Rosa olyan is volt, mint a román lány és a róka, olyan is, mint a francia versek és a Tisza éjjel.
– A nagyapám magyar honvéd volt. Megvettük a belépőjegyet – mondta Rosának, aztán zsebkendőt nyújtott felé, hogy letörölje végre a száját.
– Eszem ágában sincs megnősülni. Jobb, ha tudja – mondta neki, amikor elindultak visszafelé, a jégre.
– Meg fog nősülni – válaszolta Rosa, és Rummer Károly megnősült, hogy el tudja dönteni, hogy tőle, miatta vagy érte bolondul meg előbb.
– Maga nem normális – mondta még egyszer, amikor becsukta az ablakot, és a felesége mereven bámulta, mintha cinke lenne ő is a fán.
Rosát egy ideje kezdték Aurora asszonynak hívni az első nevén a városban.
Naponta máshol ült, hosszú percekig, néha furcsán kitekeredve. Azt mondta, Carlótól tanulta ezt az ülést, aki egy indiai úrtól tanulta Londonban, és Carlo azért ment el, hogy megtalálja, hogyan lehet gyógyítani üléssel és masszírozással.
– Azt mondta, hogy kutyaszart ér, amit Londonban tanult, és ő nem orvos – mondta Rosa a vacsoraasztalnál. A szobalány, aki a lakáshoz járt az öreg Grassellytől, ismerte még kisasszony korából. Neki a szeme se rebbent. Csak a férjének.
– Ne beszéljen így – mondta este, de attól, ahogy a felesége az ágyban beszélt, még vörösebb lett a feje.
– Megfojtalak – mondta neki ölelés közben, és Rosa ráhúzta a kezét a nyakára.
– Várj vele addig, amíg jó – mondta ismeretlen hangon, olyan hangon, mint a bordélyban a román lány.
Aztán egyszer, egy éjjel felült.
– Bianca és én is vörös holddal álmodtunk. Háború lesz. Egy nap álmodtuk. Szerdán – mondta, aztán hozzátette, hogy gyereket vár és fiú lesz, pedig lányt akart inkább, de Milica megmondta, hogy neki csak fiai lesznek, aztán visszaaludt.
Károly még két évig várta a háborút, titokban, mintha lassan kezdene hinni a felesége álmainak. Szégyellte. Szégyellte azt is, hogy hagyta neki, hogy félórákat üljön furcsa mozdulatlanságban, vagy kitekeredve, még akkor is, amikor már nagy volt a hasa. De Rosa a háborúból nem engedett.
– Bianca azt álmodta, kerítés lett reggelre a szabadkai ház körül. Én azt, hogy széjjeltépték az ikreket.
Károly hallgatott. Szerette az ikreket, Bianca lányait.
– Beszéld rá apát, hogy a pénzt tegye aranyba. Vegyünk lisztet, sót, zsírt és szappant – adta ki az ukázt Rosa. A kisfiú szinte észrevétlenül született. Rosa ragaszkodott hozzá, hogy állva szülje meg, akár az anyja őket.
– Nem vagyok beteg. Szülök – mondta Regdon fiának, akit azért kihívtak, aztán a bábáért küldetett. Másnap már sétált a gyerekkel.
– Erre is jó, ahogy ülök – mondta Károlynak. Nem volt miért félteni. Szemmel láthatóan jól volt.
Az öreg Grasselly meghallgatta a feleségét és a lányát arról, hogy háború lesz, és hogy tegye aranyba a pénzt, aztán magára csukta a dolgozószobát. Éjjel egykor jött elő, és felkeltette Biancát.
– Annyit teszek el, amennyi nekünk kell. Rosáéknak is jut. Ha már álmodtatok – mondta.
Amikor 1914 nyarán Szegeden végigvonultak a bakák, a zászlókat lengetve, részegen, Károly, akinek vasutas menlevele volt, állt az ablakban a fiával, a legkisebb Carlóval, aki hol Carlo, hol Karl, hol Károly volt, attól függ, ki szólította meg, és azt mondta neki, hogy a golyó szétroncsol mindent, és amikor a golyót kiszedik az emberből, az ordít, ha épp nem hal meg, és a zászlókon a vér az csak vér. Amikor hallotta, hogy azt éneklik, hogy kutya Szerbia, becsukta az ablakot.
A céget úgy vitte el a háború három év alatt, mintha sohasem lett volna. Az öreg Grasselly nem volt hajlandó beszállni a hadiüzletbe. Naphosszat a kávéházban ült, és le-lebicsaklott a feje a mellére. Amikor felnézett, olykor megkérdezte:
– Még tart?
A liszt, a cukor, a só, a zsír és a kávé 1919-ig tartott ki. Rosa naphosszat egy helyben ült, az ölében valamelyik fiával.
– Hamarosan vége van. Ennek vége van – mondogatta olyan szomorúan, mintha lenne még valami, aminek nincs vége.
Egy tavaszi nap, akkor, amikor húst már rég nem láttak, kézen fogva kivitte a nagyobbik fiát a piacra. A gyerek folyton a lábát vakarta. A harisnyákba csalánt szőttek, hogy az anyag olcsóbb legyen. Nem bírta elviselni.
– Azok mik? – kérdezte az anyját. Rosa visszafordult. A kofa előtt a földön hatalmas, döglött varjak sorakoztak.
– Nem neked való – takarta el a fia szemét, de a gyerek letépte a kezét.
– Nézni akarom – mondta, aztán közel ment. Este lerajzolta őket, kitekeredve, úgy, hogy látszott, hogy halottak.
– Nekem egy rókám volt Bécsben, amikor annyi idős voltam, mint te – mondta az apja este.
– Egy fekete emberen lovagoltam – válaszolta a kisfiú. Csönd lett.
– A pincében laknak. Franciául beszélnek. Feketék – erősködött a gyerek.
Másnap Rosa terpentinnel mosta a fia hajából a tetveket, akárhogy ordított. Az óvoda melletti épület pincéjében laktak a marokkóiak, onnan jártak fel levegőzni. Harmadnap Károly megtiltotta, hogy a fiai óvodába járjanak.
A következő két évre aztán senki sem emlékezett. Mintha kiestek volna azok a napok az időből, amely hol gyorsan jár, cikcakkban, hol lassan baktat, akár az az öreg a toszkán dombok között.
1920. június 5-e volt, kora délután, amikor Károly köszönés nélkül jött haza. Valami felöltő volt rajta. Le sem tette, amikor belépett, egyenesen végigment a lakáson a szalonig, ahol az apósa ült.
A legnagyobb fia épphogy lekapta a rajzot az asztalról. A nagyapjának a képen kétszer akkora orra és kétszer akkora füle volt, mint a valóságban. A cselédlány egyszer már megpofozta egy rajz miatt, amelyen az égnek meredő feneke látszott, ahogy felmos, és abban egy libatoll.
– No – mondta az apósa, és ő is felállt. Álltak egymással szemben. Rosa épphogy megjelent a hall ajtajában, amikor széthajtotta az újságot, és elkezdte felolvasni a városok nevét. Aradét, Kolozsvárét, Szabadkáét, Kassáét és a többiét. Sorban. Az összeset.
Állt a kétméteres cipszer, a magyar szabadságharcos fia az ajtóban, két szoba között, olvasta hangosan a városok neveit, amelyeket elvettek, és patakban folyt a könny az arcán, aztán Rosa is sírni kezdett, és az öreg is.
– És így volt? – kérdezte Szterke. Nyolcévesek lehettünk. Annyi, mint amennyi nagyapa akkor volt. Szter azt akarta kérdezni, hogy ő is sírt-e, de nem merte. Mintha egy férfinak még azt is szégyellnie kellene, hogy gyerekkorában sírt Trianon miatt. Nagyapa mégis értette.
– Mi csak azért sírtunk, mert anyánk sírt.
Aztán elhallgatott.
– Tele volt levágott lábú katonákkal a város. Volt, akinek egy lába sem maradt. Így járt az ország is – mondta, aztán elnyomta a cigarettáját, bele a súlyos hamutartóba, amely egy löveg aljából volt. Azt a második világháborúban találta a kertben, és elvitte egy műhelybe megcsiszoltatni, hamutartónak. Én csak két kézzel bírtam arrébb tenni.
– Elvesztettük. Elvesztettük – mondogatta Szter, és nézett a fekete semmibe.
– A háborút elvesztettük. Az országot, azt elvették – mondta nagyapa, és mesélni kezdett a vagonokról, a szekerekről, meg arról, hogyan jöttek a nagyapjához Váradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Aradról, Szebenből azok, akikkel előtte üzletelt.
– Mondd meg, hová tettünk volna ennyit. Jöttek a románok elől, láttam őket – mondta nagyapa, aztán elhallgatott megint.
– Soha, senkinek nincsen igaza. De a vesztesnek nem is lehet – tette hozzá, és megint felparázslott a cigarettája a sötétben. Ott ültünk a parázs meg a Várkupola fénye közt. Szter szeme fehérje világított a sötétben.
– Székelyföld, az így is magyar maradt – mondta hirtelen nagyapa, aztán bement.
Szter másnap felhívta Pécsett nagyanyát, hogy megkérdezze, a horvátok kivel voltak, aztán hallgatott egy sort.
– A jugoszlávok bementek Pécsre. A jugoszlávok a magyarok ellen voltak. Mi magunk ellen voltunk – mondta a nővérem, és rágta a szája szélét.

Péntek Orsolya képzőművész-író Dorka könyve című kötete a második része annak a trilógiának, amelynek első kötete Az Andalúz lányai címmel jelent meg 2014-ben.
Az első kötet egy olasz-német-horvát-magyar család két leszármazottja, az ikerpár Eszter és Dorka nyolcvanas évekbeli budapesti gyerekkoráról, a kamaszfejjel átélt rendszerváltás és Jugoszlávia szétesésének időszakáról, valamint az ezredfordulóra eső fiatal felnőttkorukról szól, a festőművész Eszter sorsán keresztül.
A prózakísérlet második kötetében az ikertestvér, Dorka meséli el a maga történetét, amely bizonyos pontokon ugyan érintkezik a nővére életéből megismertekkel, csak épp a gyökeresen más természetű testvér teljesen máshogy látja ugyanazt az időszakot, teljesen más élményeket él át, máshol a nővére történetéből már ismert részletekhez olyasmit mesél hozzá, amitől más fénytörésben látszik az egész. A jelenkori szál, Dorka élettörténete mellett pedig végigvonul a könyvön a család múltja, amelyet a szerző fennmaradt naplókból, levelekből, emlékiratokból, és a nagyszülei által elmondottakból épített fel. Egyebek között felhasználta nagyszülei levelezését és a családi fényképtárat, nagyapja ostromnaplóját és ötvenhatos naplóját, valamit visszaemlékezéseit, a horvát családrész dokumentumait, a Monarchia legkülönfélébb nemzetiségeiből és legkülönbözőbb szociális helyzetű tagjaiból összeálló nagycsalád története így az 1850-es évek Firenzéjétől Pulán, Zágrábon, Bécsen, Szekszárdon, Szegeden, Pécsen és Erdélyen, valamint a (vissza)menni vagy maradni kérdés szimbólumává váló Velencén keresztül ér el a jelenkori Budapestig és a két lányig, bemutatva azt is, miből lett egy mai magyar polgárcsalád, milyen emléktöredékeket, gén-emlékezetet, szokásokat, kultúrákat, nyelveket, identitásokat vagy azok milyen maradékát hordozza.
A regény „kontrapunktos" szerkezete szintén a prózakísérlet része, mivel a régmúltban, a közelmúltban és a jelenben rendre ugyanazokban a léthelyzetekben találják magukat a szereplők, így folyamatosan reflektálnak egymásra az idősíkok és különféle hasonló vagy épp ellentétes sorsok a családban.
A szerző célja ezen felül az is, hogy számtalan, férfiszemszögből vagy a nagypolitika szemszögéből megírt családtörténet és identitástörténet után bemutassa azt is, hogy élte végig négy-ötgenerációnyi nő a Monarchiától az ezredfordulóig a magyar történelmet.
A kötet tágabb kontextusban egy komplex művészi projekt része, amelyben a szerző képzőművészként létrehozott szekvenciái és a szövegek egy univerzum részeivé válnak.

Péntek Orsolya: Dorka könyve, Kalligram, 2017

(A könyvet október 20-án mutatják be a Margón Fesztiválon.)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.