hirdetés

Péntek Orsolya: Első emelet. Balra

2015. november 7.

A Goldberg-variációkat játszotta egymásután többször. Azt hitte, egyedül van. Nem gondolta, hogy még egyszer mögé állok, pedig végig mellette feküdtem az ostrom napjaiban, összefonódva feküdtem vele, aztán ültünk egy deszkán az óvóhely előtt. – A Margó Fesztivál Az Ottlik-átirat című estjére Ottlik-szövegeket másoltak írók, és közben újabb mű született. Péntek Orsolya írását olvashatják. 

hirdetés

Azt mondod, nekünk kémkedsz. Itt állok most is mögötted, de nem látsz. Megérintem a vállad. Nem veszed észre. Azt hiszed, a huzat.
Nem tudom, milyen az érintésem. Nem érzem magam. Azt mondta egyszer a zongorista, hogy a mandulavirágéhoz hasonlatos. Úgy mesélte, gyerekkorában sokszor simogatta a fatörzseket és a virágokat a mutatóujjával, addig, amíg meg tudta különböztetni a barackot és a mandula virágát, pusztán érintéssel. A manduláé selymesebb. Tudod, ő tényleg nekünk kémkedik. Azért is érez engem, pedig visszafojtom a lélegzetem is, ha a háta mögé állok. Régebben olyankor megfordult, és kinyújtotta a kezét. Ha balra álltam tőle, balra, ha jobbra, jobbra nyúlt. Egyetlenegyszer tévedett, negyvenöt februárjában, azon a napon, amikor feljött a pincéből. Az egész ház szét volt lőve, de a zongora ép volt. Csak le kellett söpörni róla a vakolatdarabokat. Le sem hangolódott.
Ült ott kék kabátban, abban az órában, amikor már és még félsötét van öt körül, biztos ismered azt a napot, tudod, arra az estére gondolok, amelyen a kis sétatéren, ami ma is megvan, kidugják a fejüket az első hóvirágok. Azt hányan jelentik. Azt a félórát.
A Goldberg-variációkat játszotta egymásután többször. Azt hitte, egyedül van. Nem gondolta, hogy még egyszer mögé állok, pedig végig mellette feküdtem az ostrom napjaiban, összefonódva feküdtem vele, aztán ültünk egy deszkán az óvóhely előtt. A zsebében egy nagy marék avas dióbél volt, azt morzsolgatta, amíg a fejében játszotta a variációkat napokon keresztül. Szétszedte és összerakta, hangról hangra, ahogy egy jó műszerész, és tudtam, hogy mire felmegyünk, nem akar többé sehol sem játszani, csak otthon. Néha.
Csak az kémkedhet nekünk, akinek teljesen mindegy, hogy zongorázik valahol, vagy egy kertben ujjbeggyel simogatja a mandulavirágot vagy épp csak ül a földalatti utolsó ülésén, azon az ülésen, amely az ajtónak háttal van, mondjuk november harmincadikán dél és fél egy között vagy körözöttet eszik a konyhában reggel hétkor, kissé odakapott szélű pirítóssal.
Merre is jártál te akkor? Te akkor játszottál a chicagói szimfonikusokkal. Aznap, amikor ő feljött a pincéből abban a kék kabátban, tapogatva a falat. Mondják, az ostromkor vakult meg, de ez nem igaz. Lát.
Honnan tudná különben a lány arcát? Emlékszel? Visszacipelted, mert azt kiabálta, nem ér a nevem! Aztán ráförmedtél. Ő másnap utánament. Jelentette, hogy vörös szálak keverednek a hajába. Hogy a bal lába rövidebb, hogy a kedvence a madártej, szemenként lopja a spájzból a mazsolát, apja meghalt, korán, kis sebhely van a szája gödrében jobbfelől, és hogy a száját épp úgy szorítja össze, mint a másik, akire te Estellaként emlékszel, pedig Eszter volt. Eszter, és nem Fanni és nem Dóri, és várt téged mindennap a városi zenede huzatos folyosóján.
Mindennap ott könyökölt abban az ablakban, amelyről a főbejárat felőli útszakaszra látni, amikor Ottóval bejöttetek a kapun, de azt a zajt, ahogy a talpa hátracsusszan a szürke kőlapon, amikor hátralép, hogy ne vedd észre az ablakban állva, csak Ottó hallotta meg, te nem. Te csak a lány homlokára emlékszel, ugye? Mert hasonlít a magadéhoz. A te gyerekarcodra hasonlít az övé, ez tűnt fel rajta, és te azt hiszed, mindegy, hová lett az a lány. De ő követte, éveken át. Vagy inkább úgy mondanám, arra járt, amerre kell. Például a lokálban, ahol a lány táncolt a háború utolsó két évében. Aztán ötvenhatban átment a zöldhatáron. Felismehetted volna, igaz, már nem volt gyerekhomloka. Nem egy koncerteden ült ott később. Egyszer autogrammot adtál neki sietve azon a télen, talán ötvenhétben, amikor háromszor is felléptél Buenos Airesben. Emlékeztetett valakire, és egész este gondolkoztál, kire, amíg egymás után szívtad a cigarettákat a szálloda rideg, zöldfényű bárjában, egy ronda, tejeskávé színű fotelben, de még akkor sem jöttél rá, hogy nem barátság volt.
Emlékszel arra a februári estére? Feketén esett, és az Avenida Córdobán, ahogy nézted, amint csillognak alattad a járdakövek, egy pillanatra úgy érezted, hogy meglesz, mindjárt meglesz minden, míg minden második pocsolyát balról kerültél meg valami régi babonából, aztán dühödben bevágtad az ernyődet egy üres szemetesbe, és kétnegyedben mentél tovább az esőben, amely éppcsak szemerkélt már.
Most már Eszter is nekünk kémkedik. Rólad is jelentett. Arról az estéről is, amikor Biancával sétáltál végig a városon, aztán hazudtál neki, hogy elmenjen. Ő tényleg Bianca volt. De később Estellaként emlékeztél rá. Pedig nem a nevük volt felcserélhető. Hanem a fájdalom, amit okoztál nekik.
Végül ott hagytad Buenos Airest. Mint ahogy Párizst, Madridot, Barcelonát, Marseille-t, Bécset, Jeruzsálemet és Firenzét, Milánót és Berlint. Amikor Párizsban a gesztenyeárusnál a sarkon felismerni vélted a katonát, akkor is tévedtél, de nem tévedtél, amikor felismerted azt az Újvilág utcai szögletet a Rue Mazarin-en. Akkor sem tévedtél, amikor Velencében láttad az Apponyi tér egyik házát és akkor sem, amikor a lisszaboni villamos zörgését lekottáztad, és ráismertél benne a Széna-piacon délutánonként végigtolt kiskocsik szabályos ritmusára.
Jól látod az utcákat, a hidakat, a köveket és a parkok kerítésrácsait, olykor az ég színeváltozásait is.
Megyek mögötted. Tudom, mit keresel. Ugyanazt a Széna-piacon és az Újvilág utcában és a villamoson, mintha neked az járna, mintha elég volna, hogy felismered az utcákat, a hidakat, a köveket és egy homlokot. Pedig nem szavatoltál a lady biztonságáért. Nem vetted észre a kislány hajában a vörös szálakat. Összekeverted Esztert és Biancát. Nem tudtad még azt sem, hogy a katona tényleg kém. Meg sem ismered a mandulavirágot.
Látod, mégis itt állok a hátad mögött. Fordulj meg. És most menj be azon a kapun. Első emelet. Balra.

(A novella Ottlik Géza: Minden megvan című művére született.)

Fotók: Neményi Márton

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.