hirdetés

Péntek Orsolya: Július

2018. augusztus 25.

A Swann volt a vonzó a borítón, nem az eltűnt idő. Az idő kamu, ha van, ha nincs. De hogy valaki könyvet írjon valakiről, akit hattyúnak hívnak. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Péntek Orsolya írása.

hirdetés

A kert folyamatosan alakult. Kilencvenkettőben például eltűnt a dupla sor ribizli az ösvény két oldaláról, amelyek alatt 1945-ben több kilónyi zsír, lekvár és liszt volt beásva a földbe – amit aztán az oroszok megtaláltak, persze, mert botokkal szurkálták végig a földet, dehát éhesek voltak azok is, ez hozzá lett téve, hogy dehát éhesek voltak azok is –, és a ribizlik helyére dupla virágsor termett apró, színes virágokból, mintha úgy döntött volna a kert, hogy ideje túllenni az egészen.
Az oroszokon, a háborún, negyvennégyen és negyvenötön, ötvenhaton, meg a többin, ami miatt csak halkan lehet beszélni, és dafke virágba borult volna azokon a helyeken, ahol valami rossz történt. Amelyeken valami történt. Mivel jobb lenne, ha nem történne semmi. Soha.

Ha állna az idő, ha megállt volna, amíg mászik a légy a császár arcképén, pont akkor, amikor félig csorog a sörhab a korsó oldalán és a csukott kapuk mögött szuszog a város, júliusban, szombaton, délután. Ha megállt volna legkésőbb akkor, amikor a légy végigmászott a császár arcképén. Ha minden ugyanolyan módon lenne másmilyen, mint akkor. Ha megállt volna az idő és a légy.

A ribizli mellől aztán eltűnt a fehér húsú őszibarack. Dacos, vékony, erős új csemete állt a napon helyette. Rózsabarack lesz, ha megmarad, mondták, ami, úgy hangzott, mintha a pécsi törökök ittmaradt titka lenne: egy reggelente rózsaolajat verejtékező barack, amely halvány, mint a szultán lánya, és illatos, mint a velencei negyed táncosnői Sztambulban.

Megmaradni látszott, és mintha az évek múlvai gyümölcsét ígérné, valóban volt valami rózsás stichje a kérgének, a rózsásbarnásszürke, vékony törzsön zajlott a kétsávos, szabályos hangyaforgalom, úgy, ahogy Nápolyban megy az Umberto I-on a kocsisor, mindenféle megtorpanás nélkül, folyamatosan, egészen a kikötőig, ahol aztán, akár a szétspriccelő víz, eltűnik jobbra és balra. A hangyák abban a kis buckában tűntek el jobbra és balra, amelyből a fa kinőtt.

Az előző évben meg a spenót tűnt el a barackfa alól, és sóska lett helyette, miközben a birsre rátekeredett a vadszőlő. Az az az év volt, amikor a szomszéd ház vacak sárga vakolatából nagy darab esett a hortenziára a tavaszi olvadáskor. A nyomorult valahogy kiheverte, de még ősszel is látszott a sárga por a levelek között.

Csak a muskátli volt stabil az előkertben, a szabályos, szigorú, szúrós szagú muskátliültetvény, úgy 1930 óta. Így illett talán. A muskátlikban tényleg megállt az idő: félhetett.

A kertet, amely az utcáról nem látszott, és amely a kerítés mentén növő fák, bokrok és áthajló hajtások miatt a szomszéd házakból sem nagyon látszott, nyárról nyárra újra meg kellett tanulni.

Nem volt elég kettesre tudni. Az a matematika volt, amit elég volt kettesre tudni. A kertet a jelesnél jobbra kellett tudni mint az egyetlen emberhez méltó helyet, ahol lehet lenni minden elől.

Tizennyolc, tizenkilenc, huszonegy, negyvennégy, negyvenöt, ötvenhat, hatvannyolc, kilencven és az azóta eltelt pár év elől. Az egész számsor elől, amelyben minden tétel rosszabb, mint az egy, amely kétfelé, négyfelé, tizennyolc felé, negyvennégy felé, kilencvenfelé osztódott lassan az idővel, mint ahogy a hangyasor a buckánál és a kocsisor Nápolyban a Castel Nuovo magasságában, hogy rosszabb és rosszabb legyen évről évre.

A kert, ezzel szemben, maga volt az egy. Amelyben, noha az folyamatosan változott, félt az idő.

Délután volt, július. Három körül. Nem igaz, hogy a csöndben olyankor donganak a darazsak. Van olyan csönd, júliusban, délután, amikor csak a sóska növését hallani és azt, ahogy mennek a hangyák a rózsáskérgű barackfán. Semmi mást. Olyankor az embernek már annyi idő alatt ráizzad a keze a könyvre, amíg halkan kihúzza a polcról. Olyan halkan, hogy ne lehessen meghallani odaát, az ajtó túloldalán. Aztán vár egy kicsit, mintha hallaná a saját szívét. Tiltott könyvek ugyan nincsenek, csak fejcsóválást kiváltók. Szájösszeszorítást kiváltók. Olyanok, amelyeket pár éve még nem volt szabad elöl hagyni. És olyanok, amelyeket elöl lehetett. Általában a hátsó sor könyveit nem lehetett elöl hagyni. Ugyanazért, amiért a kertben csak halkan lehet beszélni, és ugyanazért, amiért minden szám rosszabb, mint az egy.

A Swann volt a vonzó a borítón, nem az eltűnt idő.

Az idő kamu, ha van, ha nincs. De hogy valaki könyvet írjon valakiről, akit hattyúnak hívnak.

Olyasvalaki lehet, mint a fehér kardvirágok a szerb szomszéd felőli oldalon a kerítésnél. Vagy olyasvalaki, mint a tajték az Adrián, ha borult az ég. Vagy olyasvalaki, mint a fény a Jakováli Hasszán dzsámi belső terében: napfehér. Talán albínó. Költő. Vagy inkább művészettörténész. Művészettörténész, aki a kora reneszánsszal foglalkozik. pedig sokáig nem is tudta, hogy Simone Martini már megfestette az arcát Sienában, a Maestá mellékalakjai közt, és mióta megszületett, olyasvalaki arcát viseli, aki már élt 1315-ben.

A lépés az ilyen délutánokon nem hallatszik a kertben, a kert mégis hallatszik. Lélegzik, egész pontosan.

A volt ribizlik közt kell végigmenni. A ribizlik emléksora előtt, aztán a magyar szomszéd kerítése előtti málnadzsungelnél visszafordulni a szerb szomszéd felé, és ott a lugas a nyugággyal, amelynek fája mintha gyantát izzadna nyaranta, de ennek a gyantának csak szaga van, más valósága nincsen, ráadásul a nyugágy fája túl sötét ahhoz, hogy fenyő legyen. Vagy csak öreg, mint minden a nagyszülők körül. Még a szappanok is, a hosszanti irányban betöredezett szappanok, amelyek olyanok, mint az öregek körme, ha túrták a kertet.

A csíkos vitorlavásznat minden évben ideje volna már kicserélni. Úgy tizenhét éve. De még tart. A csíkokon a szőlőlevelek árnya stabilan áll. Bűvöli egy kicsit, hogy megmoccanjanak. Ha megmoccannak, megmozdul a levegő. Ha megmozdul a levegő, megmoccannak. Ha megmoccannak, meg kell mozdulnia a levegőnek, amely mintha fogyna a harmincnyolcfokos délutánból.

Sokáig korán feküdtem le – ízlelgeti az első mondatot, aztán becsukja egy időre a könyvet. Nézi a luigas felől a kertet. A második mondatnál úgy tűnik, életében tulajdonképpen először nincs egyedül, a kertben legalábbis. Tizenhét éves. Kicsit több, mint Marcel. Kicsit kevesebb, mint Odette.

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.