hirdetés

Péntek Orsolya: Mediterrán-indiai-tibeti fúziós I.

2018. február 9.

Van az a pont, ahol ledob az ember a négy égtájból úgy kettőt – akkor fordul elő, ha évtizedek szisztematikus próbálkozása sem segít leküzdeni az idegenségérzést bizonyos kultúrákkal szemben... – A hónap szerzője Giovanni Sollima és a Hesperion XXI zenéjét, Elena Ferrante könyveit és Sergio Castellitto filmjeit ajánlja.

hirdetés

Van az a pont, ahol ledob az ember a négy égtájból úgy kettőt – akkor fordul elő, ha évtizedek szisztematikus próbálkozása sem segít leküzdeni az idegenségérzést bizonyos kultúrákkal szemben, és évtizedes próbálkozás sem segít az ős-azonosság szorításából kilépni a másik oldalon. Így esett ki a kezemből Észak és Nyugat, ahol soha sem tudtam otthon lenni az inkább latin Franciaországon kívül, és így nem engedett el Dél és Kelet: mindkettő úgy fogadott vissza, mint valami rég elkóborolt hazatérőt, aki annyi csavargás után végre feladta az ellenállást, és felnézett arra a velencei erkélyre, ahonnan Buddha néz le, aki mellett Tibet zászlója bukik ki a hatszáz éves olasz reneszánsz épület erkélykorlátjának bábjain a csatorna fölé. Mediterrán-indiai-tibeti fúziós, első rész.

*

Valahol a világzene, a progresszív rock, a jazz és a klasszikus (Indiában: tradicionális) zene közös halmazában, határsávjában születik a legizgalmasabb zene közel egy évszázada – nem mondhatni, hogy a „legjobb", mert a fene tudja, hogy az mit jelent, hanem egyszerűen csak: a legprogresszívebb, legizgalmasabb. Az euroamerikaiból Zappa, a King Crimson, a Van der Graaf Generator vagy Emersonék, míg a keleti szcénából az SBB és Marian Varga a progresszív rockot dübörögtette, a Mahavishnu a jazz felé indázott, Ravi Shankar az indiai zene végtelen tágasságát nyitotta meg az euroamerikai kultúrának, de ide, a határsávba csaphatjuk még Sosztakovics zseniális jazzalbumát is egy kicsit korábbról. A legújabb zseni, aki erről a négyes határról útnak indult, az pedig a palermói Giovanni Sollima. Csellistából lett zeneszerző, vagy zeneszerzőként csellista, mindegy is: csellóhangon gondolkozik a zenéről, és szicíliaiként, aminek köszönhetően minden darabja izzik az igazi, déli fényben, és minden hangja színes, mint a cserépedények a palermói piacon, vagy a caponata, ez a rafinált saláta, amely egyszerre csípős és édes és fanyar. Dolgozzon önmagában, vagy épp Patti Smithszel, minden, amit csinál, igazi zöld és igazi kék: aki belefagyott Arvo Pärt fekete-fehér konstrukcióinak hidegébe, melegedjen fel Sollima Terra-sorozatán. Olaszországban rendszeresen fellép – február 16-án Sondrióban hallható.

Maradjunk délen, mert ott jobb. Ahogy Hamvas mondja, aki délnek megy, az tegye le az egóját a határon, és ha fél, hogy ellopják, tegyen rá egy követ. Ha ezzel megvan, feltétlenül igyon egy kávét a zágrábi buszpályaudvaron, ahol már érezni a tenger szagát, aztán még egyet átérve Olaszországba, azonnal, a hegyek közt egy útszéli kávézóban, amelyre előző életéből még emlékszik, amikor pedig Katalóniába ér, már célnál is van. Talán senki nem emelte be olyan magától értetődő könnyedséggel a zenei múltat a zenei jelenbe, mint az Igualadában született Jordi Savall, aki konkrétan úgy lehelt életet a gambacsaládba, ahogy több száz éves halottak hátrahagyott titkos üzeneteit megfejtik a zsenik. A több mint negyven éve, 1974-ben alapított Hespérion XX együttese az ezredforduló óta Hesperion XXI néven működik, emellett, csak hogy ne keveredjenek a dolgok, 1987-ben létrehozta a XVIII. századi zene feltámasztására a Capella Reial de Catalunya együttest, majd a Le Concert des Nations zenekart, amellyel kifejezetten barokk zenét ad elő. Legutóbb egy barcelonai lemezboltban kínzott meg az, hogy választani kell a Savall-lemezek közt: az Orient-Occident dupla albumon a Mediterráneum arab-szefárd-olasz-spanyol kultúrája gomolyog, a Bach-lemezeken olyan máshogy szól Bach, mint másnál, a 2011-ben meghalt Monserrat Figuerasszal, Savall feleségével felvett albumokon a térség altatódalai szólalnak meg, amelyekben annyi melankólia van, amennyi csak a sárga fényű spanyol és olasz délutánokon hallható, ha a zárt zsalugáterek mögött valaki halkan énekelni kezd. Savall zenéje minden délinek az otthonlét kis köre itt, északon – beburkol, mint egy portugál fadista kendő vagy egy andalúz sál. Legközelebb a Barokk estek sorozatban jön Budapestre, a Zeneakadémián lép fel június 2-án, a műsoron Johann Sebastian Bach: 4. (D-dúr) szvitje, Jean-Philippe Rameau: Les Boréades-szvitje, Georg Muffat: Impatientia-szvitje és Georg Friedrich Händel: Tűzijáték-szvitje szerepel.

Még mindig maradjunk délen, nem érdemes visszajönni, tényleg nem. Elena Ferrante az az olasz író, aki úgy lett világhírű, hogy senki sem tudja, kicsoda. Időről időre leleplezik, vagy leleplezni vélik, olyankor az olasz sajtó napokig arról szól, hogy már megint megfejtették, ki van az álnév mögött, de eddig egyetlen leleplezett sem ismerte be, hogy ő volna az. Néha még az is felmerül, hogy férfi. Legutóbb Claudio Gatti újságíró állította, hogy a Rómában élő Anita Raja műfordítót rejti a Ferrante álnév, de Anita Raja egyrészt nem kommentálta az esetet, másrészt őt egyszer már leleplezték – de akkor sem sikerült bizonyítani semmit. Ami biztos: Elena Ferrante, aki vagy Anita Raja, vagy nem, úgy ír, ahogy előtte nem sokan az olasz irodalomban: egyszerre brutális, közönséges, kifinomult és rafinált, ráadásul úgy szólaltatja meg azt a bizonyos női hangot, hogy lényegtelenné válik, hogy „női" író. Mert annyira női író, hogy nem lényeges, hogy nő: a lét olyan mélységeibe süllyed, olyan regisztereket szólaltat meg, amelyek általános emberi tapasztalattá transzformálódnak. Egyike azoknak, akik épp most, az orrunk előtt bizonyítják be, hogy a világnak van egy női olvasta, sőt, nemhogy női olvasata, de egyenesen: van egy párhuzamos világ az eddig elfogadott mellett, van egy elnyomott, bekussoltatott, megalázott hang, egy olyan ős-hang, amely nem az eddigi világkonszenzus-konstruáló férfié, hanem a megszólaló nőé. Aki nem affektál, nem akar megfelelni az eddigi kánonoknak, sem az osztályfőnöknek, sem a kritikus uraknak, sem a szerkesztő uraknak. Ír, brutális, pont. A nápolyi regények sorozat a Park kiadónál jelenik meg, az első, a Brilliáns barátnőm után most itt Az új név története is magyarul. Jó kis merülés a nápolyi szegénynegyedben, ahol az apai pofon a kommunikáció bevett eszköze, ahol a lakók helyi dialektusban élnek, és alig értik az olasz olaszt, olyan világ ez, amely kísértetiesen emlékeztet a posztszocialista blokk lakótelepeinek világára, ahol nőnek lenni maga a csak azért is, és maga az iszonyat. Ferrante: fáj.

Maradjunk délen. Egyszerűen semmi értelme máshol lenni. Sergio Castellitto olyan filmet rendezett a római külvárosok világáról, hogy ha Ferrante hajlandó lenne nyilvánosan mutatkozni, bizonyára gratulált volna neki legkésőbb tavaly Cannes-ban, ahol a Fortunata című mozija női főszereplője, Jasmine Trinca elnyerte az Un Certain Regard legjobb női főszereplőjének járó díjat. Hogy a szigorúan a Fellini-csapáson haladó, azt mégis megújító Castellitto rendezői víziójától ennyire jó a film, vagy Jasmine Trinca jelenlététől, aki a legnagyobb olasz színésznők, Lollobrigida és Cardinale, Loren és Vitti örököse, azt nehéz eldönteni, mindenesetre ahogy a feketemunkából vergődő, gyerekét egyedül nevelő római nő sorsa kirajzolódik előttünk, abban nincs hiba. Düh és katarzis közt sodor be a film, az anyám filmje, amely egyben az egyetlen és valós örökségem innen, Olaszországból: innen hoztuk, hogy az élet csak azért is szép, amíg van nap, ég, bor, férfi és nő. Még akkor is, amikor iszonyatos, mert északon nem nap a nap, nem ég az ég, nem bor a bor, és a többit hagyjuk is.

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.