hirdetés

Péntek Orsolya: Mediterrán-indiai-tibeti fúziós II.

2018. február 18.

Van az a pont, ahol ledob az ember a négy égtájból úgy kettőt – akkor fordul elő, ha évtizedek szisztematikus próbálkozása sem segít leküzdeni az idegenségérzést bizonyos kultúrákkal szemben... – A hónap szerzője Hamvas Béla és Tenzin Wangyal Rinpócse írásait, a milánói Palazzo Reale Dentro Caravaggio kiállítását és a barcelonai Katalán Nemzeti Múzeum kora középkori és gótikus anyagát ajánlja.

hirdetés

Van az a pont, ahol ledob az ember a négy égtájból úgy kettőt – akkor fordul elő, ha évtizedek szisztematikus próbálkozása sem segít leküzdeni az idegenségérzést bizonyos kultúrákkal szemben, és évtizedes próbálkozás sem segít az ős-azonosság szorításából kilépni a másik oldalon. Így esett ki a kezemből Észak és Nyugat, ahol soha sem tudtam otthon lenni az inkább latin Franciaországon kívül, és így nem engedett el Dél és Kelet: mindkettő úgy fogadott vissza, mint valami rég elkóborolt hazatérőt, aki annyi csavargás után végre feladta az ellenállást, és felnézett arra a velencei erkélyre, ahonnan Buddha néz le, aki mellett Tibet zászlója bukik ki a hatszáz éves olasz reneszánsz épület erkélykorlátjának bábjain a csatorna fölé. Mediterrán-indiai-tibeti fúziós, második rész.

*

Hamvas Bélát azért szokták utálni, mert mániákus. Csakúgy, mint Hamlet vagy Buddha, vagy Jézus, nem tágít attól, hogy biztos mértéket használjon. Az embernek, aki naponta elbukik, mert ember, ez legalábbis frusztráló.
A másik, ami miatt utálni szokták, hogy „rossz" író – pedig valójában nem is író, vagy legalábbis nem mindig az. Amikor nem az, tehát amikor épp nem a Karnevált írja, vagy a Babérligetkönyvet, akkor tertön és tolmács: tertönnek a tibeti tudatkincs-fellelőket nevezik, akik a tanítás új, rejtett aspektusát, módját fedezik fel, hirtelen új fénytörésben láttatják az utat. Hogy tolmácsnak kit nevezünk, az általában nem szorul magyarázatra, ebben az esetben talán mégis érdemes finomítani: Hamvas mindannak a hagyományos tudásnak a tolmácsolója, amelyet India, Tibet, a Tóra, az Újszövetség vagy a Tao és a többi tradíció rejt. Máskor a kortársai által írtakat helyezi olyan összefüggésbe, hogy azzal új minőséget, új látószöget ad, mint a Medio kiadónál most megjelent Álarc és koszorúban, amelyben a prométheuszi ember dionüszoszi emberré válásának korát járja körül, vitathatóan pontatlan és vitathatatlanul pontos mondatokban. Előbb-utóbb le kell tenniük vele szemben a fegyvert a magyar szellemtörténet képviselőinek, mert Hamvas maga a mérték. A hamvasi alapállás a középpont megtalálása – hol máshol valósulhatna meg a legjobban, mint ott, ahol naponta kísérti a mértéktelenség.

Ha meg kellene határozni, mi a dzogcsen, hajlamosak lennénk úgy fordítani európaira, hogy a dzogcsen a végtelen tér birtokba vétele. Ez természetesen ferdítés, de talán így jobban érthető (vö.: Ottlik: minél pontosabban megvan, annál kevésbé önmaga). A dzogcsenpraxis olyan önfelszabadítási út, amelyet mindenki úgy birtokol, hogy nem tud róla. Hivatalos verzióban: adzogcsen tudása ősidők óta létezik, a mi korszakunkban Garab Dordzse adta át először, néhány évszázaddal Sákjamuni Buddha után, azóta folyamatosan adja át mester a tanítványnak. Az átadás azonban érthető módon akadályokba ütközik a nyelv és a nyelv által leképezett valóság különbségei miatt Kelet és Nyugat közt, ugyanis a tibeti mesterek nem tudnak európai és amerikai fejjel gondolkodni, az európaiak pedig csak onnantól kezdve tudnak tibeti és/vagy indiai fejjel gondolkozni, ha valaki rést üt az addigi, szisztematikusan felépített, a nyelvből és a nyelv által, a vallás által, a szokások által, az identitásuk mint csapda és ketrec által konstruált világukon. Olykor már a résen ki lehet bújni, olykor viszont évekig tartó munka lebontani a kerítést magunk körül. Tenzin Wangyal Rinpócse Álomjógája alkalmas eszköz a csoportidentitás és a téves világkép kerítésének lebontásra. A tibeti családban, Indiában született mestert Lopön Sangye Tenzin Rinpócse ismerte fel Khyung Tul Rinpócse újra testesüléseként, és először 1988-ban érkezett Európába, ahol Olaszországban kezdett tanítani. A lehető legtökéletesebb tolmácsa és vezetője a nyugati, északi és déli embernek a dzogcsen és a bön hagyomány felé, mert mindkét kultúra, a tibeti és az európai-amerikai nyelvét és a nyelv által konstruált világképét is tökéletesen birtokolja. A Facebookon angol nyelven, alapszinten ingyen tanít – a valódi szabaduláshoz azonban érdemes inkább a könyveit olvasni, amelyek közül több is hozzáférhető magyarul.

A milánói Palazzo Realét legfeljebb a szintén milánói MUDEC előzhetné meg a legjobb európai időszaki kiállítóhelyek listáján – míg a nagy gyűjtemények sorában, úgy tűnik, semmi sem ütheti ki az Uffizit és a madridi Pradót –, de nem tudja: a lombardok olyan kiállításokat csináltak itt az elmúlt fél évtizedben, hogy nehéz überelni. A Van Gogh-tárlatuk még csak tisztességes volt, a Giotto viszont már lenyűgöző, és akkor ne felejtsük ki a felsorolásból a tavalyelőtti Eschert – kurátor: Marco Bussagli és Federico Giudiceandrea –, amely totálisan új szemszögből, a matematika és a geometria, valamint a filozófia felől közelítette meg a holland grafikus életművét, és egyben emelte be az európai művészettörténetbe (végre) a sokáig lenézett művészt. Aztán dobtak egy hatalmasat tavaly a Manet-életműkiállítással, amelyet a kurátorok, Guy Cogeval, Caroline Mathieu és Isolde Pludermacher felturbóztak a korabeli Párizs történetével, és képesek voltak rá, hogy egyszerre láttassák a modern metropolisz kialakulását és Manet életművét, akinek festészetében egyszerre végződik a XIX. század és kezdődik a XX. Ha viszont azt hitte volna az ember, hogy többé nem tölt hat órát egyetlen kiállításon, tévedett: a most futó Dentro Caravaggio – kurátor: Rossella Vodret – alig több mint húsz vásznat mutat be, viszont olyan sűrűre sikerült, hogy egész napos programot jelent. Nemcsak az új kutatási eredményeket hozzák, de a csúcstechnológiának köszönhetően a felső festékréteg alatti rétegeket is sikerült befotózni, így a kiállított képek mögötti falak hátoldalán monitorokon bemutatják azt is, hol került arrébb egy-egy vonal, nyakív, hol változott meg egy arc az alárajzoláshoz képest, de van olyan vászon is, ahol egy másik kép rejtőzik a kép alatt. Tisztességes anyagot hoztak a római gyűjteményekből, köztük az egyik legszebb vásznat, a Menekülés Egyiptomba címűt: ez az a pont, ahol a caravaggiói festészet elérte csúcspontját. A lenti kiállítótérben egy Toulouse-Lautrec-tárlat látható, aki viszont nem akarja századszor is megnézni Aristide Bruant piros sálját, az várja ki a hamarosan nyíló nagy Dürer-kiállítást.

Régi mániánk: a nem híres gyűjtemények és a közepesen híres gyűjtemények. Azok a gyűjtemények, amelyek nem szerepelnek a must see listákon – leginkább amúgy is okádni kell a must see listáktól, amelyeket olyan idiótáknak írnak, akik nem lennének idióták a must see listák nélkül –, amelyek egyszerűen csak őrzik, amit kell, mint például az Udinei Vármúzeum, a nápolyi Capodimonte múzeum, vagy a Katalán Nemzeti Múzeum Barcelonában (MNAC), amely úgy bújik meg az amúgy gyér anyagú helyi Picasso Múzeum jó hírének árnyékában, hogy csak a kíváncsibbaknak mutatja meg a katalán román kort. Ez az egységes kora középkori anyag és a gótikus anyag a legértékesebb része az egész gyűjteménynek: míg a Katalónia-szerte megmaradt XI-XIII. századi templomok freskóit a huszadik század elején egy olasz restaurátor segítségével telepítették a múzeumba, ahol templomtérszerű térben helyezték el, hogy az ember úgy érezze, mintha egy végeérhetetlen kápolnában bolyongana, az olasznál semmivel sem gyengébb gótikus anyagot egy másik szárnyban állították ki. Egy mély tüzű középkor húz magával, egy olyan, ahol az angyalok vörös, fekete, okker színekben ragyognak,ahol a brutál kolorit egyszerre idézi a barlangrajzokat és Picassót: Katalónia az Katalónia. Vörös és sárga és kék, több száz éve és ma is még.

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.