hirdetés

Péntek Orsolya: Miért éppen

2017. augusztus 8.

Mi úgy láttuk, a sorozat arról szól, hogy létezik egy valódi világ, valódi emberekkel, akik annak a hazug őrületnek, amelyben akkor, kamaszként, fiatal felnőttként élni kényszerültünk – és amelyben azóta is élni kényszerülünk, mint ahogy élni kényszerül mindenki az apokalipszis idején –, a totális ellentéte. – A Miért éppen Alaszkáról Péntek Orsolya írt Ördög a részletekben sorozatunkban.

hirdetés

A nyolcvanas évek végén vezették be a magyar lakótelepeken a külföldi kereskedelmi adókat. A legtöbbjén két műsor futott: videoklip és reklám, egyenlő arányban. Napi 24 órában. Úgy fél év után lett bizonyos, hogy nincs és nem is lesz szükségünk a Calippo jégnyalókára és a lila strandsátorra, sem a német pornófilmekre, sem a francia híradóra, és miután megszólalt Frank Zappa egy felvételről, és felrobbant tőle az addigi univerzum – az volt a Northern Explosure –, már a zenei adókra sem, mert a Zappa és Bach ismeretében habzó nyálnak tűnő habzó nyálnál, amely azokból folyt, már csak az időközben rendszert váltottak élőadásba menő vaksága és a főműsoridőben körvonalazódó duplamagyarország volt gyomorforgatóbb félgyerek-szemmel. Ők beszéltek egy országról, amely a valóságban nincs. Mi éltünk egy országban, a város peremén, ahol nem volt munka, és nem volt kenyér. Így lett a képernyő a hazugság azonosítható helye, és ezért jött a fülhallgató-korszak, hogy ne jöhessen be sem szemen, sem fülön, ami hamis, semmi, ami a látható valóságot próbálná torzítani, ment az ember a budai Várban, szólt a Pollini-Chopin vagy a Man from Utopia, és az jó volt úgy. Pontosabban nem lehetett máshogyan, mert az ember vagy meg tudja különböztetni a hamis hangot a valóditól, vagy nem. De ha igen, voltaképp nincs választása.

Aztán az érettségi ideje táján az egyikünk, mindegy, melyikünk, azt mondta, megmutatná, hogy miért éppen Alaszka. Valakitől hallotta, hogy azt nézni kell.
Ott volt a hírhozó szemében ugyanaz, mint amikor az előző évben letette az Iskola a határont az asztalra, azzal a súlyos hallgatással, ami ugyanolyan csöndet vált ki maga körül, mint amilyen. Ugyanazzal a hallgatással mutatta a másikunk a Kondor-képeket, és előtte Weörest.
Ilyen arccal nem lehet tévedni.

– Northern Exposure? – kérdeztünk vissza, de az egyikünk mégis kivette a füléből Zappát, a másik Chopint.
– Amerika felfedezése, vagy ilyesmi? – tette hozzá a másikunk, és elhúzta a száját.
– Úgy amerikai, ahogy az – mutatott Zappa fejére a hírhozó.



A képernyőn egy Botticelli-arcú fiatal férfi Jungot idézett, kékes fényben ült egy sötét stúdióban, egyszerűen, szépen beszélt, aztán benyomott valami zenét, és elindult egy főutcán.

– Ő Chris, a rádiós, és ő a legfontosabb – súgta a hírhozó, és valóban Chris lett a legfontosabb, Chris Stevens (John Corbett), a KBHR rádió műsorvezetője, aki a börtönben megvilágosodott, azóta szabad ember, aki hol Walt Whitmant, hol Tolsztojt, hol Shakespeare-t idéz, és van egy fekete féltestvére, aki helyett az egyik részben rendszeresen átálmodja magát Afrikába, minden éjjel afrikaiakkal táncol, míg végre kezd megőrülni, de mielőtt még megőrülne, megérti, hogy csak álmot cseréltek, a testvére álmát álmodja, aki afrikai apától származik.

Mindezekről a dolgokról, a tudomány számára megközelíthetetlen tapasztalatokról Ed Chigliak (Darren E. Burrows), a fél-indián is elég sokat tud, aki, amikor épp szabadnapos mint sámán, filmrendező-gyakornokként Woody Allennel és Federico Fellinivel levelez, de a levelekről csak akkor beszél, ha kérdezik.

Nála is többet csak Marilyn (Elaine Miles), az indián nő tud a holtakról és az élőkről, ő annyit tud, hogy szinte soha meg sem szólal, mégis tudni, hogy mit közöl úgy, némán.

Arról, amit ő nem mond el, az öreg Ruth (Peg Phillips), a boltos beszél, aki még azt is megpróbálja elmagyarázni az új orvosnak, hogy mindenkinek joga van a saját halálához a maga választotta időpontban.

Aztán ott van az űrhajós, a vendéglős, a buta, szőke Shelly Tambo és az okos, barna pilótanő, Maggie O'Connell (Janine Turner), aki kiadja az egyik házát Dr. Joel Fleischmannek, a fent említett, New Yorkból idebüntetett zsidó orvosnak, akinek legalább annyi komplexusa van, mint ahány diplomája és szakképesítése, és aki azt hiszi, hogy a világ tudományosan, vagy legrosszabb esetben is legfeljebb Freud szerint leírható. Fleischman hosszú részeken át küzd az alaszkaiakkal, akikről lepereg a mentális civilizáció, egészen addig küzd velük, amíg ez a világ, amelynek lakóit gyógyítani próbálja, egyszerűen azért, mert szereti őket, mert valójában jó, ha nem a legjobb ember köztük, végül meggyógyítja őt magát a tudománynak nevezett kontrollkényszerből és a tudatlanságból eredő félelemből.



"A sorozatról azt írják, arról szól, hogy „a morcos és sértett Fleischman beleszeret ebbe a különleges világba, ahol az emberi őrület minden megnyilvánulása szeretetről, toleranciáról és tisztaságról szól".

Mi úgy láttuk, a sorozat arról szól, hogy létezik egy valódi világ, valódi emberekkel, akik annak a hazug őrületnek, amelyben akkor, kamaszként, fiatal felnőttként élni kényszerültünk – és amelyben azóta is élni kényszerülünk, mint ahogy élni kényszerül mindenki az apokalipszis idején –, a totális ellentéte. És valahol ennek a világnak kell lennie, ha nem kint, hát belül.

Pár év múlva, amikor egy okos könyvtárossal gyalogoltunk az őszben a HÉV-vágányok mentén a külvárosban, sok-sok év után eszembe jutott a cicelyi főutca.
– Miért éppen Alaszka? – kérdeztem tőle.
– Akkor az volt a legmegfelelőbb, hogy ne tévedj el Frank Zappa és az Ősök nagy csarnoka közt azon a szakaszon, amikor nem látszanak a táblák – válaszolta, aztán mentünk tovább a novemberben, az új évezredben. Amikor felnéztem, Chris arcát viselte, aztán Ed lett, az indián, utána Fleischman. Akkor értünk az északi összekötő vasúti hídhoz.

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.