hirdetés

Pénzes Tímea: Ghána ölelésében

2010. május 7.
"A parton néhány szélfútta pálma nyújtózik a hőségben, távolabb kisebb dombok emelkednek. Halászok bogoznak és csomóznak több tíz méter hosszú halászhálókat. A várakozó csónakokat most készíti fel a tengeri útra a sok sürgölődő hangyaember." - Részlet Pénzes Tímea Ghána ölelésében című készülő kötetéből.
hirdetés

Elmina

Délután kiruccanunk a huszonötezer lakosú Elmina városába. A mina arab nyelven azt jelenti, kikötő. Kikötünk hát ebben a forgalmas kikötővárosban néhány pezsgő órácskára.

Szavakkal leírhatatlan látvány fogad. A város megelevenedett történelem, élő csoda, tünemény! Nyüzsgő, színes és lehengerlő! Az ember csak ámul és bámul, nem akar hinni a tulajdon szemének, hogy létezik egy ilyen középkori kikötőváros a földkerekségen. Mintha századokat utaztunk volna vissza az időben, vagy egyszeriben történelmi filmbe csöppentünk volna, és körülöttünk életre kelt a kulissza. Száz meg száz csónak készül a szárazföldbe nyúló lagúnából az öböl irányába, majd a nyílt tengerre. A kikötő melletti vörös porban fiúk és férfiak kergetik a labdát. A méretes focipálya a ghánai városkép elmaradhatatlan része.

A parton néhány szélfútta pálma nyújtózik a hőségben, távolabb kisebb dombok emelkednek. Halászok bogoznak és csomóznak több tíz méter hosszú halászhálókat. A várakozó csónakokat most készíti fel a tengeri útra a sok sürgölődő hangyaember. Alkonyatkor indulnak neki a végeláthatatlan víznek, és csak reggel érnek újra partot. Hihetetlen, hogy küzdik le ezeket a jókora hullámokat, s jutnak be a nyugodtabb tengerre! A személyzet nagy része sok esetben úszni sem tud! Az óceán vad és könyörtelen, és az elminai halászok csak saját ügyességükben, erejükben és tengeri tapasztalataikban bízhatnak. Meg a tenger istenének jóindulatában. Alig látok motorcsónakot, többségüket evezővel hajtják, és vitorlák segítik útjukat. A csónakok és hajók kivétel nélkül fából készültek, és neveket pingáltak az oldalukra, melyeket jócskán megrágott az idő vasfoga.

Az erőd falairól mállik a fehér vakolat, kopott, foltos, régmúltat idéző falai a tíz kilométerre fekvő Cape Coast erődjére emlékeztetnek. A gyarmatosítók itt is ágyúkkal védték a felhalmozott javakat. Az épület tenger felőli oldalán rozsdásodó ágyúk merednek a végtelenbe. De Cape Coasthoz képest itt több a csónak, a halász, a pálmafa.

A guide átszellemülten mesél a feketék több száz éves megpróbáltatásairól. Arcáról lerí, hogy a múlt fájdalma mindmáig tövisként él benne, nem sikerült feldolgoznia elődei sanyarú sorsát, és fájdalmát velünk is meg akarja osztani. Afrika és a világ legrégibb és legnagyobb rabszolga-kereskedő központjában vagyunk, melyet az UNESCO Világörökség részévé nyilvánítottak. A Szaharától délre az Elminai erőd (St. George’s Castle avagy São Jorge da Mina) volt az első európai katonai és kereskedelmi központ. A portugálok közvetlenül a tengerpartra építették, és innen kezdték a fekete állam kizsákmányolását. Az erődből indultak hosszú útjukra a fűszerek, az arany, az elefántcsont avagy fehér arany, a földimogyoró és a rabszolgák.

Vezetőnk akcentusa nagyon erős, keveset értünk, így más forrásokból olvasok utána, hogyan épült meg ez a szégyenletes, ágyúkkal védett, több emeletes erődítmény. A portugálok engedélyt kaptak az uralkodótól, hogy a kereskedelem védelmére erődöt emeljenek. Idővel egyre több zsákmányra éhes fehér ember tűnt fel a fekete kontinens partjain…

Mivel a hollandok is akartak részesülni az aranyból és a rabszolgákból, ám eredménytelenül próbálták az ezerhatszázas évek elején bevenni a portugál erődöt, egy másik erődöt emeltek, a Fort St. Jago da Minat avagy Fort Conraadsburgot. A helyi ashanti törzs és a hollandok közt szerződés jött létre, amelybe belefoglalták, hogy az erőd a hollandok távozását követően az ashantikat illeti meg. Állítólag a szerződések két nyelven készültek, és tartalmuk is eltért. Vagy a mai szerződésekhez hasonlóan bonyolult nyelvezeten íródtak, és mindenki a saját szája íze szerint értelmezte őket? A hollandok mindenesetre 1872-ben az erődöt eladták Nagy-Britanniának, pedig az ashanti törzset illette volna meg, ezért a britek és az ashantik között háború tört ki. Két év múlva sikerült egyezményt kötniük, ahol az ashantiknak le kellett mondaniuk az erődöt illető igényükről. És Elmina 1874-ben Nagy-Britannia koronagyarmata lett 1957-ig, amikor Ghána néven elnyerte a függetlenségét.

A hollandok a tizenkilencedik században Ázsiába is szállítottak ghánai gyarmati katonákat. Az indonéziai Jáva szigeten, Jakartában „fekete hollandusoknak” nevezték őket. Az indonézek bizonyára nagy érdeklődéssel figyelték, hogy a fehér hollandok fekete emberekkel érkeznek, akiket szintén hollandoknak hittek, ezért a bőrszínre vonatkozó jelzővel különböztették meg őket. Indonézia volt ekkoriban a holland korona legfontosabb gyarmata. A hollandok afrikai gyarmatukról ázsiai gyarmatukra szállították dolgozni a fekete rabszolgákat, mert az ázsiaiak testfelépítését nem tartották kielégítőnek. A fekete hollandusok történetét az Elminai Java Museumban követhetjük nyomon képeken, dokumentumokon, melyek a ghánai, holland és indonéz katonák leszármazottainak életét mutatják be.

Micsoda körforgásnak lehetünk tanúi! Az európaiak felfedeztek egy másik kontinenst, Amerikát, kiirtották Amerika őslakosságát, az indiánokat, aztán egy harmadik kontinensről rabszolgákat hurcoltak be. Európai gyarmatosítók szállítottak Afrikából Amerikába és Ázsiába feketéket, gyarmatról gyarmatra.

A visszatért rabszolgák az elminai holland erőd mögött kaptak parcellákat, amit mindmáig Jáva hegynek hívnak. A veteránok nyugdíjat is kaptak.

Guidunk felvázolja az erőd hierarchikus beosztását: a pincébe és a földszinti termekbe hajtották a rabszolgákat, az első emeleten szállásolták el a katonákat, a másodikon laktak a gyarmatosítók. Ebben az erődben is emeltek templomot.

A mindenkori kormányzó valódi gentleman színeiben tetszelgett. Feleségét óvta a kábító hőségtől és a trópusi betegségektől, és úgy vélte, legjobb neki, ha otthon marad a kényelmes nyugati világban. Viszont, ha úgy tartotta kedve, celláikból előhozatta a rabszolganőket az udvarra, és a második emeletről kiválasztott egyet-egyet. A hetekig nem tisztálkodó nőket megmosták, és felvezették a gyarmatosító hálószobájába. Ha valamelyik helyi nőtől neki vagy társainak gyermeke született, a félvér gyereket az erődben taníttatta. Mielőtt a megvásárolt rabszolgákat bevitték a sötét, nyirkos, koszos pincébe, pecsétet égettek a testükbe, amibe gyakran bele is haltak. Többségük az innen százötven kilométerre fekvő Kumasiból, a kente ruháiról ismert, fejlett ashanti fővárosból gyalogolt láncra verve a börtönükbe. Sok választásuk nem volt: aki bekerült a sötét cellába, vagy éhen halt vagy belepusztult a betegségekbe, vagy hetekig várta a saját testnedveiben, hogy csónakra rakják, aztán a part közelében horgonyzó hajóra szállítsák. És elvigyék a messzi idegenbe, robotolni.

 


Pénzes Tímea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.