hirdetés

Per Olov Enquist: Egy másik élet

2011. április 18.
"A kórházban végül megszületett a gyerek, a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve. (...) Olybá vették, élve született, nem pediglen holtan. Gyorsan megkeresztelték, a Per-Ola nevet adták neki, és lefényképezték a holttestet a koporsóban." - Enquist Egy másik élet című regényét az Európa Könyvkiadó gondozásában, Kúnos László fordításában olvashatjuk.
hirdetés

PER OLOV ENQUIST

Egy másik élet
(részlet)


A falu ősi település, már a középkorban is létezett.
Amikor 1543-ban Gustav Vasa király összeíratta a földeket, a faluban öt adófizető paraszt élt. 5,5 hektár földön gazdálkodtak. A környékbeli ásatások során balták, zöldkőből készített nyílhegyek és egy kvarctőr került elő a földből, ami azt bizonyíthatta, hogy ezen a helyen Krisztus előtt háromezer évvel már éltek emberek.
Megpróbálja elképzelni, de nem tudja. Magát mindazonáltal szívesen tekinti őslakosnak.
Nyaranta visszajár, és rekonstruál. A patak medre a negyvenes évek közepén még nem volt kimélyítve, szép patak volt, és veresszárnyú keszegek úszkáltak benne. A zsindelygyalu közvetlen közelébe jártak mosni. A híd a patak fölött sokáig a helyén maradt, bár a zsindelygyalut már lebontották, legalábbis a gépeket elvitték.
Feljegyzi: a híd már nincs meg.
A hídnál a piócák voltak a legérdekesebbek. Hason fekve lehetett legjobban megfigyelni őket. Fürdésnél óvakodni kellett tőlük, mert a vérszívó piócák – bár az is lehet, hogy lópiócák voltak – összetekeredve rejtőztek a meder fenekén, de ha kitekeredtek, gyors, hullámzó mozgással tudtak úszni. Tulajdonképpen félni kellett volna tőlük, mert állítólag annyi vért magukba tudnak szívni, hogy az ember, akire sokáig rátapadnak, elszédül és elájul, de a mindennapos találkozás valamiféle játszótársat csinált belőlük, akit hosszú bottal ki lehet csalogatni a rejtekhelyéről, s aztán fel lehet dobni a hídra.
Ha eltaposták őket, ragacsos massza lett belőlük. Ő ezért elhatározta, hogy nem öli meg a piócákat, hanem összebarátkozik velük. Akkor nem kell félni tőlük.

Sokféle kép él a faluról, attól függően, ki mit tekint a központjának.
A magától értődő nézet szerint a tejpad, a zsindelygyalu és a piócák jelentették a falu központját, és ennek nagyon örült, bár vigyázott rá, hogy ettől ne érezze különbnek magát.
A központban van, de megőrzi szerénységét.
A tejpadnál néha falugyűlést tartanak húsz-harminc férfi részvételével, nők nincsenek jelen, messziről úgy látszik, hevesen vitatkoznak, s témájuk majdnem mindig a bureåi tejgazdaság valamelyik botrányos mulasztása. Mondjuk a fölözött tej visszaszállításának kényes kérdésében. A tejüzem főnökei már megint jóvátehetetlenül megszegtek valamiféle megállapodást. Nem lehet pontosan érteni, mit. Kérdezi anyját, de az csak legyint.
Anyja egyébként nagyon szereti a gyűléseket, legalábbis az imaházban. Ahol az irányítást a kezében tudja tartani. A tejpadnál tartott gyűlések bosszantják, mert világi dolgokról szólnak, és mert nők nem vesznek részt rajtuk. Neki az imaház a központ; a zsindelygyalu, a tejpad és a piócák központnak nevezése ellen valószínűleg határozottan tiltakozna.
Szerinte minden családban a nők döntenek, s ezért a tejpadnál tartott gyűlések hívságos dolgok. Majdnem olyanok, mint a színház, hiszen az igazi hatalom a faluban a nők kezében van, akik nem mennek ki a tejpadhoz, és nem ordibálnak bele a világba.
A férfiak izgatott kiabálása a tejpadnál, hogy a tejjel való elszámolás ügyében betelt a pohár, és nincs más hátra, mint a sztrájk – soha nem vezetett semmire. A kedélyek másnapra lecsillapodtak. Persze ha az igazi, az otthoni döntéshozók, a nők is beszálltak volna! Annak talán lett volna eredménye. Ők ugyanis ismerték a valóságot. És megszokták, hogy döntéseket kell hozniuk.
A tejpad sincs már meg.
2003 augusztusában észreveszi, hogy a tó összehúzódott. A zöld házból szinte nem is látszik. A harmincas években még el tudtak korcsolyázni egészen a zsindelygyaluig. Évente egyszer összegyűltek, és megritkították a tóparti bozótot, hogy a mindenki által csodált víztükör tisztán csilloghasson. Most sűrű bozót veszi körül. Mintha a falu szeme benőtt volna, mintha a szemöldök ráereszkedett volna a szemre. Máskülönben minden rendben.
Most kocsival húsz perc alatt be lehet érni a városba. A kertek gondozottak.

A falu ősrégi, úgy képzeli el magában, mint egy mohos fatuskót.
Ami mégis lélegzik, nagyon lassan, erősen küszködve, mint egy haldokló asszony, valahogy úgy, ahogy anyja lélegzett utolsó óráiban, mielőtt 1992 októberében megtért a Megváltóhoz. Ott ült mellette, időnként megnedvesítette az ajkát. Amikor felnőttként visszamegy a faluba, látja, hogy minden megváltozott; nincs moha, nincs ősi fatuskó. Ha erősen hegyezi a fülét, és visszatartja a lélegzetét, hallja a távolból hívogató hangokat.
Valaki suttog, össze kell rakni az egészet, különben megbolondul.
 



Idővel megtudja, hogy volt egy bátyja, aki másfél évvel az esküvő után született.
Anyja otthon akart szülni. A magzat rosszul feküdt, de a bábaasszony, felületes vizsgálódás után túlzónak tartotta anyja panaszos jajgatását, és közölte, hogy a “poronty” magától meg fog fordulni. A tolófájások ellenére a gyerek mégsem akart megszületni. Anyja négy napig vajúdott, és végül már nem bírtak vele, annyira üvőtött! Mégiscsak farfekvés volt. Taxit hívtak Gamla Fahlmarkból. Anyja az emeleti szobában feküdt a zöld házban, és a bába már nem ment föl hozzá, mer nem bírta erővel. Úgyhogy anyját az apja és az egyik, Sehlstedt nevű szomszéd hozta le az emeletről. Ketten vitték a lépcsőn. Ezt később Åke Sehlstedt mondta el neki, titokban, csak egyetlen apró részletet emelve ki: én fogtam lábtól.
Érthetetlen, hogy miért épp erre a mondatra emlékszik élesen. Nem tud megszabadulni tőle.
A kép miatt? Vagy ez is egy nyom, melyet követnie kell?
Mindenesetre farfekvés volt. A kórházban végül megszületett a gyerek, a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve. Pár percig élt, úgy látták. Van is bejegyzés róla a naplóban. Olybá vették, élve született, nem pediglen holtan. Gyorsan megkeresztelték, a Per-Ola nevet adták neki, és lefényképezték a holttestet a koporsóban. Halotti fényképet kellett készíteni, ez elkerülhetetlen volt. A halott szépen mutatott a koporsóban, rendes gyereknek látszott.
Két évvel később ő is megszületett, és a keresztségben ugyanazt a nevet kapta. Anyja elmagyarázta, hogy a korábbi gyerek, a Per-Ola volt az, aki meghalt, a későbbi, akinek ugyanaz a neve, vagyis ő az, aki él. Nehezen fogja fel, melyik melyik. Nem látja tisztán a helyzetet, gyanakszik. Lehet, hogy tulajdonképpen ő az, akit holtan lefényképeztek a koporsóban, és a testvére az, aki él?
Lehet, hogy el vannak cserélve?
Nem meri megkérdezni, de nyomasztja a kérdés. Vagy talán mindvégig ugyanarról a gyerekről volt szó? Vagyis ő maga halt meg, kis híján anyját is megölte, azután új alakban feltámadt? Vagy, és ez volt a legrosszabb: lehet, hogy előző életében az üdvözültek közé került, és most ott ül Isten jobb oldalán, miközben a később született gyerek, akit a Per-Ola névvel – vagyis ugyanazzal a névvel!!! – jelöltek meg, itt maradt a kárhozatra szánt bűnösök sorában, akik a gyehenna lángjai közé kerülnek az ítélet napján?

Még zavarosabbá válik a helyzet, amikor a családban tényleg elcserélnek egy gyereket.
Apai nagynénje, Vilma néni a bureåi kórházban hozta világra gyermekét. Aztán másnap bejött a nővér a szobába egy-egy újszülöttel a két karján, mindkettő egynapos volt, és erős hangon azt kérdezte Vilma nénitől és a mellette fekvő Svenssonnétól: maguk megismerik, melyik kié!?
Nem ismerték meg, és így meglett a baj.
Ezek az elcserélt Enquist gyerekek. Pár évvel később nagy ügy lett belőle, a sajtó délen is szétkürtölte, a hír Stockholmig is eljutott, maga az ügy pedig a Legfelsőbb Bíróságig. Így kezdődött. Először a bizonytalanság, hogy ő halt-e meg, vagy a testvére. Utána az elcserélt gyerekek története. Ami megerősítette benne az érzést, hogy minden milyen bizonytalan. Jusson eszedbe Vilma néni meg az elcserélt gyerekek!!!
Az ember soha nem tudhatja biztosan, ki kicsoda. Vagy hogy ő maga kicsoda.
Hátborzongató. Később elterjedt egy szóbeszéd. Sokkal később, de jóval azelőtt, hogy megírta volna a Nemo kapitány könyvtárá-t Eeva-Lisáról és az elcserélt gyerekekről, amikor – nem utolsósorban éppen azzal, hogy regényt írt belőle – eloszlatta a félreértéseket és a faluban pusmogva terjedő híreszteléseket. A csere igaz történetének megírásával akarta tisztázni a dolgokat, hogy többé ne lehessen légből kapott állításokat terjeszteni.
A szóbeszéd szerint tulajdonképpen ő maga volt az, akit a bureåi kórházban elcseréltek. Ez feldúlja. Hiszen ebből bármit ki lehet hozni! Hogy voltaképpen a könyveit a halott bátyja írta, a koporsóban fekvő kis halott: vagy hogy éppenséggel ő maga írta azokat az istentelen könyveket, de a bátyja nevében. A két csere összemosása alaposan kiborítja.
Akárhogy is: ő valaki más. Nem az, aki.
Akadtak olyanok, akik azt mondták, biztosak benne, hogy Enquist az elcserélt gyerek. Megingott, de tartotta magát. Mégis, mintha megerősödött volna benne a bizonytalanságnak az a tudata, amit már gyerekkorában is érzett. Semmit nem lehet biztosan tudni. Hárított, de nem meggyőzően. Hiszen maga sem tudta biztosan. Töprengeni kezdett rajta, igaz lehet-e, először csak tréfából, később már rossz szájízzel.
Hiszen az ember néha nem ismer magára.




Enquist, Per Olov: Egy másik élet

Európa Könyvkiadó, 2011

Fordította: Kúnos László


"1934. szeptember 23-án születik meg egy kis faluban, Hjoggbölében, Västerbotten északi részén. Elmegy a falujából, író lesz, bejárja a világot. Minden jól megy, aztán minden nagyon rosszra fordul. 1990. február 6-án megkezdődik egy másik élet. Erről szól a könyv" – írja Per Olov Enquist saját életregényéről. A mű éppolyan különös, éppolyan markánsan egyéni és meglepő, mint a világhírű svéd szerző minden korábbi műve. Önéletrajzi krónika, melynek harmadik személyű, önmagából mintegy kilépő, önmagát kívülről megközelítő előadásmódja a gyerekkor és az ifjúság elbeszélésénél még furcsán hat, ám a pályája delén egyre súlyosabb alkoholizmusba süllyedő író válságának, a mélypontnak és a felemelkedésnek megírásánál természetessé válik. A mozaikszerűségében is egységes történetből valódi regény lesz, alanyából regényhős – az olvasó előtt feltárul egy egész élet, egy másik élet, egy másik ember élete.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.