A legmegrendítőbb versek egyike, az első ciklus címadó és nyitóverse, a Családi időszámítás. Egy családi nyaralás emlékképével indít, a tengerbe csöpögtetett kakaópöttyök feloldódásával, az emlék lényege az otthonos, a gyerekkori (a kakaó) feloldódása, eltörlődése a végtelen, minket messze meghaladó idegenségben, a tengerben, tehát a családi emlék a családi emlékezet eltörlődését készíti elő. Az időt tagoló, (tehát valamilyen előzetes szempont szerint felosztó, megértő) dátumokat, koincidenciákat idézi fel a szöveg, azt a pillanatot, ahol eléri egy-egy családtag életútja az előző generáció élettörténetének időbeli fordulópontjait. Ezek a koincidenciák betagolják az embert a generációk láncába, az idő familiarizálhatóságának illúzióját biztosítják. Ezeket a koincidenciákat törli el a homoszexuális vonzalom, a familiáris idő végérvényes felszámolásával és ez a gesztus a kötet lényege, ebben rejlik Gerevich lírájának poétikai radikalitása. Az egybeesés napja „unalmas hétköznap volt, szerda,/ reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét,/ szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak, mint bennem a tudat, hogy nem lesz,/ ki a homokórát újból megfordítsa”. A homokóra motívuma előkerül az előző versben is és a kötet még egy hangsúlyos pontján, a Régi barátok című versben. „Homokóra vagy, akin fordítanak, ha lejár,/ és megismétli újra napjait”. A familiaritás megteremtésének illúziója, a folytonosság vélt lehetősége (hiszen a homokórát itt meg lehet fordítani) éppúgy csak az idő ürességével szembesülhet, ahogy ennek az illúziónak a feladása is. Az időt itt is a saját mérésére szolgáló eszköz (a homok) töltheti csak ki. A lírai alany homoszexualitása, mint választás „a folytonos változást, pörgést és gyönyört”, tehát a test eredendő idegenségének választását, mint szabadságot jelenti, az utazás fel-feltűnő toposza, „New York és London” is ide kapcsolódik . A melegek számára, mivel nem nemzhetnek-szülhetnek gyermeket, nem adott az idő belakhatásának távlata, még illúzióként sem. Ezért marad a testi érintkezések abszolút jelen-léte számukra, a testek átmeneti, mindig csak pillanatnyi közössége, mint egyedüli otthon. A Fénykép című vers lírai alanya egy öngyilkos barát fényképét szólítja meg, megkísérli visszahozni a jelenbe, egy soha le nem zajlott beszélgetés terébe. „Ez tíz éve volt/ szerelmes vagy belém/nekem inkább egy apa vagy/és taszít a tested”. Tudható, mindez mit jelent egy olyan világban, ahol az apaság tökéletesen elgondolhatatlan, ilyenfajta kapcsolatok nem lehetségesek. A kötet záró verse egy véletlen vidékről szól, „egy lakótelep üres utcái”-ról: „egy állomás az életemben/, ahol egy-egy unalmas estén/ a gondolatok és a képzeletek útvesztőjén/megtaláltam magamat mindig/ cigivel a számban egy kapu alatt”. Egy-egy érintkezés, egy-egy bensőségesen idegen pillanat. Ezek a vékonyka könyv fénypontjai is egyben. Mindennek kevés köze van bármiféle „alvilági” kéjekhez, amelyektől megcsömörlik alkalomadtán az, aki a kötetben beszél, ez nem a férfiakhoz vonzódó, promiszkuus Don Juan beszéde, akit nyakon ragad a kétségbeesés kőszobra, ahogy Báthori Csaba véli.   

A puritán, dísztelen, konstatív, szinte eszköztelen nyelvhasználat oka is ez. Tragédiák csak az elméletileg belakható, de valamitől éppen kizökkent idő világában lehetségesek Gerevich versei számára nem adott a merőben személyes tapasztalatot „elemelő, „általánossá tévő”, még kevésbé „megörökítő” „megformálás” lehetősége, ami mintegy megváltaná a költészetben a tapasztalatot. Épp ebben nem hisz ez a költészet, ez a hiány a legfontosabb benne. Ezért nem érzem jogosnak Báthori bírálatának ezirányú elvárásait sem a versekkel szemben. Az első ciklus gyerekkorverseinek egyik legemlékezetesebbjében (Garázs) a garázsban álló fakeresztek kiáltó inautenticitása, az, hogy mindig útban vannak, jelzi, hogy az emlékezés szertartásai mást, mint az idő eredendő idegenségét az ember számára, nem tudnak közvetíteni.

Mondani sem kell, hogy ez a költői problematika nem tudja elkerülni az utalásokat a század magyar lírájának két legerősebb, legnagyobb hatású alkotójára, József Attilára és Pilinszky Jánosra. Egy reménytelen fiúszerelem lezárásaként olvassuk: „és már családot is remélek neked” és nehéz nem meghallani a finom utalást a híres létösszegző költemény záró sorára: „annak, ki tűzhelyet, családot/már végképp másoknak remél” (A francia mozis). Az Anya és fia című, csodálatos versben áll, a Karóval jöttél József Attilájára emlékeztetve a kötet időtapasztalatának összefoglalása: „Lassan teltek az órák, a napszakok, / közben eldübörögtek mégis az évek/ és most itt vagy”, mint fák tövén a bolondgomba, folytathatnánk. Ugyancsak A francia mozisban (alighanem a cím is utalás), egy versszakkal később ráismerünk a Francia fogoly egyik sorára: „úgy megrémült, szinte földbe nőtt”. A Négysorosra utal a Holland Park: „Egy fasornyi platánmagányra ömlik éjjel a jéghideg fény, nappal az aszfaltot eső áztatja”. Vagy a Barátok-ból: „ A felhős ég alatt feketék a fák/ Sehol egy ember. Csend. Repülők. /Rég láttalak. Hiányoztál”. Ez is jellegzetesen pilinszkys szcenika. Mindezek azonban inkább egy hagyományvonal jelzései, bár talán akkor kevésbé szerencsések, ha túlzottan közvetlenek. Az angolszász hagyományból a „vallomásos líra” hathatott a szerzőre, „az a fajtája, amit… Sylvia Plath művelt”, ahogy maga nyilatkozta a Kultúrpart-on, bár a Plath egzaltált dikciója teljesen idegen ezektől a versektől.  

Néha egy-egy megfogalmazás túlzottan direktté, ügyetlenné válik. Az élettörténetet értelmetlennek mutató versbéli tapasztalat ellenében sokszor megszületnek a tanulságokat levonó, múltját uraló én szentenciái, és ez nem tesz jót a verseknek - a legnagyobb veszély, ami leselkedik rájuk, az üresség romantizálása, az önsajnálat, ami, persze, lehet indokolt és átélhető, de néhol banálissá teszi a zárlatokat és megszűnteti a lényeg nélküli időmúlás és az üres időbe vetett emberi élet képzeteit. Összefoglal és „értelmet ad”. Az olyanfajta retorikai kérdésekre gondolok, mint „Miért jó neked, ha másnak hiányzol,/ ha ennyi embert kínoz a bűntudat… miért jó, ha rólad ez marad?”

A Barátok, a gyűjtemény egyes verseinek alkalmankénti ügyetlenségei ellenére is egyike az utóbbi évek legfontosabb líraköteteinek. Egyre inkább úgy tűnik, hogy újra a líra lesz (minden állítólagos piacképtelensége ellenére is) a magyar irodalom legerősebb műneme mostanában. Az immár középnemzedékké érett Borbély Szilárd, Schein Gábor, Térey János és Tóth Krisztina (és a korán meghalt Simon Balázs) generációja mögött már feltűnt a Gerevich András, Szálinger Balázs, Lanczkor Gábor, Győrffy Ákos és a Krusovszky Dénes nemzedéke. Gerevich lírája tehát egyike azon erős érveknek, amelyek meggyőzhetnek minket, hogy nem oktalanul reménykedünk a magyar líra új – legalábbis – ezüstkorában.