hirdetés

Perneczky Géza: Budapesti falképek

(Levél a szerkesztőnek)

2018. szeptember 8.

...ami tegnap még játék volt vagy rögtönzött kaland, az ma már történeti tény, holnapra pedig rangos műemlékké emelkedhet. Ha csak nem történik velük az, amiben nagy mesterek vagyunk különben, nevezetesen, hogy sikerül végleg leradíroznunk a falakról őket, és ezzel kitörölni az ország emlékezetéből a kulturális narrációk egy egész fejezetét. – Perneczky Géza írása a budapesti falképekről.

hirdetés

Kedves Gabi,

most, a nyár elején történt, hogy egy régi barátom és egykori egyetemi évfolyamtársam, Kőszeg Feri meghívta magához néhány családtagját és pár jó ismerősét – így engem is – vacsorára. Mielőtt azonban hazaindultunk volna, betessékelt minket az előszobából nyíló egykori cselédszobába, hogy eldicsekedhessen azokkal a falképekkel, amelyeket Kemény Gyuri (szintén régi jó barátunk, az egyik legismertebb magyar plakáttervező) festett nagyon intenzív színekkel, félreérthetetlenül a Pop Art stílusában és évtizedekkel ezelőtt, még 1970-71-ben, a Pop fénykorában. A jelenlévők legtöbbje ismerte ezt a helyiséget, talán csak én nem. Hozzátenném még, hogy ezek a falképek az évtizedek folyamán nagyon megkoptak, itt-ott hullani is kezdtek, mert nem nedves vakolatra kivitelezett freskók voltak, hanem csak a száraz falra festett úgynevezett secco-képek. De mivel sikerült elérni azt, hogy az illetékesek ezt a képegyüttest (lévén, hogy a magyar Pop Art egyik főművéről volt szó) műemlékké nyilvánítsák, és ennek eredményeképpen már előrehaladott állapotban volt ezeknek a festményeknek a restaurálása is, hát tényleg volt mivel Ferinek büszkélkednie.

Kemény György két plakátja 1969-ből

De ez csak az apropója annak, amiért belekezdtem ebbe a levélbe. Kemény György secco-képeivel egy külön konferencia fog foglalkozni nemsokára a Fugában (és én itt legfeljebb annyi segítséget adhatok az olvasónak, hogy kikeresek a számára egy-két olyan Kemény-plakátot, amik egykorúak a seccókkal, vagyis 1970 körül születtek, és sík-formákba komponált dekorativitásukkal vagy a Popra jellemző humorukkal jól képviselik a cselédszobába festett seccókat is). De amikor arról hallottam, hogy esszék és tanulmányok sora fog foglalkozni a cselédszobával, nekem rögtön az is eszembe jutott, hogy nem Kemény volt az első, aki azokban az években nagyobb szabású faldíszítő munkába kezdett, olyanba, ami megérdemelné, hogy később is emlékezzünk rá. Volt ugyanis ennek a kifestett cselédszobának legalább egy jelentős pesti előzménye, mégpedig ugyancsak egy jelentős művész ecsetjével festve, és ugyanannak az évtizednek valamelyik korábbi évéből. Mert Kondor Béla hasonló hozzáállással, vagyis additív módon, mintha csak ötleteket jegyezne egymás mellé, vagy naplót vezetne, egyszer csak elkezdte kifesteni, vonalas természetű rajzokkal tarkítani az Építészpince falait, ott, a Puskin utca sarkán a Magyar Építőművész Szövetség székházában – lent, az épület éttermeként szolgáló pincében.

Kedves Gabi, megtehetem azt, hogy lejegyzem azt, ami ezzel kapcsolatban most az eszembe jutott – és kitérnék arra is, ami e seccók folytatását jelentheti, vagyis a jelenkor pesti falképeinek a nagyon tarka seregére? Hátha adódik rá alkalom, hogy kiposztolja ezeket a sorokat a Litera valamelyik oldalán.

*

A kifestett cselédszoba csak néhány évvel volt későbbi datálású munka, de ennek ellenére Kondor képsorozata mégis egy korábbi, és teljesen más korszak szülötte.
A sáncokon belüli oppozíciót akkor még az Építőművész Szövetség egyik kimagasló tisztségviselője, Major Máté vezette. Ma már egyre kevesebben emlékeznek rá, de akkor nagyon nagy tekintély volt, műegyetemi dékán, akadémikus, különböző címek és kitüntetések birtokosa, aki mindezek mellett, vagy inkább mindezek ellenére tiszta ember maradt, és mint építész-történész megpróbált a kultúrpolitika színpadán is szerepet vállalni. Éveken át Aczél György keményen harcoló ellenlábasaként lépett fel. Az Építészpince is a hivatali hatáskörébe tartozott. Mi, éppen egyetemet végzett fiatalok, akik odajártunk, soha nem tisztáztuk, hogy miért és hogyan, de sokáig afféle „védelmező lyuknak", menedéknek tekintettük ezt a klubhelyiséghez hasonló pince-éttermet, olyan saroknak, ahol biztonságban volt és szabadabban lélegezhetett az ember. Ezt el kellett mondanom, mert ez volt a háttér Kondor falképeihez.

Erdély Miklós: Fotómozaik a Józsefvárosi fuvarvállaló irodában, 1970

Kondor Béla azért járt oda, mert jó barátja volt Erdély Miklósnak, aki meg Pilinszky miatt került oda. Pilinszky azonban a kezdetekben nem Erdély Miki kedvéért ült be az Építészpincébe, hanem egyszerűen azért, mert a Vigilia munkatársa volt, és Dorombi, a Vigilia szerkesztője ott tudott találkozni vele. Később Pilinszky másokat is odahívott, emlékszem, egy darabig ott udvarolt Sinkó Katinak, a Nemzeti Galéria későbbi főmunkatársának, aki akkoriban még fiatal lány volt, és foglalkozását tekintve a Bizományi Áruház utolérhetetlen tárgyismeretekkel és kvalitásérzékkel rendelkező művészeti becsüse (Pilinszky udvarlás közben is annyira „katholikusnak" mutatkozott, és annyira távol maradt mindenféle erotikus rezzenettől, hogy én mit sem sejtve egyszer órák hosszat odaültem melléjük, és jóízűen elbeszélgettem velük. Csak amikor felálltam, hogy menjek, rótt meg Pilinszky a fejét csóválva, megbocsátólag és kedvesen: – Géza, neked aztán nincsen semmi szituációérzéked...) No, még csak annyit ehhez, hogy ugyanez a társaság, illetve sok tagja sok-sok más kiegészítéssel eredetileg a Nárciszba járt kávézni, és ott találkozott a hasonszőrűekkel. A Nárcisz, ez a pöttömnyi kávéház a Váci utca elején volt, majdnem a Kígyó utca sarkán, az akkori Bölcsészkarral szemben. Onnan csak néhány méterre lakott Kőszeg Feri is a Párizsi udvarban, a második emeleten – lám, milyen kicsiny ez a Pest.

No, de vissza Kondorhoz, mit festett ő az Építészpincében? Először is fekete festékkel – úgy gondolom, hogy valkidba mártott ecsettel – mindig egy négyszögletes keretet. Sok rézkarcát is hasonló keretezéssel kezdte – szándékosan nem ügyelve arra, hogy ez a keret pontos és egyenes legyen, kicsit ingatag vonalakkal rajzolt határokat a műhöz. A rézlemezeken ilyesmire persze nem is lett volna szüksége, hiszen azoknál jól érzékelhető határként ott voltak maguk a lemezszélek. Hogy azonban néha mégis megrajzolta őket, azt inkább jelzésként tette, nyomatékul arra, hogy vigyázat, most elkezdem. Az Építészpince falain azonban már tényleg szükség volt ezekre a határvonalakra, vagyis arra, hogy először is egy olyan keret váljon láthatóvá, amely kiszakított egy darabot a fehér falból, amibe aztán Kondor ülő és álló figurákat rajzolhatott.

Kondor Béla: Illusztráció de Guevara A sánta ördög című regényéhez, 1962

Néha asztal mellett borozgatva vagy evőeszközökkel felfegyverkezve, néha azonban teljesen másként – mert a képek csak a rajzolgatás legelején követték valamennyire a helyiségben zajló eseményeket. Később, ahogy szaporodtak, közelebb kerültek azokhoz a rézkarcokhoz, amiket ez időben Kondor különben is készített, például illusztrációként de Guevara A sánta ördög című szatirikus kópéregényéhez. Igen, ez lehetne a műfaji meghatározásuk a pince falára rajzolt alakoknak is: bármit is csináltak, kópék maradtak. De mégis megjegyezném, hogy Kondor sokat támadott és aztán egyre többet csodált grafikai stílusa – noha nemegyszer tényleg hajlott rá, hogy közel kerüljön a szatirikus hangvételhez is – sokkal karcsúbb és érzékenyebb maradt, sem hogy az eredményeit egyszerűen szatirikus művészetnek lehetne nevezni. A rézkarcok tüllhálójába pakolva többnyire hallatlanul gyöngéden foglalkozott a kópéságokon rajtakapott alakjaival, és csak a végeredmény mutatkozott ilyenkor is szúrósnak, riasztóan igaznak, és néha esetleg illúziót vesztettnek – mintha az ember orrát szalmiákszeszes légáramlat csapná meg. Itt, az Építészpince falán azonban már nem a rézkarcoló tűvel dolgozott, hanem vastag ecsettel, és ezért aztán arra, hogy ezüst-fonalakból szőjön pókhálókat, már nem volt lehetősége. Nem emlékszem rá, hogy például az alakjai kirajzó, a levegőbe emelkedő áttetsző szárnyas alakok, hangyaemberek lettek volna – amilyeneket Kondor kezdettől fogva szívesen rajzolt különben. És biztos vagyok abban is, hogy szitakötőkhöz hasonló szálkás szerkezetű helikopterek vagy repülőgépmodellek sem szerepeltek még a falakon, azok valamivel későbbi találmányai lehettek.

Kondor egy illusztrációja és egy tűzfal kifestése 2011-ből (VIII. ker. Kisfaludy u.)

Kőszeg, ahogy most a Kemény-seccók kapcsán szóba hoztam neki az Építészpince kifestett falait, azonnal reagált: „...Kondor falképeire az Építészpincéből jól emlékszem. Ma is előttem vannak a hosszú alakok, akiknek a karja átnyúlt a mennyezetre. Arra is emlékszem, micsoda felzúdulás volt, amikor a pince gazdája (a vendéglős) egyszerűen lemeszeltette a képeket. De akkoriban Kondor még a tűrt kategóriába is alig fért bele. Nem tudok róla, hogy bárki fényképeket készített volna a Kondor-képekről, de azért megpróbálok érdeklődni..." Mikor Janesch Pétert megkérdeztem róla, hogy ő mint építész ismer-e olyan idősebb kollégát, aki annak idején lefényképezte volna a Kondor Samu falképeit az Építészpincében, ő így válaszolt: „...én már annyit hallottam ezekről a lefestett seccókról, és viszont egyetlen képet sem láttam róluk, hogy volt idő, mikor már el sem hittem, hogy voltak. Most, leveled olvasva, az jutott az eszembe: esetleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában érdemes keresni, mert ha valaki, akkor a Belügy biztosan fotózott – freskót, társaságot..." Mire föl én Kenedi Jánost riadóztattam, aki meg is ígérte, hogy amint véget ér az intézmények nyári szabadsága, megpróbál érdeklődni aziránt, hogy ha nem is direkt a Kondor-falképekről, de az alájuk ült és megfigyelés alatt tartott személyekről találhatók-e fotók a levéltárban. Mert akkor azokon – másodlagosan – láthatók lehetnek Kondor falképei is a háttérben.

Én szkeptikusabb vagyok, és nem hiszem, hogy előkerülnek majd ilyen fényképek. Inkább az a lehetőség foglalkoztat, hogy mi van akkor, hiszen ez is elég valószínű lehet, ha a festékrétegek alatt még mindig ott rejlenek a Kondor ecsetjével festett vonalak, azok a furcsa, majdnem életnagyságúra felnagyított skiccek, azokkal a Kondorra jellemző szokatlan mozdulatú, de anatómiailag mégis helyes szerkezetű, vonalhálóból font-és-satírozott emberekkel. Talán jobb is, hogy azóta sem nyúlt hozzá senki e falakhoz. Mert majd talán eljön az a korszak, amelyben több pénzzel és jobb technikai lehetőségekkel, meg értő kíváncsisággal és toleranciával is felszerelkezve meg lehet kutatni a falakat, és ha pozitív a válasz, ki lehet bontani alóluk a Kondor-féle falképeket is.

Addig is mellékelnék az eddig elmondottakhoz néhány képet. Természetesen Kondortól valamit, lehetőleg a már említett de Guevara-féle A sánta ördögből. A mankóval járó bicebóca ördög – hálából, hogy kiszabadította őt a palackból Cleofás, a regény főszereplője – leemeli a házak tetejét, és megmutatja neki, hogyan élnek ott az emberek. Kondor több rézkarcot is készített a kötethez, olyanokat is, amiken ott van a rá jellemző ezüst pókháló, de olyat is, ahol nem a háztetőt, hanem egy ház frontális falát vette le, mert így többet látni. És ez az illusztrációként készült rézkarca érdekes módon összecseng egy sokkal későbbi, egy 2011-es datálású budapesti falképpel, amelyet a VIII. kerületi Kisfaludy utcában egy utcai foghíj egymással szemben lévő tűzfalaira festettek. Érdemes megemlíteni, hogy ezek a falképek – ahogy olvastam – a Ludwig Múzeum anyagi segítségének köszönhetik a megszületésüket.

*

Mindnyájan tudjuk, hogy ez a fajta segítség látensül ott van a legtöbb művészettel foglalkozó szakember tudatvilágában, beleértve talán a városépítészek jelentős részét is, de azt is tudjuk, hogy ez a jelenség különben nem tipikus eset. Mert általában nem az intézmények gondoskodnak arról, hogy elviselhetőbbek legyenek a kopár tűzfalak, hanem a város underground rétegeiben élő fiatalok ragadnak spré-dobozt, hogy színesebbé és érdekesebbé tegyék a környezetüket – és ebben benne van persze az is, hogy ha kifestik a falakat, akkor ezzel úgynevezett „territoriális viselkedésről" tesznek tanúságot. Mert ha jeleket hagynak rajta, akkor bizonyos mértékig ki is sajátítják az utcaképet – birtokba veszik a külterületek szegélyelemein, a betonfalakon és gyárépületeken, illetve a teherpályaudvarokon vagy a magukra hagyott közlekedési eszközökön talált szabad felületeket. Elsősorban nem is a többiek ízlését bántja az efféle viselkedés (nagyon sok embernek nincs is olyan mentális tartománya, hogy „saját ízlése"), hanem a tulajdonjoghoz kapcsolható érzelmeket és a megszokotthoz ragaszkodó komfort-érzeteket sérti fel.

Lakner László – Erdély Miklós: Fotómozaik a Márka önkiszolgáló étteremben

Hadd hozzam szóba itt azonban a fotómozaik műfaját mint sok tekintetben kivételes esetet. Ez az Erdély Miklós által az 1950-es évek végén és a 60-asok elején kezdeményezett, és aztán egy-két évtizedig művelt technika lett az elmúlt bő fél évszázadban a hivatalosan is felvállalt falképek legrangosabb fajtája Magyarországon (úgy gondolom, legtöbbjüket annak idején az úgynevezett hétezrelékes költségvetési hányadból finanszírozták). A technológiájuk lényege hasonló volt a raszterképekre bontott újságillusztrációkhoz vagy a képernyők pixeljeinek a négyzethálójához: az eredeti fényképfelvételt ilyen raszterhálóra bontották, majd pedig a falra vetítették, és az így megmutatkozó képet különböző színű és árnyalatú mozaikszemek segítségével kirakták, mintegy fixálták – így aztán a kész kép is egy négyzethálós rasztermintát követett. Tudjuk, a mozaik majdnem, hogy „örök" technika, a görög-római művészetből a síkművészetek különböző műfajai szinte nyom nélkül eltűntek, de a mozaikok, hála a „keménységüknek" sok helyütt megmaradtak. A modern fotómozaikhoz is nagyon szilárd állagú színes mázzal borított kerámiakockákat használtak, és ez szavatolta a tartósságukat.
Boros Géza Leletmentés címmel egy nagyon szép és tartalmas cikket közölt róluk az Artmagazin 2014-es évfolyamának a 6. számában (és ez rákerült az internetre is), így hát azzal a megjegyzéssel megtoldva, hogy tulajdonképpen a fotómozaikok is a Pop Artnak köszönhetik a megszületésüket, itt csak megemlítem őket. Magyar művelői között Erdély Miklós mellett megtaláljuk Lakner Lászlót, Altorjai Sándort, és még néhányat az akkori élbolyhoz tartozó művészek közül. És talán még annyit, hogy megtudjuk e cikkből, hogy még mindig vannak sértetlen fotómozaikok Magyarországon, és elég sok lefestett vagy átvakolt mozaikkép is ott rejtőzik sok helyütt a vakolat alatt. Ezeket (egyszer majd...?) meg lehet talán találni, és föl is lehet majd tárni, ha lesz olyan korszak, amelyik rendelkezik a kibontásukhoz szükséges anyagiakkal, és látni szeretné őket.

Altorjai Sándor terve alapján: Fotómozaik az OTP Böszörményi úti fiókjában

A „legújabb kori" falképek eredete ettől a magyar közjátéktól eltekintve is visszanyúlik a Pop Arthoz, illetve ahhoz a korszakhoz, ami közvetlenül hozzá csatlakozott. A graffitik műfaját mint hallatlanul rugalmas gyűjtőmedencét, és legkésőbbi terminusként a nyolcvanas évek elejét jelölhetném meg ehhez fogódzókként. 1981-ben hetekig New Yorkban voltam, és az egyik legszenzációsabb élményem a falakon és a földalattihoz levezető subwaykben, de a metrókocsik külső-belső oldalain is ott látható számtalan graffiti volt, főleg kalligráfiák, de egyéb rögtönzések is. Számos metrólejáróban pedig megcsodálhattam azokat a plakátok számára makulatúraként kiragasztott fekete papírlapokat, amiket az akkor még ismeretlen Keith Haring fehér iskolai krétával a kezében firkált tele a nyűzsgönceivel. Nem tudtam, hogy nemsokára világhírre emelkedő munkákat látok, csak csodálkoztam azon, hogy – mivel nagyon jók voltak és tulajdonképpen könnyen leválaszthatók is – senki sem lopja őket. Na igen, mert nem az éjszakai órákban jártam arra. Nem sokkal később a jobb szimatú gyűjtők már kezdték begyűjteni e lapokat. Kölnbe visszatérve aztán feldolgoztam és publikáltam is valamennyire a graffitikről készült fotóimat (egy fejezet szól róluk a „Hogy van avantgárd, ha nincsen – vagy fordítva" című kötetben), de aztán hosszú időre elfelejtkeztem róluk.

Szilágyi Zoé a Fekete Lyukban festett egyik falképe előtt, 1989-90 körül

Pedig akkoriban már nálunk is voltak graffitik, és néhány esztendő múlva robbanásszerűen terjedni is kezdtek. Az 1980-as évek második felében bontakozott ki ez a divat, a Kádár-korszak egyre gyorsuló felbomlásának az utolsó esztendeiben. 1988-ban történt, hogy egy, addig a MÁV kezelésében lévő pincekomplexumban, a VIII. Kerületi Golgota utcai Vörösmarty Művelődési Ház alagsorában megnyílt a Fekete Lyuk nevű ifjúsági klub (nevezték a Pokol tornácának is...), és csakhamar ez lett a rendszerváltást körülölelő években a magyarországi undergroundnak – de sokak szerint az akkori kelet-európai rockzenei életnek is – a központja, és az ifjúsági életforma-divatok egyik legforróbb katlanja. Ezt a pincét tekinthetjük a későbbi romkocsmák elődjének is. 1994-ben szűnt meg, és adta át helyét azoknak a belvárosi mulatóknak, amik átvették a stafétabotot, de már valamivel rendezettebb formában, és nem annyira a hazai punk- vagy rocktársadalmat, hanem egyre inkább az idegenforgalmat szolgálva. (Olvasom valamelyik undergroundról szóló publikációban, hogy a Fekete Lyuk helyiségeit azóta egy egyházi közösség örökölte, akiknek a tagjai a pincét néha mint „fehér lyukat" emlegetik, hiszen ma már itt is fehérek a falak – és ha igaz ez a pletyka, akkor elmondhatjuk, hogy a legérdekesebb sztorikat az élet írja.)

Dóka Attila: Falkép a Fekete Lyuk klubhelyiségben, 1989-90 körül

A Fekete Lyuk falait annak idején graffitik és punk stílusú falképek borították, de hogy pontosan milyenek, arról csak kevés dokumentáció maradt fenn. Voltak már akkor is olyan, a szociális szélsőségekre érzékeny fotósok, akik fényképezni kezdték a pincében nyüzsgő, lakó, hánykolódó fiatalokat, például Urbán Tamás és Bánkuti András, de amit ők később közreadtak, azokon a felvételeken az emberi figurák játsszák a főszerepet, vagy esetleg – közvetve – azok a narkotikumok észlelhetők, amik a fotókról leolvasható viselkedésformáknak, a klub nem-mindennapi „kollektív koreográfiájának" voltak a kiváltói. A falak díszítése csak elvétve és csak töredékesen pillantható meg itt-ott a háttérben – arról nem is szólva, hogy az említett fotósok által közreadott képek fekete-fehér felvételek voltak, és színek nélkül bizony halott ez az anyag – legalábbis ami a falképeket illeti. De az a nagyon kevés is, amit láttam, elég volt ahhoz, hogy keresni kezdjek valami olyasmi után, ami a háttérben meghúzódó részletekből is többet mutat, és a színeket is képes visszaadni.

Dóka Attila: Falkép a Fekete Lyukban az ún. facebookos társasággal, 1980 körül

Végül is csak egy véletlen – egy sok évvel ezelőtti internetbejegyzéshez írt pár szavas hozzászólás – segített hozzá ahhoz, hogy megtudjam, kik voltak azok, akik annak idején olyan fantasztikus figurákkal festették ki a Fekete Lyuk falait. Ezt a nyomot követve találtam rá Szilágyi Zoéra, egy magát szürrealista-punk festőnek tituláló művésznőre, aki elmondta, hogy a képek egy részét tényleg ő festette, a másik részét pedig egy Jim A. Kód nevű, azóta elhunyt kollégája, aki főiskolát is végzett, és akit tulajdonképpen Dóka Attilának hívtak. Néhány színes felvételt a Google képanyagában, a stock-fotók rengetegében találtam még, néhány mást pedig Zoé küldött el nekem emailen. Lépésről lépésre, ahogy sikerült megismernem e fotók alapján, hogy miként is nézhetett ki a Golgota-utcai pince, nőttön nőtt a tiszteletem irántuk, mert kitűnt, hogy mindkét művész ennek a műfajnak az abszolút profija lehetett. Elnézést, Zoé még ma is az, mert még mindig festi ugyanazokat a képeket, igaz ma már nem a falra, hanem olajjal vászonra, egy vidéki város szőlőskertjébe visszavonulva, szívet szorongatóan szerény körülmények között élve, és biztos nem tévedek, ha azt is hozzáteszem, hogy meglehetősen magára hagyva. De él, és dolgozik, ami azért fontos, mert ahogy azt számos példa mutatja, az életforma forradalmárjai – hol muzsikusok, hol meg más területen alkotó művészek – különben gyors lánggal égve élnek, és hamar itt hagynak bennünket.

Szilágyi von Neuwith Zoé: Emberpár (olaj, vászon), 2017

Majdnem olyan régen, mint a Fekete Lyuk, csak egy vagy két esztendővel később vált az underground egyik kedvencévé a Tilos az Á nevű hely (amely klubnak nyilvánvalóan a Micimackó volt a keresztapja). Elődje a Bakony Étterem volt a Mikszáth Kálmán téren, amit 1988-ban az SzDSz, majd később a Fidesz vett használatba, és amely 1899 szilveszterén egy olyan találkozóhellyé alakult át, ahol rockbandek adtak koncerteket, de táncolni is lehetett. 1991-ben, a szovjet csapatok kivonulásának az alkalmából Demszky Gábor főpolgármester itt rendezett egy olyan zártkörű „búcsúpartit", amelyen fellépett Frank Zappa is. De a helyiség több más kulturális fórumnak is helyet adott ezekben az években. Itt kezdte meg működését – még illegális kalózadóként – a Tilos Rádió, később pedig egy zsebszínház, majd még később a TÁP Színház. A Tilos az Á-ban aztán egyre gyakoribbá váltak a rendőrségi razziák is, és ezek vezettek végül ahhoz, hogy 1995-ben bezárt a klub. De a későbbi években ebben az épületben nyílt meg (mintegy a nosztalgiákba kapaszkodva) a Café Zappa.

A Tilos Rádió az egykori Blue Box Mozi épületében, Kinizsi utca, 2000 után

Kedves Gabi, ahogy azt biztosan maga is észleli, ez egy nagyon mozgalmas füzére volt az eseményeknek, és még nincs is vége vele a sztorinak! Mert a Tilos az Á klub és a Tilos Rádió sorsa annyira összefonódtak, hogy ha nem is ezzel a névvel, de Kultiplex megjelöléssel továbbra is maradt a Tilos Rádiónak egy klubszerű „leányvállalata". Az 1995 és 2000 közötti évekre vonatkozóan nem sikerült megnyugtató módon kinyomoznom, hogy hol és merre jártak a Rádió, meg a vele rokon klub, és hogy kapcsolatuk mennyire volt szoros rokonsági forma, hogy tényleg jártak-e kézen fogva. De 2000-ben a Tilos Rádió átköltözött a Blue Box Mozi épületébe a Kinizsi utcába, és tuti az, hogy 2005-ben Kultiplex néven megint volt ott a Tilos Rádiónak egy társklubja.

Két felvétel a Tilos Rádió Kinizsi utcai otthonából, 2000 és 2008 között

Ami az én szempontomból fontos, az nem is ezek a részletek, hanem, hogy a Tilos Rádió – amely közben legális adó lett – és a vele vadházasságban élő klubok fantasztikus bőségben ontották a vizuális anyagot. Feltehető persze a kérdés, hogy kinek. Hát egyszerűen saját maguknak. Ha beköltöztek, egy idő után a falakon soha nem maradt egy tenyérnyi üres hely sem. A Kinizsi utcai moziépületet a tulaj 2008-ban lebontatta, úgy, hogy a rádiónak innen is tovább kellett költözködnie. A stencilekkel, matricákkal teleragasztott, egyedülállóan érdekes falakat persze nem vihette magával a rádió. Úgyszintén a Kultiplex murális díszei sem voltak leválaszthatók a vakolatról. Nem volt menekvés, az épület a kívül-belül szinte példátlan ötletességgel kifestett falképeivel együtt a buldózerek áldozatává vált. Ám a vizuális anyaga nem tűnt el véglegesen.

A Kultiplex klub Kinizsi utcai épületének a külső fala, részlet, 2008 körül

Található az interneten egy Street Art Budapest nevű blog, amely körülbelül akkor kezdte el a működését, amikor elbontották az egykori Kinizsi utcai moziépületet, és ennek az oldalain nagyon sok fotót találni az akkori esztendők vizuális undergroundjáról. Ha azt mondom, hogy ennek a blognak nincsen gazdája, akkor biztos, hogy nem mondok igazat, mert valaki létrehozta ezt a fórumot, járta a város utcáit, és fényképezte – nem csak a graffitiket, hanem az utcákon megjelenő kulturális megnyilvánulások sok más fajtáját is. De sehol nem találtam a nevére. Rendszerezte a fotókat, táblázatokba foglalta a murális művek kategóriáit, áttekintést nyújtott a falképek jelesebb művelőiről, és így tovább. Igen, még kritikákat is írt a graffitikről, meg a különböző fajtájú falképekről is, sőt, néha még az oszlopokra vagy a postaládákra és kapufélfára ragasztott matricákról is. Miközben ostorozta az igénytelen munkákat, dicsérte a kiemelkedően jó ötleteket és megoldásokat, és figyelembe vette a városban élő polgárok egészséges igényeit és elvárásait is. Egy darabig ő volt az underground lelkiismerete – csak 2015 körül bizonytalanodott el a hangja, hogy aztán hamarosan meg is szűnjön. Mi volt a baj? A blogban publikált szövegek alapján csak annyit lehetett tudni, hogy neki is költözködnie kellett. Nem házról házra, hanem szerverről szerverre. Mint a nomád családoknak a sivatagba hajló végtelen prériken, úgy látszik, hogy örökké továbbálljon, az undergroundnak is valami ilyesmi lett a sorsa.

Két felvétel a Kultiplex bár belső falképeiről, 2005 és 2008 között

Az egyik utolsó szerver azonban még mindig a neccen van, a Street Art Budapest blog bejegyzéseinek a tucatjait senki sem törölte le eddig róla. És ez egy kincsesbánya. Százával vannak képek rajta, az utcán, a Filatori-gáton, a Tilos Rádió, a Kultiplex és sok más klubhelyiség falain fényképezett dolgok, még vidéken és külföldön látott és lefotózott anyagok is, noha ezek csak módjával. Itt természetesen csak jelzésként közölhetek néhányat közülük, pótlásként ahhoz, amit nem fényképeztem.

*

Mint ahogy azt már fentebb írtam, jó két évtizedig nem foglalkoztam a pesti utcaképeken megjelenő spontán eredetű képekkel. Hogy újra felfedezzem őket, ahhoz Budapest „elkopásának", magyarán: szegénységének, és – hadd használjam ezt a kifejezést – kalandossá válásának a furcsa egyvelege segített hozzá: a romkocsmák divatba kerülése.

Ez egy olyan jelenség, amire a hivatalos városvezetés, de a lakosság nagy része is – valószínűleg a többsége – nem feltétlenül büszke. De mivel kiderült, hogy fontos szerepe van az idegenforgalom növelésében, megtűrt jelenségnek számít, amit majd – így a prognózis – a város szanálása, az egyes utcák és objektumok felújítása fog fokozatosan háttérbe szorítani. 2010 körül kezdtem digitális kamerával járni a város érdekesebb kerületeit, hogy megörökítsem azt a bazárszerű tarkaságot és elevenséget, amelyben a zsenialitással határos leleményesség és kreativitás is igen gyakran szóhoz jutott. Mindent lefényképeztem, ami egy sokkal gazdagabb, de unalmasabb és rendezettebb területről – az én esetemben például a Rajna-vidékről – érkező turista szemében érdekesnek és izgalmasnak tűnhetett. Néhány év múlva aztán, amikor újra átnéztem az így elkészült sok száz felvételt, többször is előfordult, hogy meglepődtem. Így például akkor, amikor kiderült, hogy 2010-ben én már egyszer lefotóztam a VII. kerületi Kazinczy utca 14. számú ház öblös kapualját, de akkor még az a felirat állt a ház külső falán, hogy Szimpla kertmozi. Később, 2014-ben – a fotók tanúsága szerint – ugyanott ugyanabból a kapualjból már a Szimpla kertben működő és vasárnap délelőttönként nyitva tartó Szimpla piachoz lehetett bejutni, és ekkor történt az is, hogy észrevettem, hogy a kapubejárat mellett a falon (valószínűleg már nagyon régóta) egy olyan tábla függött, amelyen büszkén ez állt: VII. Ker. Erzsébetváros Kultúra utcája – egy olyan minősítés, ami a Szimpla Kert és a mozi, meg a piac gazdáinak vagy menedzsereinek a leleményességét dicsérte.

A Szimpla Kert egyik helyiségének a fala 2014-ben

Ilyen alkalmakkor gyorsan kiderült, hogy tényleg csak turista vagyok én is, afféle jöttment alkalmi vendég, mert a felvételeket tovább nézegetve rájöttem, hogy az lett volna a professzionista eljárás, ha nem néhány száz, hanem néhány ezer fotót lőttem volna a város legérdekesebb kerületeiben, minden évben minden fontosabb objektumról legalább egyszer néhány felvételt. Mert akkor most pontosabban tudnám követni, hogy mi történt közben Budapesten. Sok minden kimaradt nekem, így például az, hogy a Kisdiófa utcában látható Mumus felirat mögött nem egy közben bezárt ócskásboltot vagy farsangi jelmezeket kölcsönző intézményt kell sejtenem, hanem így hívták az egyik legrégebbi romkocsmát, amelynek ráadásul nem is ez volt az első állomáshelye, sőt, a végleges megszűnése előtt innen is tovább kellett a Dob utcába költöznie – erről az interneten ott felejtett egykori tudósítások adtak hírt nekem.

A bezárt Mumus romkocsma 2010-ben

Mivel a Mumus zárva volt, annál többet fotóztam a Szimpla Kert falait, labirintusszerűen egymásból nyíló helyiségeinek az öbleit, a szignókkal telefirkált vörös vakolatot, a mennyezeten függő és az oszlopokra akasztott tárgyakat és díszeket, ezeknek a minden logikának ellentmondó, de mégis egységes összképet adó objektumoknak a halmazát, amik így együttesen egy dzsungel képét adták – de a lerobbant részleteket szürreális álomként átfogalmazva és újjáépítve, miközben, mert ne felejtsük el ezt sem, világos maradt a szemlélő számára, hogy minden, ami itt látható, egy közép-európai város tárgyi világának és civilizációs termékeinek a lomjaiból, illetve az emlékanyagából gyűlt és „érett" össze. Mert már nem lehetett szétválogatni a részeket – minden, ami oda került, fantasztikussá sűrűsödött be. De egyszer majd ezt is megunják majd az emberek – vetette föl a problémát egy ismerősöm, és megkérdezte: – te akkor mit kezdenél vele? – Becsomagoltatnám az egészet, és elvitetném a New York-i Metropolitan of Art Múzeumba, ott is az etnográfiai osztályra, valahová az óceániai művészet közelébe – feleltem. Ám a barátom erre föl azt kérdezte, hogy jó, de melyik speditőr-vállalat tudná a Szimpla Kertet úgy becsomagolni, hogy semmi se törjön közben össze, vagy vesszen el. És erre a kérdésére már nem tudtam válaszolni.

A Szimpla Kert bejárati épületének egy részlete 2017-ben

Mások is rájöttek, hogy ez egy virágzó üzlet, és ha nincs elég rom a környéken, hát építeni kell egyet. Még 2014 májusában történt, hogy egy ilyen épülőfélben lévő romkocsmában jártam, ami talán ugyancsak a Kazinczy vagy a Nagydiófa utcában volt, már nem vagyok biztos benne. Mikor arra jártam, egy fedett belső udvarral rendelkező egyemeletes épület egészét újították fel éppen, és ennek megfelelően be voltak állványozva a falai, és hiányoztak a nyílászáró szerkezetek is, de az emeleti belső tereket valaki már elkezdte kifesteni. Itt találtam rá az eddig legszebb „legújabb kori" falképekre. Könnyed, bravúrosan virtuóz rajzkészséggel odavetett körvonalak és hullámvonalak hálója alkotta a munka kompozíciós vázát, amelynek a vonalvezetése minden kanyarnál és huroknál szemekkel, orral, meg szájjal volt valamilyen mesés rémalakká kiegészítve. A szétbogozhatatlanul nyüzsgő tömeg tulajdonképpen egyetlen muzikális hatású ritmusra mozgott. Külön-külön a figuráknak nem is lett volna sok értelme, de így együttessé formálódva akár címet is adhattam volna az egésznek: Marslakók inváziója. És valami olyasmivé fonódtak össze, ami egyszerre volt ornamentika és ábrázolóművészet, graffiti és igényes feladatokra emlékeztető freskódíszítés. Úgy, hogy az embernek – amíg nézegette – egy idő után nevek juthattak az eszébe: Klee, Dubuffet, Keith Haring... illetve mindezek megkeverve, egymásra vetítve. De ezeket az agyonművelt asszociációkat gyorsan elhessegettem, mert ennek a falképsorozatnak ott, az első emeleten valószínűleg csak egy, az utcáról behívott srác lehetett a megalkotója. Az egyik legnagyszerűbb kép még befejezetlen volt, előtte ott állt két hokedli is, amire felállva el lehetett érni a fal magasabb részeit is, és persze vödröket találhatott még ott az ember, különböző színű festékekkel – különben, éppen akkor, üres volt az emelet, és kedvemre fényképezhettem.

Marslakók inváziója (?) – rögtönzött falkép egy átépülő VII. kerületi épületben 2014-ben

Amikor ugyanannak az évnek a szeptemberében újra Pesten jártam, megpróbáltam megtalálni ezt a házat, illetve benne a falképeket, de közben annyira megváltozott minden, hogy már nem is voltam biztos benne, hogy jó helyen járok. És persze hiába mentem fel – ott, ahol egyáltalán lehetett – néhány belső udvarral is rendelkező épület emeletére, ezeket a falképet már nem találtam meg. Rájöttem, hogy hiba volt, hogy csak fényképeztem, de közben nem írtam fel a házszámokat is, és nem jegyzeteltem.

Marslakók inváziója (?) – egy félig kész falkép egy átépítés alatt álló VII. kerületi épületben, 2014-ben

Még a 2010-es évek elejétől kezdve végigfényképeztem párszor a Ráday utcát is, ez eleve rendezettebb volt, de mégis itt találtam rá az egyik legérdekesebb és „legrendetlenebb" objektumra, egy olyan romkocsmára, amin azonnal látszott, hogy főiskolát végzett művészek keze is közrejátszott abban, hogy menő konzumáló hely legyen belőle. Mindjárt a Ráday utca elején, közel a Kálvin térhez van ez a Púder bárszínház nevű helyiség, aminek már a szokatlan elnevezése is jelzi, hogy belső kiképzése sokféle forrásra vezethető vissza, hiszen különböző karakterű képeknek, például a Vezúv tufarétegei alól feltárt pompeji falfreskók imitációinak, és talányos eredetű tárgyaknak, így egy falon mászó pléhsárkánynak, egy kirakati babából alkotott, és fejjel lefelé lógó tüllruhás menyasszonyfélének, meg egy sor hasonló jellegű, nehezen osztályozható más objektumnak a tarka kollázsegyüttese.

A Púder bárszínház egyik fala 2017-ben

Egy ismerősömtől megtudtam azt is, hogy a bárhelyiség belső terének a kialakítói, Péterfy Ábel és Babos Bertalan több más multifunkcionális és multikulturális jellegű budapesti vendéglátóipari üzem megalkotását is elvállalták az elmúlt években. Így például ők voltak a tervezői a Múzeum körúti Csendesnek és a Bartók Béla úton lévő Hadik étteremmel szomszédos Szatyor-bárnak is.

*

Folytathatnám a sort, de inkább azt kérdezem, hogy mennyire vagyunk a tudatában annak, hogy az, ami az ilyen helyeken körülvesz minket – tetszik, nem tetszik, de – ezeknek az esztendőknek, és ami ugyanaz, az életünknek is a legfontosabb dokumentációs anyagává válhat néhány év múlva. Mert ami tegnap még játék volt vagy rögtönzött kaland, az ma már történeti tény, holnapra pedig rangos műemlékké emelkedhet. Ha csak nem történik velük az, amiben nagy mesterek vagyunk különben, nevezetesen, hogy sikerül végleg leradíroznunk a falakról őket, és ezzel kitörölni az ország emlékezetéből a kulturális narrációk egy egész fejezetét.

Mert a falképeknek ez a csoportja, amiről most beszélek, a mindennapok kommunikációjának egy része. Megszületik, elhangzik, és – sajnos – aztán könnyen köddé is válik, és még szerencse, ha közben akad valaki, aki lefotózza a javát belőle. A megszületésüket lehetővé tevő évek voltak az okostelefonok inváziószerű elterjedésének az esztendei, a chatelés, az emailezés, és az általában véve is az összevont írásformák használatba kerülésének az évei, a :-)-hoz hasonló vizuális jelekre, vagyis a smileykra, és emojikra lecserélt szavak elterjedésének a korszaka. Közel nyolcvanévesen én is megtanultam és használni kezdtem, hogy a jobb felé nyitott zárójel sír és szomorkodik, tehát bajt jelent, a baloldalra nyitott pedig mosolyog és nevet, ő a smiley – de ezek csak az új ortográfia legelemibb, legprimitívebb fordulatai, hiszen ma már egész dialógusokat lehet ilyen vizuális ideogramokból összeállítani. És amíg a szöveges kommunikáció a piktogramok és a hieroglifák felé közeledett, a hagyományos képi ábrázolás is elindult az ellenkező irányba, a szövegalkotás felé. Napjainkban a vizuális ábrázolás formáinak egy része majdnem azon az úton válik felismerhetővé és olvashatóvá, hogy olyanok, mintha betűk lennének.

Egy Király utcai bezárt üzlethelyiség rögtönzött dekorációja 2014-ben

Ez egy olyan változás, aminek egy része a falakon folyik. Nem feltétlenül a graffitik formájában, hanem az azzal rokon improvizatív magatartás valamennyi regiszterében. Ha az utcán járunk, és ilyesmit keresünk, előbb-utóbb találunk rá példákat. Egy 2014-es fotómon látható, hogy a Király utca valamelyik üzlethelyiségének bejárati ablakát és a kirakati üvegtábláját valamilyen okból lefestették. A kirakatra egy jelzésszerűen ábrázolt virágos kertben sétáló nem-jelzésszerű, hanem nagyon is kedves kislány alakja került, de megint csak jelzésekké egyszerűsített picinyke állatok rajongó kíséretében. Az égbolton egy piros korong jelképezte a napot, alatta pedig egy merész színösszeállítású szivárvány tette kompletté a jelenetet. Ez a kompozíció aztán egy sor szignószerű graffitivel egészült ki az idők folyamán, de a legjelentősebb hozadék egy gondosan felírt kérdőmondat volt: Is this just a dream????? Az ember szívesen kapcsolódna bele az efféle dialógusokba, például azzal, hogy azt válaszolja, igen, ez egy álom, vagy pedig azzal, hogy hát nem mindegy, ha szép vagy érdekes? Beljebb, a kisebb mellékutcák egyikében egy ugyancsak fehérre meszelt üveges ajtóra más dolgok kerültek, kivágott sablonok segítségével készült, a hézagaikba fújt spréképek (stencil az ilyesminek a neve). Itt például egy fúvós hangszeren muzsikáló nővel, egy piros kalapos asszonnyal, és egy, az elhaladókra rámosolygó férfiarccal találkozhatunk. Legfelülre pedig egy szöveges felirat került: Van egy másik stencilem is. Valaki aztán vastag filctollal odaírta: nincs is neki!

Egy VII. kerületi üzlethelyiség ajtaján látható stencilképek 2014-ben

Ma már – csak pár esztendő múlt el közben – nem találhatók meg így ezek az együttesek, volt, ami csak elkopott, és volt olyan, hogy felújították a kirakatot, és valami más került a helyükre. Egy kicsit ez is kár. De be kell látnom, hogy az efféle dekorációk, ha még meg is lennének, mulandók. És törvényszerű, hogy ha sikerülne megőrizni őket, egy idő múlva már élvezhetetlenekké válnának – az ember nem őrizhet meg minden emléket. Legfeljebb csak – idejében – dokumentálni kellene őket. Mert hiszen elképzelhetetlen, hogy még ezeket is műemlékké nyilvánítsák az illetékesek, és ha elérkezett az ideje, kiadják tanult, diplomás szakembereknek, hogy annak rendje és módja szerint restaurálják őket.



Perneczky Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.