hirdetés

Perneczky Géza: Egy disszidálás története II.

2017. december 29.

Ezután újabb ismerősöm akadt, Helmut Rywelski, egy Sziléziából visszatelepült német, aki ez idő tájt a sok-sok drága galéria mellett az egyetlen igazi underground lokált tartotta fenn Kölnben. Nehézkesen sántikáló, fél oldalát maga után húzó, rossz lábú ember volt... – Perneczky Géza írása Körner Évával közös 1970-es németországi útját és disszidálásának történetét beszéli el. Második rész.

hirdetés

Körner egyik legjobb barátnője Schaár Erzsi volt, két súlyos személyiség, de egy boszorkányszombat, ha mégis összejöttek. Hogy miféle ötlet volt az, hogy annyira keresték egymás társaságát, azt nem tudom, de például együtt jártak le Siófokra is strandolni. Visszatérve aztán Körnerből mindig kitört a vihar a Képzőművészeti Kiadó szobáiban. Vagy a folyosóján. Esetleg munka után az egyik közeli presszóban. Mindegy. Károgva, szinte recsegve ecsetelte: – láttad már az Erzsi lábát meztelenül? Azokat a szőlőkarókat? Láttad már? Azokat a görcsös gyökereket! (Míg ezt Éva előadta, a két tenyerét maga elé emelte, mintha bántó látomása lenne.) Mint a sárkány a karmaival, úgy görbülnek a lábujjai bele a puha homokba. Belevájja magát, igen, kapaszkodik a földbe – nem hagyja, hogy kitépjék onnan. Mert nem akar meghalni! Nem akar meghalni! Kapaszkodik. Érted?


Schaár Erzsébet férjével, Vilt Tiborral, 60-as évek

Hogy mivel viszonozta Schaár az efféle jellemzéseket, arról – érdekes – nincsenek emlékeim. Pedig sokkal többet voltam együtt Schaár Erzsivel, mint Körnerrel, de úgy tűnik, hogy Schaár nem mesélt semmit sem Éváról. Talán nem vette őt észre. Nem is hallotta. Lehet, hogy azért nem, mert a gyökerek tényleg szárazak és süketek. Erzsi soha nem vesztette el a kontrollt önmaga és az általa felidézett képek és látomások felett, mindig megőrizte azt a képességét, hogy szelektíven emlékezzen. Inkább olyanokat szokott az Erzsi csepülni, akik maguk is művészek voltak, és a vetélytársai lehettek volna, de hát ezekhez, ha jelentős nagyságok voltak, csak ritkán került közelebb. Persze maga is egy nagyság volt, de más égtájakat képviselt, más nemzedékeket. Kevés köze lehetett például Kassák Lajoshoz, pedig kedvence volt – negatív értelemben. Mert: fafejű – ezt ismételgette. Fafejű. Vagy monologizálni kezdett: nézze Géza, egy hamutartóban is több művészet van, mint a kockáiban. Géza, mondja meg nekem, hogy mit lát maga egy ilyen kockában. Egy büdös hamutartó is inkább művészet. Nézze, ez itt egy hamutartó. Ez a hamutartó egy egész regényt tudna mesélni arról, hogy hová tették le, meg a cigarettacsonkokról, amik beleégtek. Vagy a szájakról, amik a cigarettát szívták. Hogy maga nem dohányzik? De szája az van. Na mindegy. A Kassák? Őt nem ismerem. Nem tudok róla, hogy lett volna valami máshoz is köze, mint kockákhoz, például valamiféle élethez. Géza, igazat kell, hogy adjon nekem. Géza! Géza! Hová megy? Tessék visszajönni! A Tibor is mindig elmegy. Segítség, nincs férjem. Nincs férjem!...

A szakmánkban Körner tudott a legtöbbet. Mindig elment odáig, ahol nincsenek már nyálkás lepedékek és bomlásra kész kötőszövetek, ahol már nincsen megalvadt vér, és nincsen semmi szenny vagy genny. A letisztult vázakat szerette, a csontig mart igazságokat, a már tovább nem redukálható igaz ismereteket, a légszomjat okozó határeseteket. „Avantgárd izmusokkal és izmusok nélkül" – ezt a címet adta az összegyűjtött művészettörténeti dolgozatainak. A legfontosabbnak az egészből nyilván a „nélkül" volt, az a terület, ahol már csak a dolgok vannak egyedül, valamiféle légűrben lebegve, és esetleg ő maga még, mint ezek szemlélője – abban a sivár magányban, amiben az életét leélte. Tudott logikusan gondolkodni, komplexitások mélyére nézni, és azzal élt túl mindent, hogy ez a képességét foglalkoztatta, makacsul, újra és újra. Ha dolgozott, akkor is ezt forszírozta, ezt lovagolta meg. Nagyon becsültem érte. És állati szerencsém volt, hogy nem születtem nőnek (Hogy miért? Lásd fent).

De tényleg, miért volt ilyen? Az egyik furcsaság, amire emlékszem: Körnernek csak anyja volt. Persze nem arról volt szó, hogy szűzen fogantatott volna, és hasonlított volna a Megváltóhoz valamiképpen – nem, nem, hogy is juthat ilyesmi az eszembe! De már a kezdetekben is olyan benyomást tett, mintha félárva lenne, hiszen soha nem hallottunk az apjáról, noha biztos, hogy valamikor apja is lehetett. Ismeretségünk elején, ha meglátogattam Körnert, még találkoztam néha az anyjával, mert ott tett-vett akkor még ő is a lakásban. De bolond volt, mi több, nagyon súlyos eset. Jobb nem is gondolni rá, hogy milyen lehetett Éva gyerekkora ezzel a bolond anyukával. Aztán egy idő múlva az anyja is eltűnt a lakásból, és úgy teltek-múltak az esztendők, hogy tulajdonképpen nem volt családja, és abból is, amit a szülői ház jelentett, csak annyi maradt érvényes, hogy a szüleinek köszönhette, hogy egyáltalán otthona lehetett. Aztán, ahogy még tovább múltak az évek, egyre jobban szeretett volna ő is gyereket, de kitől szülhetett volna egy ilyen kölyköt? Különben Éva sokáig jól bírta, csak lassan öregedett, évtizedeken át szinte kortalannak tetszett. Még akkor is jól nézett ki, amikor szinte már szaruvá száradt a szíve, és nagyon kérdéses lehetett, hogy termékeny még az öle. Az éjszakái azonban nem voltak üresek. Mert „oda aztán fasz kell" – szokta mondani, ha társalgás közben egy pillanatra véletlenül a szexuális életének a valamilyen vonatkozása merült fel. Ilyen durva eszközökkel védte ki, ha közelebb akartunk kerülni a titkaihoz. De hát mégis, hogy legyen gyereke! – ez az óhaja nem volt titok. Örökbe fogadott végül egy gyereket, egy lányt, aki viszont néhány év múlva, amikor már nagykorú lett, Angliába menekült előle. Hogy a szimpla idegenkedése volt-e nagyobb, vagy Körnertől, ettől a valószínűtlenül irreális mostohaanyától való babonás félelme lehetett az erősebb? Nincsen adat róla. De felteszem, hogy Éva biztos rosszabb volt, mint egy átlag mostoha a mesékben. Viszont máig hallom, ahogy Éva mondja – ...egy gyereket kitolni a világra, az aztán valami! Az több, mint művészet. Kitolni a világra!... Vajúdott meddőn, eredménytelenül és kétségbeejtően, és ennek a vajúdásnak a terhét osztotta meg talán a fogadott gyerekével is, aki mit is tehetett volna mást, mint hogy meneküljön előle.

Körner bőre kreol volt, száraz, a lábai jól formáltak, izmosak, és főleg: hosszúak, a szeméremteste pedig – ahogy azt néhány ismerősöm vélte – olyan, mint egy erős állat, ami külön is egy élőlény lehetne. Úgy tűnik, Éva a szerelemben is határesetnek számított, és ha szeretkezett, akkor is a hozzá hasonló vagy tőle nagyon különböző többi rendkívüli esetet kereste. Sok barátja lehetett, de csak kevesen voltak, akik emlékezni szoktak a vele eltöltött időkre. Úgy látszik, hogy kapcsolatai vagy nagyon rövidek voltak, vagy túl hosszúak ahhoz, hogy tartalmasan lehessen beszámolni róluk. Viszonyai közül csak az absztrakt festőkkel tartott kapcsolatai váltak ismertté valamennyire. Egy ilyen kapcsolatát majdnem a házasság szintjén intézményesítette – ez a barátság, mondhatni, ismertté, elfogadottá vált Pesten, és sok-sok éven át tartott. De akik tudtak róla, azok sem lennének képesek rá, hogy többet meséljenek róla, mint csak azt, hogy hát az is egy absztrakt festő volt – és mint ilyen, nem része a szavakkal visszaadható fogalmi világnak, és ne is próbálkozzunk vele, nem ábrázolható irodalmi eszközökkel. A kívülállónak az ilyen kapcsolatokról tényleg az lehetett a benyomása, hogy szó szerint is némák, teljesen eseménytelenek lehettek – igen, még a mondott barátja, akit intézményesített az ismerősök köre, még ez a szerencsés kiválasztott sem kapott soha határozott körvonalakat. Ezzel ellentétben maga Körner persze mindig esemény volt, félreérthetetlen kihívás, egy kikerülhetetlen csörte kezdete, ha belépett a szobába.


Középen Körner Éva

Ha elmagyarázott valamit (és azt mindig szívesen tette), keresztbe vetette a lábát, magasra tartotta a fejét, mélyet szívott a levegőből, és evezéshez hasonló kézmozdulatokkal kísérte a körmondatait. A hattyúk szoktak így körözni a vízen, képzeletbeli karjaikat messzire kitárva, vagy összezárt szárnyaik csokrát mutatósan magasra emelve, és ezzel is mintegy a környezet figyelmét felkeltve. Éva is így érte el, hogy odanézzenek az emberek, és hát természetesen meg kellett őt hallgatni – mindig. Így jutott el odáig, hogy ha beszélni kezdett, egy jól begyakorolt komplex mozdulattal szinte testileg is a többiek fölé emelkedett. Vannak babonás mesék az albatroszokról, hogy hetekig-hónapokig bírják az óceán felett, soha nem szállnak le, ott keringenek a tenger hullámai és a felhők közötti üres tájban, a semmiben. A sodró erejű léghuzatokra támaszkodnak, miközben maguk is hűvös huzatot keltenek. Mert ha csak párzik, vagy ha fészket rak, akkor érinti az albatrosz a földet. Volt Körnerben is, vagy talán inkább csak a szellemében és a személyiségében valamennyi az ilyen fáradhatatlanul a fejünk fölött köröző lényekből. Annyi igaz, hogy ahol csak megjelent, ott azonnal tekintélye lett, felfigyeltek rá. De Körner soha nem rakott fészket, a tekintélyét soha nem építette ki kartávolságnál messzebbre. Az ő tengere az éjszaka sötétje volt, párzó ösztönének a játékai is csak fekete hullámzás a semmi és a némaság paplanjai alatt, érthetetlennek tetsző, idegen entitás, amelyben megtapasztalhatatlanok maradtak a minőségek. Kár, hogy senki sem láthatta, mert ilyenkor gyönyörű lehetett.

Csak halála után derült ki, hogy mindennapi élete, a munkahelyén töltött évek és értekezletek, a sok könyv, amiket szerkesztett, szóval mindaz, amiből látszólag összeállt a személye, csak álca volt, vagy legalábbis énjének a hétköznapok számára fenntartott prózai oldala. Mert míg nappal szerkesztőként bejárt a Corvinába, a sötétség óráit teljesen más tartományok meglátogatására tartotta fenn. Ilyenkor átalakult, veszélyessé vált, akár csak a vámpírfilmek hősei. Titokban híres tudósok fejét csavarta el, lehet, hogy velük hált, és nekik válaszolt olyan levelekben, melyekben sok minden más között zsarnokoskodott is velük. Játékosan? Vagy komolyan? Nehéz így kívülről hozzászólni ehhez. Hogy mennyire változó volt Körner szépsége (de ugyanúgy a csúnyasága is, talán az egész egyénisége) azt kölni tartózkodásunk napjaiban is megtapasztalhattam. Míg én a Lalinál laktam a német albérlői közvetlen szomszédságában (és közös volt a konyha, ahol ők ebédeltek, miközben én meg a kávémat főztem), azalatt Éva egy olcsó szállodai szobát vett ki valahol. De a programjainkat együtt szerveztük – mindkettőnk számára kellemesebb és hasznosabb volt így, mert egymást vezettük a város utcáin és kicserélhettük közben a tapasztalatainkat is. Sok mindent végigjártunk így, múzeumokat, galériákat, néha pedig különféle társaságokba sodródtunk bele, és ha jó napja volt Körnernek, akkor ragyogott, élvezte például, hogy mennyire jól bírja a németet. A németek pedig azt élvezték, hogy tessék, itt egy mediterrán nő, aki talán arab, vagy inkább zsidó lenne? De mindegy is, mert olyan szokatlan és rejtélyes, hogy csak annyi biztos, hogy egyenest onnan jön, ahol még mindig a körülmetélés a divat. Mondhatni, egy nő, aki egész testében körül van metélve – ami persze, tudjuk, nagyon buta hasonlat, de értjük ugye, hogy mit jelent... (tudni kell, hogy az ilyen társaságokban mindig voltak olyan németek, akik azt sem tudták, hogy hol van Magyarország...). Ha viszont nem volt formában, akkor Éva csúfabbnak hatott, mint a legelhanyagoltabb kurva. Átmutált. Mivé? Nincs szavam rá, hogy jellemezzem.

Az egyik délután Éva azt javasolta, hogy menjünk be egy kocsmába, ami éppen ott volt a sarkon – még mindig valahol Kölnben. Sört akart inni. Szomjazott, mint Krisztus a keresztfán, és haldoklott is – ugyanazon okokból. Sötét váladékként csorogtak le blúzán a szétfolyt árnyékfoltok, talán fájtak is neki durván, borzasztóan. Az arca egy lyuk volt, amit egy rozsdás vasszeg üthetett beléje, és egy daganatnyi koromból mállhatott szét a piszok, ami fakéreghez hasonló rétegként takarta. Tudni kell persze, hogy Éva tiszta volt, és ezt a benyomást csak azért tette, mert csapnivalóan rossz volt aznap a kedve. Igen, átok és csupa sötétség volt a kedélye. Tudtam, hogy baj lesz belőle, és hogy nem jó ötlet pofafürdőt venni valahol, pláne egy kocsmában ezzel a külsővel.

De bementünk, és én rögtön eloldalgottam valahová balra, ahol már nem voltam szem előtt, és még szép, hogy a sör sem érdekelt. Szerettem volna valamiképpen jelezni, hogy semmit sem kérek, de ez nem volt lehetséges. Eközben felcsendült Éva érces, nem sok jót ígérő hangja: – Ein Bier! – Erre egy német hang válaszolt: – Sie bekommen hier kein Bier. Nichts! Gehen Sie! – Aztán megint – Ein Bier! – mániákusan ezt ismételte Körner. – Ich rufe die Polizei – így a kocsmáros. Aztán még azt is: – Wir bedienen hier keine Araber... – vagyis, hogy nem szolgál ki arabokat. Ezt aztán néhányszor meg is ismételte. Nem tudom, hogy végül is mi történt, mert ekkor az ajtóhoz mentem, majd gyáván, bizonytalanul, egész testemben a rossz közérzettel küzdve, kiléptem az utcára, de onnan sem vitt tovább a lábam, csak kettőt-hármat léptem. Hallottam, hogy bent még mindig megy a rumli, de aztán egyszer csak minden csendes lett. Évát nem kellett félteni, ha kellett, tudott ő akár verekedni is, már úgy értem karmolni, harapni... Egy nagy testű állat a macskafélék fajtájából, az volt ő – és roppant kifejlett, miközben azt is lehetett tudni, hogy eléggé veszélyes, de nem az izmai miatt, hanem mert neurotikus volt, és annyira súlyos eset. De egy idő után ő is megjelent az utcán. Nem vérzett, csak szitkozódott: – fasiszták! Aztán hozzátette kissé enyhültebben: – németek. Lehet, hogy mégis kapott sört, és gyorsan felhajtotta. Ki tudja?

Így teltek a kölni napjaink, mígnem feltűnt egy pályatársa – már úgy értem, a boszorkányság dolgaiban egy méltó kollégája. Figyelemreméltó személyiség volt ez a nő is, egy Kossuth-díjas karnagy lánya, apja a legfontosabb magyar kórusokat vezényelte messze Kölntől, a távoli Budapesten. Verának hívták, sokoldalúan képzett és nyelveket beszélő intellektuel volt, aki, hogy legálisan maradhasson nyugaton, hozzáment az akkor éppen hivatalban lévő bázeli múzeumigazgatóhoz, egy huszonnégy karátos svájci értelmiségihez.

Nyakkendő, naponta váltott ingek, ápolt környezet. Hogy mi történt ezután, azt nagyon plasztikusan maga Vera mesélte el. Megszökött Svájcból, ezt közölte velünk a szája szélét rágva, mert nem bírta a klímát. Igaz, hogy nem volt más dolga ott Bázelben, mint csak az, hogy feleség legyen, akinek a férje reggel nyolcra hivatalba megy, de ő bizony aludni szokott minden nap kilencig, ám a bázeli polgárok észrevették ezt, sőt, meg is szólták érte. De honnan voltak értesítve róla? Onnan, hogy látható volt, hogy Vera nem teszi ki a dunyhát reggel hétkor – vagy legkésőbb fél nyolckor – szellőzni az utcára néző ablakok valamelyikébe. Botrány lett belőle. Vera erre föl két rend dunyhát vásárolt magának, teljesen egyforma ágyneműt, és amikor a férje elment hazulról, kitette az egyiket az ablakba, maga pedig visszafeküdt az ágyba, és bebújt a másik alá – de ez a megoldás sem tűnt kielégítőnek. Mert nem csak egy második dunyhára, hanem egy újabb rend férjre lett volna igazából szüksége – elutazott hát Bázelből, és letelepedett a kurva városnak híresztelt Kölnben. Félreértés ne essék, nem kurválkodni akart, hanem csak levegőt venni, ez volt a szándéka. Az már más lapra tartozik, hogy Köln egy piszoktenger volt Bázelhez képest, másrészt azonban ott folyt a Rajna Kölnben is, ugyanaz a Rajna, amit Vera már Bázelből is ismert. A Rajna-part Kölnben vigasztaló volt, mintha csak többet sütött volna a nap ott (ami persze nem igaz). Amikor én Kölnbe érkeztem, Vera már nem volt egyedül, már ott volt a Rudi nevű barátja is vele, egy kedves fiatal fiú, foglalkozására nézve szintén magyar, igaz, olyan magyar, aki szándékai szerint inkább lehetett volna angol vagy ír honpolgár. Egy idő után el is utazott Londonba, és a Verát is magával vitte.

De az csak később történt. Egy ideig még Körner is velünk tartott, ahogy az utcákon csatangoltunk. Vera és Rudi már kitanulták Kölnt, és egész jó idegenvezetők voltak. Együtt mentünk el mindenféle helyekre, melyek közül a legemlékezetesebb a düsseldorfi képzőművészeti főiskola volt, ahová Vera azért iratkozott be, hogy szabadon járhasson-kelhessen ebben az épületben is, és nézegethesse, hogy mi történik ott, illetve, hogy az ott tanító professzorokkal elegyedhessen fesztelen beszélgetésekbe. Így például Joseph Beuysszal is. Vera nagyon értett az ilyesmihez.


Beuys egy Fluxus-akción

Amit elmesélnék, az a közös kalandunk azonban már Körner nélkül történt, mert Éva csakhamar visszament Budapestre. Mellőzöm a drámát, hogy milyen jelenetet csapott, amikor vonatra kellett szállnia – nélkülem. Félt és didergett, és szinte fuldoklott, ha arra gondolt, hogy órákon át (mit órákon át, szinte egy teljes napon keresztül) egyedül kell majd egy másodosztályú fülke börtönében ülnie. Ahol mások is vele együtt utaznak – talán ez volt a legszörnyűbb. De nem, mert mi ez ahhoz képest, ami majd Pesten következik... azután... Megrázó volt, és nem szívesen cseréltem volna vele. De aztán elment, és minden nagyon csendes és eseménytelen lett. Eltelt néhány nap, és már december első hetében voltunk, amikor Vera egy napon magához rendelt, hogy engem is elvigyen Beuyshoz Düsseldorfba – ez a most következő történet lényege. Sőt, azt akarta, hogy oda, a főiskolába én is iratkozzam be, mert szabad azt csinálni a külföldieknek is, sőt, mióta Beuys ott a leghíresebb, egyre többen vannak a főiskolán olyan külföldiek, akik csak jönnek-mennek, beszélgetnek, és nézelődnek. De azt mondtam, hogy nekem sürgősebb, hogy elismerjenek Kölnben politikai menekültnek. Beuys ráér, nem iratkozom hát be. De elkísértem Verát, mert Vera Beuysból nem engedett.

Vonatra szálltunk és elmentünk tehát a harminc vagy negyven kilométerre fekvő Düsseldorfba. Már ismertem a várost egy előző nyugat-európai utamnak köszönhetően, de persze korábban soha nem voltam benn a híres-neves düsseldorfi művészeti főiskola épületében – most ez is megoldhatóvá vált, Vera egyszerűen bevitt magával, bemutatott a portán, mint magyar kritikust, és ebben egy szemernyi hazugság sem rejlett. Majd pedig egyenest Beuys osztályterme felé indult. Benyitottunk. Véletlenül december hatodika volt, és Beuys Mikulásnak volt öltözve, egy asztalon állt, és Hitlert utánozva harsányan szónokolt. Hogy mit, azt nem is értettem (igaz, Hitlert sem szoktam érteni). Az igazi Mikulás – illetve az annak beöltözött egyik hallgató – pedig Beuys ruháit hordta, a legendás mellényt és a kalapot, és ott állt engedelmesen Beuys asztalának a közelében. Érthető volt a szituáció, vagyis az, hogy Beuys és a Mikulás, lám, ruhát és szerepet cseréltek. Beuys tanítványai, egy sereg ismeretlen ember pedig ott ült vagy ácsorgott a teremben. Mondhatnám: széltében-hosszában megtöltötték a termet, és így demonstrálták, hogy mennyire azonosak azzal, amit Beuys az asztalon állva remekelt. Igaz, elég erőltetett volt a performance, és visszataszító hatású a Mikulásnak öltözött Beuys színeváltozása. Nem éreztem semmi karizmatikus erőt a produkcióban, és alig vártam, hogy mehessek. Lehet, hogy Vera is így érezte, mert csakhamar elhagytuk a termet.


Wolf Vostell, Helmut Rywelski és Joseph Beuys, 1970. október

Ezután újabb ismerősöm akadt, Helmut Rywelski, egy Sziléziából visszatelepült német, aki ez idő tájt a sok-sok drága galéria mellett az egyetlen igazi underground lokált tartotta fenn Kölnben. Nehézkesen sántikáló, fél oldalát maga után húzó, rossz lábú ember volt, nyomorék, s körülbelül egykorú velem. Pár évvel volt csak idősebb nálam, és a második világháború utolsó éveit serdülő kamaszként élte meg. Anyjával élt Breaslauban – ma Wroclawnak hívják –, és 1944-ben egy szőnyegbombázás alkalmából rájuk omlott a ház, ahol laktak. Az anyja megúszta horzsolásokkal, őt azonban úgy kellett kihúzni a romok alól, és az egyik lába majdnem leszakadt eközben. Úgy is maradt az a lába, nem fejlődött tovább. Rywelski aztán az anyjával együtt új otthont kapott Kölnben, egy kertes házat a külső övezetben, amelyből meg egy kölni bombázás alkalmából pusztultak ki a lakók, akiknek éppen a belvárosban volt dolguk – pech. Maga a ház viszont megmaradt, és befogadta ezeket a sziléziai menekülteket – így állt helyre az egyensúly.

Mindezt azonban csak sokkal később tudtam meg. Mert csak a várost jártam, és nézelődtem, most már egyedül, mert hiszen a Körner is elment. De valaki figyelmeztetett, hogy az „art intermediát" nem szabad kihagynom, az ott van mindjárt a főpályaudvar közelében egy széles és forgalmas út mellett. Megkerestem, de amit találtam, azt aligha lehetett galériának nevezni, inkább egy félhomályos odú volt, noha tágas – de elhanyagoltnak látszott, áttekinthetetlen volt és rendetlen. Igaz, a tulajdonosa sem nevezte galériának, hanem „Aktionraum"-nak, happeningeknek otthont adó helyiségnek. Ott volt ő is a teremben, az egyik széken ült, és egy kicsiny termetű, gyermekded arcú, barátságos tekintetű embernek tetszett. Egy darabig csak azt figyelte, hogy miként veszem sorra a falra akasztott vagy az asztalra és polcokra helyezett exponátokat – mert sok olyan dolog volt ott, ami nem kép volt, hanem inkább számíthatott objektnek. Beuys, Vostell, Alvermann, Klaus Staeck, meg hasonló nevek merültek fel, a német avantgárd legmilitánsabb, legtöbb vitát kavaró darabjait láttam, reprodukciókról már ismertem a legtöbbet. Ebben a társaságban, és ezzel a furcsa, ártatlan arcú sérült angyallal, Helmut Rywelskivel a sarokban, aki, mint egy pásztor őrizte a termet, Beuys is teljesen másként hatott, mint ott a főiskolában az asztalon állva – itt ugyanis volt még hitele. Aztán egyszer csak azt kérdezte a gyűjtemény gazdája: – wer sind Sie? Ez sem hangzott barátságtalanul, mégis összerezzentem, és hirtelenül azt kellett kérdeznem magamtól, hogy bejövet tényleg köszöntem-e? És valahogy úgy kérdezett ez az ember, mint aki tudja már a választ is. Csak semmi mellébeszélés. Elmondtam tehát, hogy ki vagyok, és rögtön azt is, hogy a legnagyobb gondom éppen az, hogy disszidálni szeretnék, de nem tudom, hogy miként csináljam. Hogyan kezdjem el?


A kép jobb oldalán Helmut Rywelski és Joseph Beuys

Ekkor kínlódva, nagyon nehézkesen lekászálódott Rywelski a székéről, és amint megállt ott előttem, olyan érzést keltett bennem, hogy most – a szék nélkül – még kisebb lett. Talán tényleg így is volt. És hát igen, szárnyai sem voltak, de volt benne mégis valami teljesen rendkívüli, majdnem földöntúli jelleg – és valami sajnálatos is, mert hogy olyan rossz volt a lába. A tiszta tekintetével meg újra olyan benyomást tett, hogy csak egy gyerek, aki, lám, eltévedt. Ami nem lehetett igaz. Így pulzált, oszcillált, nehezen magyarázható ismeretelméleti örvényeket maga körül keltve. De hát mégis ő volt a gazda. Pár szót váltott még velem, aztán egy kis asztalhoz vánszorgott, és egy papírra felírt néhány sort, meg egy nevet. Azt mondta, menjek csak el a Herkules-strasséba az idegenrendőrségre, és keressem meg ott ezt a főtisztet. Neki az régi ismerőse. Ha jelentkezem nála, az már mindent tudni fog rólam, csak csináljam azt, amit majd ő kér tőlem – ki kell tölteni ugyanis néhány unalmas ívet. De azzal el is lesz intézve minden. Majd egy idő után, mert biztos, hogy az ilyesmire várni kell, megkapom majd a menekült státuszt is. Ő úgy hiszi, hogy minden további bonyodalom nélkül Kölnben maradhatok aztán. Csak miután ezt tisztázta, érdeklődött az iránt, hogy jó-jó, művészettörténész vagyok, de csinálok-e valami művészetet is. Honnan sejthette? Elmondtam, amit tudtam, ő meg arra kért, hogy majd hozzak be a dolgaim közül valamit, mert látni akarja. Aztán: ja igen, van valami hely, ahol alhatom? – kérdezte. Pár szóval beszámoltam róla, hogy Barta Lajosnál kaptam szállást. Elmosolyodott. Erre föl felmerült bennem, hogy talán ismerheti Bartát, végül is mindketten kölniek, de aztán rájöttem, hogy az lehetetlen. Nyilván csak azért mosolygott, mert megkönnyebbült egy kicsit, hogy nem neki kell akkor ágyat adnia nekem.

Az egészben volt valami hihetetlen. Kikerülve az utcára még egyszer végigmentem azon, amit ott benn beszélgettünk, de nem volt az talán ötpercnyi társalgás sem. Másnap elmentem a Herkules-strasséra. Eligazítottak a portán, és gyorsan megtaláltam a tisztet. Felállt, ahogy beléptem, és néhány lépéssel közelebb jött hozzám. Civilben volt, de így is nagyon katonás. Tényleg mindent tudott rólam, de azért mégis az történt, hogy mindjárt az első mondatával nagyon meglepett: – szóval magát is a vörösek kergették el. Nem kérdés volt ez, hanem megállapítás. Később is így folytatódott a társalgás, ő kérdezett, és rögtön elmondta helyettem a választ is, de nagyon barátságos maradt eközben. Egyre világosabb lett a számomra, hogy nem egy rendőrrel van dolgom itt Kölnben, a Bundesrepublikban, 1970-ben, hanem egy Wehrmacht-tiszt állt előttem, aki valahonnan nagyon messziről került ide. Már erősen őszült. Mert igen, valamikor régen a fegyveres erők tagja lehetett, ki tudja milyen alakulatnál, de talán már akkor is tiszti rangban, aki, mert hiszen ez is lehetséges, annak idején talán éppen Breslauban szolgált, és ott volt azok között, akik kihúzták a romok alól a még kamasz Rywelskit. Most engemet húzott ki. De nem illett ezt megköszönnöm, hiszen csak a munkáját végezte. Precíz volt és kicsit kellemetlen. És azóta sem tudom, hogy képes vagyok-e – ahogy azt az illem előírja – őszinte hálát érezni érte.

Rywelski galériájának lépcsőházában, 1972

Rywelskivel aztán gyakran találkoztam. Amikor azon a menhelyen laktam, és csak az asztal fele lehetett az enyém, erre az asztalra egy kis színpadszerű papírkulisszát építettem, utána néhány apró fagolyót és egy pingponglabdát vásároltam, és rájuk írtam, hogy „art", majd pedig mindenféle szituációba helyeztem ezeket az „art"-golyókat ebben a pöttömnyi térben. Volt egy keletnémet Praktika kamerám, amit még Magyarországról hoztam el magammal, azzal készítettem az így összeállított jelenetekről felvételeket. Csak két utcával kellett odébb mennem, és máris találtam egy ifjúsági otthont, amelyet még az ötvenes években létesíthettek, de azóta eléggé elhagyatott hellyé süllyedt. A pincéjében volt egy tágas, jól berendezett fotólabor, a gondnoknő árulta el ezt nekem, amikor önképzőköri foglalkozások és laborálási lehetőségek felől érdeklődtem. Másfél-két évig ezt a sötétkamrát használtam aztán a fényképeim előhívásához és nagyításához. Kezdetben többször is megjelent egy szemüveges ember, aki az otthon fotórészlegének a felelőse lehetett – a gondnoknő szólt neki, hogy egy magyar menekült használja a labort. Meg kellett mutatnom neki, hogy milyen fotókat nagyítok. Ne legyen pornó közöttük, ez volt a fő szempontja. Az art-golyók miatt persze a fejét csóválta, de végül engedett. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy a vegyszereket magam vásároljam meg – ami ki volt téve a polcokra, azt gondosan elzárta. És tartott egy előadást arról, hogy amit csinálok, az nem fotográfia, próbálkozzam meg tájképekkel meg csendéletekkel, a portrék, hát igen, azok már túl nehezek egy kezdőnek, mindenesetre vegyek néhány szakkönyvet. Láttam, hogy eloszlottak közben az aggodalmai, inkább segíteni akart, de aztán eltűnt örökre.


Art-buborékok fújása Westdeutsche Rudfunk nyári fesztiválján, 1973

A gondnoknőnek volt egy szép lánya, az néha kíváncsian utánam nézett, érdekes külföldi lehettem a szemében, de szerencsére soha nem jött le a pincébe. Egy idő után rájöttem, hogy kifigyelte, hogy milyen napokon jövök laborálni, és már várt a bejárat mellett a porta közelében, miközben egyre szebb lett, mert egyre szebb ruhákat vett fel. Szinte sajgott, fizikai fájdalmat okozott, de tudtam, hogy nem szabad, hisz nem jó vége lenne, ha megszólítanám. Vigyáztam, hogy még a nevét sem halljam meg, mert azzal is nőtt volna a hatalma felettem – holott ekkor már megint nagyon egyedül voltam. Ute ott, Wiesbadenben a válással volt éppen elfoglalva, és talán már levelezett a közben megismert Carlóval. Így hát pártában maradt ez a kislány – lehetett vagy tizennyolc-húsz éves. Egy idő után az anyja volt az, aki miközben úgy tett, mintha csak erről-arról beszélgetne velem, elmondta, hogy a lánya gátlásos és félénk, és hát bizony segítségre szorulna. Már korábban is beszélgettem ezzel az asszonnyal, de csak annyit tudott meg rólam, hogy cikkeket író műkritikus vagyok, meg talán afféle múzeumi ember. Amikor a lányát szóba hozta, bűntudatosan nyeltem egyet, aztán csak bólogattam, és úgy tettem, mint aki nem érti a mögüle zeneszóként átszűrődő hangokat. Néhány hónappal később, amikor otthagytam a menhelyet, és kivettem egy albérleti szobát, ott, az új helyemen, ahol már volt hozzá elég hely, készítettem el a szappanbuborékokon tükröződő „art" feliratot, ami évtizedekkel később a legismertebb munkám lett. Ebben az albérleti szobában persze ugyanúgy nem volt rá lehetőségem, hogy labort rendezzek be, mint korábban a menhelyen, és ezért még ekkor is az ifjúsági ház pincéjébe jártam. A gondnoknő lánya közben eltűnt, és az lehetett e mögött, hogy leérettségizett közben (Németországban kilencosztályos volt akkoriban a gimnázium, és az érettségiző fiatalok néha már szakállas akadémiker-jelöltek). Ma úgy jön elő az emlékeimben ez a lány, még mindig nagyon hamvasan és sugárzóan szépen, mintha ő lett volna a buborék az „art" felirattal, ami aztán elpattan. Igazságtalan az élet.


Art-buborékok, 1972

Rywelskinek tulajdonképpen jobban tetszettek a fekete zsinórral összekötött Yes-No feliratú fehér háromszögek, amiket szintén az asztal felén fényképeztem le, csináltatott is belőlük egy műanyagból készült 100 darabot számláló edíciót, ami azonban az asztalfiókban maradt. Mert végül mégis inkább az „art" golyókat ábrázoló fotók közül választott ki publikálásra egyet, mert abban „több információt látott". Azt, amelyiken egy madárfészek látható, benne néhány apró tojással és az „art" szövegű, majdnem dupla akkora pingponglabdával. Kakukktojás, ez volt a címe. Eközben lassacskán megtanultam, mert ennek is utánanéztem, hogy Rywelski csak 1967-ben nyitotta meg a galériáját, addig a Westdeutsche Rundfunk balos szárnyához tartozott, és szociológiai riportokat meg művészetkritikai cikkeket írt a rádiónak, így barátkozott össze Beuysszal is, meg a többi baloldali művésszel. Ők beszélték rá arra is, hogy nyisson galériát, mert akkor még nem szívesen adták oda a munkáikat azoknak a dúsgazdag kölni és düsseldorfi műkereskedőknek, akiknek az összefogásából a nemzetközi mezőny első nagy művészeti vására, a ma Art Cologne néven ismert szuperprodukció született. Rywelsi azonban nem volt kereskedőnek született ember, sokkal inkább harcos újságíró, akit csak a szociális problémák érdekeltek, az ilyen témáknak volt ő az érzékeny tollú és bátor képviselője. Ezért aztán kétséges is maradt, hogy a galériája, az „art intermedia" sikeres vállalkozás lesz-e.

Akcióra kész kisebb-nagyobb art-golyók, 1971

Már csak azért is, mert elhatározta, hogy ha maguk a művészek nem, hiszen tehetségtelenek hozzá, hát majd ő, a galeristájuk fogja demokratizálni a kortárs művészetet. Még 1967-ben, amikor a galériáját megnyitotta, kiállítást csinált Alvermannak, helyesebben Alvermann ama botrányos szobormultiplikájának, aminek Náci-Disznó (NS-Schwein) volt a címe. Közönséges cseréptárgy volt, egy takarékpersely, amit disznó alakúra mintáztak, a hátán a szokásos pénzbedobásra vágott sliccel. Csak abban különbözött a kommersz perselyektől, hogy rikítóan erős színekkel a német zászló fekete-vörös-sárga sávjait festették rá a testére, az oldalán pedig egy nagy fekete horogkereszt díszelgett. Néhány tucat készült el belőle, és egy-egy darab csak 25 márkába került –, tudni kell, hogy akkoriban ez egy jobb ing ára lehetett. Fotók jelentek meg a napilapokban, amiken az „art intermedia" helyiségében Rywelski volt látható, amint sprédobozokból rovarirtó szert spriccel az asztalon nyájat alkotó náci disznók seregére. Óriási botrány lett belőle, perek indultak el nemzetgyalázás címen, szinte záporoztak a vádak. Hát igen, a német zászló is rajta volt a disznókon, az tagadhatatlan. Rywelski galériája azonnal nagyon ismert lett, két-három évig meg is élt a botrányból. Nem volt az életveszélyes, mert még a perek is elcsitultak közben, hiszen egyre többen kezdtek hinni abban, hogy az egymással szemben álló érvek közül a művészet szabadsága fontosabb, az lehet az erősebb. Adenauer és az utódai – mondhat bárki bármit – úgy látszik, végül is jó munkát végeztek. De hagyjuk ezt! Fontosabb az, hogy amikor Rywelski engem is felfedezett, akkor már nagyon lehanyatlóban volt az „art intermedia" csillaga.

Mit sem törődve ugyanis az olcsó árakkal, amit az elején még Rywelski művészei is felvállaltak programnak, és feledve azt, hogy mire kötelezné őket a galeristájukkal kötött baráti egyezség, a következő hónapokban és években Beuys, Vostell és a többiek egyre több idegen galériával álltak össze, és ennek az lett a következménye, hogy az áraik is kezdték utolérni az amerikai popművészek sok ezer dolláros tételeit. Nem kellett ehhez „árulás", egyszerűen csak a piac törvényei működtek, az ott érvényesülő erőviszonyok hozták ezt magukkal. Meg hát egyre távolabbra kerültünk az 1968-as eseményektől is, a prágai tavasztól ugyanúgy, mint a Nyugat-Európát pár hónapra felkavaró diákforradalomtól. A magasra tartott forradalmi transzparensek még nem felejtődtek el, de fakulni kezdtek, és hogy Rywelski továbbra is csak filléreket kért, az még a demokratikus viszonyokat kedvelő egyszerű fogyasztók szemében is egyre inkább csak kontraproduktív furcsaságnak tetszett – nem vettek tőle semmit, kinevették őt az áraival együtt.

Amikor Rywelski átvette tőlem a Kakukktojást, éppen egy tíz lapból álló portfóliót állított össze, ebbe kerültem bele én is. A többi művész mind ismertebb volt, mint én, hiszen mindjárt Beuysszal kezdődött a névsor, de volt ott Goyowski, Neuhausen, Ernst Mitzka és Michael Buthe is. Az egyes lapok ofszet- és szitanyomással készültek, többnyire színesek voltak, és az alkotóik természetesen szignálták is őket. Az ezer példányos kiadvány számozott volt, és a felül nyitott borítékra vagy zacskóra emlékeztető mappák, amikbe Rywelski a grafikákat belehelyezte, és amelyeknek aztán a Marks-grafik (Vásári grafikák) címet adta, a következő évben, 1972-ben, a düsseldorfi Kunstmarkton, illetve a berlini Kunstmesssén kerültek piacra. Ahol tökéletesen megbuktak. Talán azért, mert csak tíz német márkába került egy-egy ilyen mappa, vagyis a benne lévő grafikák ára darabonként egy-egy márkát kóstált. Rywelski azt is ráírhatta volna erre a puritán egyszerűséggel zacskósított anyagra, hogy „szemét", és lehet, hogy akkor nagyobb érdeklődést keltett volna.

Még mielőtt üzletileg is belebukott volna a kompromisszumokat nem ismerő demokratizmusába, a kölni társadalom egy másik szegmentjében is találkoztam Rywelski nevével, illetve azzal az angyalként is szokatlan fénnyel, ami a kisugárzása volt, meg a zavaróan félszeg, de hatékony működésének a nyomaival. Az történt, hogy a Kölnbe való megérkezésem után mindjárt az első hónapokban az idegen nyelvű német rádióállomások beszállítója lettem – megint csak egy hely, ahol kelet-európai menekültek is előfordulhattak, és, mint kitűnt, ott is volt olyan, aki Rywelski kezét fogta.

Na, de hadd mondjak el előbb pár szót ezeknek a rádióknak az emlékeimben élő hatásáról is. Azok mellett, akik az ilyen intézményekben státuszt kaptak, mindig rajzott a szerkesztőségek körül egy sor olyan külső munkatárs, akiktől vagy megtagadták, vagy elfogadták azt, hogy az érdeklődési területükről származó cikkekkel a hónuk alatt bejárjanak hozzájuk – ez a jelenség tulajdonképpen az egész világon jól ismert. De ami német specialitás lehetett, az mindjárt azzal kezdődött, hogy nagyon alaposan rögtön két ilyen propagandaintézményt is létrehoztak a németek, a Deutschlandfunkot és a Deutsche Wellét. Amikor én Kölnbe jutottam, már elkészültek a székházaik is, két roppant toronyház, amelyek a várost övező egyik külső Ringen magasodtak egymás mellett – s magától értetődő volt, hogy bár járt autóbusz a környéken, aki oda tartozott, annak kényelmesebb lehetett, ha az autójában ülve járjon oda. Ezek a szerkesztőségi magas házak gyönyörűen parkosított területen álltak, és mintha csak Amerikában lennénk, roppant gondozott, fákkal és színes bokrokkal tagolt nagy kiterjedésű parkolók álltak mögöttük. Hogy letehessék a kocsijukat, az odaérkező munkatársaknak ez állt a rendelkezésükre. Ez az areál olyan nagy volt, hogy az egyes szegmentjeit labirintszerűen kanyargó aszfaltutak kötötték össze – és ami szintén nagyon amerikainak tetszett – bár a parkolók környéke áttekinthető maradt, mégis külön szórakozni lehetett azzal, hogy (engedd meg gyermekednek is, hogy játsszon egy kicsit...), az ide-oda kanyargó utakon haladva az ember a kocsit úgy kormányozhatta, hogy közben az aszfaltra felfestett nyilakat kereste, meg a legmagasabb technikai szinten álló iránymutató táblákat követte – hogy „el ne tévedjen". Később, amikor már nekem is volt egy bogárhátú Volkswagenem, ha kéziratot vittem a Deutschlandfunkba, én is így manővereztem – nem szégyellem, konzumáltam. Tetszett a jólét és a pénz, amibe ez kerülhetett.

Természetesen mindkét rádióadó a német kormány szerve volt, és csupán az volt a különbség közöttük, hogy az egyik a nagyvilágot, a másik pedig a népi demokráciákat szórta be műsorral. Máig sem értem a pazarló bőkezűséget, de a kezdetekben mindkét intézményt felszerelték egy-egy magyar szerkesztőséggel, ami azt jelentette, hogy aki magyar volt, és munkát keresett, az dupla eséllyel indulhatott. Ezért aztán én is azok közé tartoztam, akik két ilyen szerkesztőség ajtaján is bekopoghattak, és szerencsém volt, mert az első próbafogalmazványok után – változó ritmusban, de mindkét helyen – szívesen fogadtak.

Egy idő után megállapíthattam, hogy a Deutschlandfunkban a magyarok feltűnően gyengék voltak, nagyon vegyes társaság gyűlhetett ott össze még rögtön az 1945 utáni években. Például a budapesti operettszínházból sodródott oda egy magát rangos dívaként reklámozó szoprán, akinek (legyünk igazságosak) nem ez volt a baja, hanem az, hogy rendkívül buta teremtés volt, egy beképzelt csacsogány, de elérte azt, mert a többiek sem voltak sokkal ragyogóbbak, hogy ha az ember betért oda a szerkesztőségbe, akkor az ő hangja emelkedett ki abból a hangzavarból, ami leginkább még az 1930-as évek pesti pletykalapjainak az előszobáira emlékeztethetett. De ugyanúgy előfordult ebben a szerkesztőségben dzsentrimúlttal rendelkező és gyanús osztrák diplomával rendelkező drámatörténész is, meg kiugrott katolikus pap vagy egy reklámirodákból odaszabadult és nyelveket is ismerő világfi, akit fordítóként alkalmaztak (de akinek az írásait mindig átküldték korrigálni a központi német szerkesztőségek egyikébe), és így tovább. Egy fakezű sváb tiszt, talán még az első világháború éveiből, egy obsitos volt a főszerkesztő ott, aki csak pár szót tudott magyarul, és azzal szokta átvenni tőlem a beszállított kéziratokat, hogy „köszönöm magamat". Hihetetlen volt, valami olyasmi, mint Madame Tussauds kabinetje, de élő, hús-vér emberekkel.


Az Important Business első száma, 1972

A Deutsche Welle magyar részlege több fokkal is jobb volt, hiszen ott egy profi irodalmár volt a főnök, aki megválogatta a munkatársait, de mégis, amikor utolérte ezeket a rádióadókat is az első takarékossági hullám, ezt társaságot, vagyis az egészen tűrhető Deutsche Welle-féle magyar szerkesztőséget oszlatták fel a racionalizálás jegyében, és nem a botrányosan gyenge másikat. Megjegyzem, ha nem állami adókról lett volna szó, hanem privát intézményről, akkor persze más lett volna a helyzet, akkor csak a minőség számított volna, meg a rentabilitás. És irgalmatlanul felszámolták volna a fakezű öreg alatt felgyűlt jóhiszemű, de botrányosan gyenge sereget.

Érdekes, hogy nekem, akit egy idő után a Deutschlandfunk különböző nyelvű munkatársai is meg-megszólítottak, egy idő után az a benyomásom támadt, hogy azért a Balkánhoz közelebb fekvő szerkesztőségek között is akadhat olyan, amelyik felveszi a versenyt, és nem csak a nagyvilág égtájaival (közülük ugorjuk át rögtön az afrikai vagy ázsiai nyelveket képviselő képviseleteket), de akár bármelyik nyugat-európai branccsal is. Ilyen benyomást tettek rám például a román szerkesztőség tagjai – meg az ott mozgó alakok és az általuk favorizált francia kultúra furcsán szokatlan, de hiteles patinája. Ugye, milyen meglepő, hogy itt merült fel újra Rywelski neve? Ez azzal kezdődött, hogy egy napon megszólított engem a Deutschlandfunk egyik folyosóján egy ápolt, kedves úriasszony. Nem is értettem, hogy mit mond, mert a bemutatkozással kezdte, majd pár szóval arra utalt, hogy a román társaság tagja – később aztán tényleg megtanultam a nevét is: Madame Bodiscónak hívták –, de ami a lényeg, azért állít most meg, hogy megkérdezhesse, hogy én vagyok-e az a bizonyos Perneczky. Mert a kollégái közül többen is jól tudnak magyarul, és ezek azt mesélték, hogy amíg Budapesten éltem, ott ismert újságíró, neves műkritikus voltam. Ő ezt nem tudhatta, bocsánat, szóval nem ismerhet még... De ha én vagyok, akkor meghívna a szalonjába, ami éppen holnap lenne (...döbb!...). Csak úgy közbevetőleg: a két magyar szerkesztőség összesen 40-50 embere közül egy sem akadt, aki hallott volna rólam, és ez egy kicsit el is szomorított az első időkben, később azonban ezt is megszoktam. Mint kiderült, irodalmi szalont tartott fenn ez az asszony, ahová tényleg el is mentem a következő este, és később is még néhányszor. Végül csak azért maradtam el onnan, mert túl magas volt a színvonal, nem bírtam például a francia nyelvet, és elveszve éreztem magam ott, abban a nagyon nemzetközi ízű társaságban, ahonnan én, a magam közép-európai mentalitásával eléggé kilógtam. Azok aztán tényleg nyugatiak voltak, a pergő frankó-latinjukkal és az irodalmi elkényeztetettséget sejtető villámgyors asszociációikkal.

Madame Bodisco aztán máskor is elhívott magához, és mint kiderült, ilyenkor többnyire én voltam az egyedüli vendég. Csak azért szólt, mert elég magányos volt. A férje már régebben meghalt, és szüksége volt valakire, aki előtt kiönthette a szívét, és egy kávé mellett elmondhatta a gondjait – azokat például, amik a lánya miatt gyötörték. És itt jelent meg az ajtókeretben – na nem fizikailag, hanem csak úgy mentális eszközökkel – Rywelski alakja. Mert a lánya – tessék, milyen kicsiny a világ! – a Rywelski-féle akcióteremben volt asszisztens, és egy idő után, ahogy Madame Bodisco kifejezte magát, a kedvese lett annak a sánta nyomoréknak. Már az irodalmi estékről is ismertem a lányát, Bernadettet – persze nem ez volt a neve. Az az igazság, hogy elfelejtettem, hogy miként is hívták, talán megtalálhatnám a régi noteszeimben. De mindegy is, mert ha Bernadettet mondok, akkor is közel járok az igazsághoz, hiszen úgy nézett ki, mint aki missziót teljesít, és nem veszi úgy, hogy ezzel áldozatot hozna. Vastag fekete keretes szemüveget hordott, különben pedig friss, és fehér bőrű lány volt, még nagyon fiatal, olyan, aki csak nemrég érettségizhetett és már elkezdte az egyetemet is, ám érezhető volt, hogy nem ambicionálja. Nagyon jól állt neki a fekete bársonyruha, amit esténként vett fel, mert ő hordta körbe a szalonok alkalmával a szendvicses tálakat. Néha, ha dolgom volt Rywelski üzletében, tényleg ott tett-vett a galériában valamelyik sarokban. Köszöntünk egymásnak, de nem volt túl beszédes fajta – nem sok maradt meg bennem felőle.

Madame Bodiscóval aztán sok minden másról is szót cseréltünk még. Akkoriban még nagyon benne voltam az Utéval kapcsolatos történetek nehezen emészthető részleteiben, és az asszony, aki nagyon régóta élt Németországban, megértően bólogatott, és szakszerűen vigasztalt. A német nép múltjára és lelki alkatára hivatkozva példázódott, történeteket mesélt, amiket ő is megtapasztalt, és ezekre támaszkodva biztosított róla, hogy amit átéltem, az ebben az országban mindennapos sztori. Bár lassacskán megváltozik a helyzet, mondta, de itt bizony gyakran előfordul, hogy a fiatalok nem élnek házaséletet, és érintetlenek maradnak. – Maga magyar – ezzel fordult hozzám –, és ez lehetett a magyarázat arra, hogy Ute, aki megoldást akart, miért kereste a maga társaságát – fejtegette. A bók furcsa volt, és egy idő után arra gondoltam, hogy a lányára gondolva bátorításnak vagy kérésnek szánta. De nem csak emiatt volt az, hogy óvatosabb lettem, és a Madame Bodiscóval való kávézgatások sem vonzottak már annyira. Hanem megváltozott a légkör is – nem a szerkesztőségekben, hanem úgy általában, különösen ami művészeti élet szféráit illeti. 1971 októberében történt, vagyis éppen egy évvel arra, hogy megérkeztem Németországba, hogy Beuys a tanítványaival megszállta a düsseldorfi akadémia titkárságát, és ezzel mintegy „magához ragadta a hatalmat". Az egyik vitapont az volt, hogy Beuys ragaszkodott a német alkotmány ama passzusának a szó szerinti betartásához, hogy mindenkinek joga van a továbbtanuláshoz – vagyis vegyék föl a főiskolára válogatás nélkül azokat a jelentkezőket, akik a tanítványai szeretnének lenni. A követelésben rejlő problémákat Beuys azzal intézte el, hogy különben is tudott, hogy minden ember művész. A művészet igazi formája pedig a szociális plasztika lehetne, ami nem más, mint a társas lét napi feladatainak a kreatív megvalósítása, ezt kell bevezetnünk, úgy, ahogy azt ő is tanítani szokta – de most már világszerte. Jól rímelt ez arra, ami Beuys politikai nézeteinek a kvintesszenciája volt, a parlamenti rendszer elvetésére és a közvetlen demokrácia bevezetésére. Hogy közelebb segítse eme célkitűzéseket a megvalósuláshoz, és alkalma lehessen arra, hogy alkotmánymódosítást ajánljon, a német parlamentbe is be akart vonulni, jelöltette is magát képviselőnek a zöldek táborában – de itt már elbukott. A nézeteivel és a nagy hatású közéleti szereplésével azonban azóta is hatalmas irodalom foglalkozik, szociológiai és filozófiai tanulmányok tömegét publikálták, amiben csak elvétve szerepelnek a szó hagyományos értelmében vett művészetelméleti és esztétikai fejtegetések. Ezek mind nagyon okosak, de bennem mégis kételkedést keltettek, mert egy régi német hiba, ami ott működött már a nácizmus sikerei mögött is, a szisztémáknak való feltétlen behódolás bizonyítékait láttam bennük.

Itt azonban megállnék. Mert most látom, hogy miközben nagyon messzire kerültem a sonnenbergi konferenciától, mégis mennyire visszakanyarodtam az ott tapasztalt nyugtalanság előzményeihez, meg az azzal rokon jelenségek faggatásához. Félbe is hagynám ezeket a fejtegetéseket, és visszatérnék inkább annak a történetnek a befejezéséhez, amit Rywelskivel kezdtem el.

Eberhard Pranenberg kölni művész art-ot tükröző buborékokkal, 1972

1972 nyarán egy kölni ismerősöm, egy jóbarát, maga is képzőművész, Eberhard Pranernberg meghívott Itáliába. Firenze mellett, Vinciben, ahol Leonardo is született, állt egy barokk eredetű kőház a hegyoldalban, amit megvásárolt a családja, ott tölthettem másfél hónapot – nyaraltam. Amikor már közelgett az ősz, és visszatértem Kölnbe, egyik első utam az „art intermediába" vezetett. Meg akartam mutatni Rywelskinek azokat a fotókat, amiket Vinciben készítettem. Volt ezek között egy 16 képből álló sorozat, amelyben nagyon mozgalmasan, küzdő testhelyzeteket is felvéve Yes és No feliratú táblákkal ágáltam. A tengerészek szoktak a régi időkben az ilyen szemaforszerűen integető mozdulatok segítségével és zászlókkal a kezükben jelzéseket leadni egymásnak. Mivel egy Művészeti Stratégiák címmel tervezett publikációra kaptam meghívást, a sorozatnak a Yes-No Strategy nevet adtam – de mert közben ez a téma is elavult, a beígért könyv később sem jelent meg, és a fotók gazdátlanok maradtak. Ezt persze még nem tudhattam akkor. A másik munka egyszerűbb volt, és talán emberibb is, noha csak csigák szerepeltek rajta. Megfigyeltem, hogy az összegyűjtött kerti csigák, amiket egy alkalommal a ház mellett futó járdán, az ott fekvő terméskőlapon hagytam, amikor az eső megeredt, kibújtak a házaikból, és azonnal, szinte vezényszóra az árnyékos fal felé kezdtek masírozni.


A művészet mutációja, 1971

A látvány olyan volt, mint egy Ezopusz-mese, de szatírjátékként előadva. Megismételtem hát a mutatványt egy öntözőkannával, de úgy, hogy a kanna locsolórózsájára egy „art" feliratú táblácskát erősítettem. És sikerült is az akció, mert a csigák – mintha csak valamiféle ellenállhatatlan tekintély vezényszavára hallgatnának – ha működésbe lépett ez a „művészet", elindultak, és mint a pilóták, akik kötelékrepülést hajtanak végre, mind egy irányban haladtak. Igaz, csak nagyon lassan jutottak előre, de valamennyien a kellemesebb, az árnyékosabb oldalt célozták meg. Ezeket a képeket akartam megmutatni Rywelskinek, és arra gondoltam, hogy dehogy csábítom el én Bernadettet tőle, inkább az lenne jó, ha sikerülne megnevettetnem őt. De amikor odaértem, láttam, hogy le volt húzva a galéria redőnye, és csakhamar azt is megtudtam, hogy bezárt az „art intermedia", mégpedig végleg. Rywelski csődöt jelentett be, és visszament újságírónak a Westdeutsche Rundfunkba.


Art-csiga

Nem találkoztam vele többé, ami fura volt, mert végül is Köln nem egy olyan nagy hely, csak egymillió lakosa van. És Rywelski intézmény volt ott, bicegő alakja odatartozott a város szellemi elitjéhez. De egy idő múlva azt hallottam, hogy mások sem látják, van valami nyugdíja, talán inkább szociális segély, és abból él. A háza pedig kint van, messze a központtól. És felmondta a kapcsolatot a művészeivel is, akik rábeszélték, hogy galériát nyisson, mi több, a hangosan meghirdetett programjaikkal ők adták Rywelskinek az ötletet, hogy „demokratikus árakkal" kísérletezzen. Mivel Madame Bodiscóval sem találkoztam többé, arról sem kaptam semmi hírt, hogy vajon együtt él-e még Rywelski a kis Bernadettel. Csak sokkal később, huszonhat év múlva, 1998-ban találkoztam először újra a nevével. Az egy tragikus és megrázó pillanat volt, és egész Köln Rywelski nevével volt pár napig elfoglalva akkor.

Azzal indult a földcsuszamlás, hogy megírták az újságok, hogy Rywelski meghalt, öngyilkos lett, egy pisztollyal főbe lőtte magát. Hetvenéves volt. Néhány nap múlva, amikor a rokonoknak átadták a házat, azok látni akarták, hogy mi van a pincében, de az le volt lakatolva. Lakatkulcsot nem találtak a házban, állítólag Rywelski azt még 1972 körül eldobhatta. Hatóságilag kellett feltörni tehát a zárat, és ekkor valami olyasmi történt, amivel senki sem számolt már. A mélyben fekvő helyiségek – szerencsére száraz volt a pince – tele voltak a kortárs német avantgárd remekeivel, azokkal a Beuys, Vostell, Alvermann, Klaus Staek, és mások által szignált munkákkal, amiket 1967 és 1972 között adtak át eladásra ezek a művészek Rywelskinek, de amik végül is a galerista nyakán maradtak. Akkor, amikor csődöt jelentett, nem mentek el hozzá, hogy visszakérjék a munkáikat tőle, talán rossz volt a lekiismeretük? Azóta viszont a legtöbb művész már meg is halt, és akik még életben voltak, azok meg nyilatkozatot tettek közzé, hogy annak idején jól ismerték Rywelski szociális helyzetét, és ezért a vele kapcsolatban álló valamennyi művész nem komisszióba, hanem ajándékba adta oda a műveit az "art intermediának". Erről akkor hallgatólagosan egyezség is született, amit – tessék azt tisztelni – továbbra is érvényesnek tekintenek, úgy, hogy onnan senki sem kérhet most már vissza semmit sem. Újabb hónapok teltek el, mert katalogizálni kellett a műveket, felbecsültetni az értéküket, hivatalosan is dönteni a vagyon sorsáról, talán egyenesen bírósági úton. Végül Köln legnagyobb aukciósháza, a Lempertz hirdette meg az árverést a rokonok ölébe hullott gyűjtemény felett. Ennek során mintegy hatvan-nyolcvan millió márka jöhetett be, és megint volt mit írniuk az újságoknak.

Perneczky Géza a tanári katedrán, Köln, 70-es évek (tanítványok felvétele)

Az iskolában, ahol tanítottam, az egyik kolléganő, szintén rajztanár, meg is kérdezte, hogy tőlem meg mi maradt ott a pincében. Mert tudott róla, hogy Rywelskivel én is kapcsolatban álltam. Igaz is, döbbentem rá, úgy van. Azok a műanyag háromszögek a Yes-No felirattal! Száz készült el belőlük, én hármat már akkor megkaptam, de hol a többi kilencvenhét darab? Erről azonban – és sok más ismert műtárgyról is, amik gyanúsak voltak, hogy Rywelskinél maradhattak – nem volt adat az árverési katalógusban, azokat nyilván továbbra is a rokonság őrizte. Talán azt várták, hogy az alkotóik újabb évek elteltével híresebbek legyenek. Csak a Vásári grafikák című zacskósított anyaga került azonnal árverésre. De ott is az történt, hogy az elkészült ezer példányból csak néhányat adtak be a rokonok próbakénti licitre. Csak sokkal később, amikor már eurónak hívták a pénzt is, és az interneten szörföltem, találtam rá véletlenül egy hirdetésre, amiből megtudtam, hogy 400 euró volt valahol a tíz grafikából álló portfólió kikiáltási ára, de ennek is már legalább tíz éve. Ki tudja, mennyit ér az én kakukktojásom jelenleg? Van még belőle néhány eredeti fotóm, és az sokkal nagyobb érték lehetne, mint a portfólióba került ofszet nyomat, de az nem számít, mert csak a zacskóval együtt és a többi kilenc munka társaságában érvényes a licit.

Akik megveszik, azokat ma már nem is a képek fizikai valója érdekel, hanem az albumra tapadt történeti máz, a lakattal lezárt pince mítosza, és Rywelskinek, a sánta angyalnak a halálon túl is megnyilatkozó furcsa ajándékozó kedve és jóhiszeműsége. Szárnyak nélkül is heves vihart kavaró angyali röpte – persze most már csak úgy, mint egy csúfolódó fintor. Mert közben győzött a tőke.

Az első részt ITT olvashatják.

Perneczky Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.