hirdetés

Perneczky Géza: Kósza vándor - Kósza Sipos Lászlóról

2018. május 3.

Állandóan barátokat keresett, és valami balladás, szomorú és reménytelen költészet áramlott belőle. Egy szél odasodorta harangszó szűnni nem akaró kongását lehetett kihallani mögüle. - Perneczky Géza esszéje Kósza Sipos Lászlóról.

hirdetés

Perneczky Géza: Kósza Sipos Lászlóról

(Válaszlevél a róla szakdolgozatot író Holló Szabó Zsófiának)

Annyit már most, bevezőként is elmondhatok, hogy amit a levelében megemlített, vagyis a feltételezett Klee-hatás Kósza Sipos László esetében, az csak nagyon esetleges és utólagosan kialakult benyomásunk lehet. Hiszen a körülményeket ismerve biztosra vehető, hogy Kósza sokáig még a nevét sem ismerhette Paul Kleenek, és egyszerűen azért nem, mert indulása idején egyáltalán nem volt ismert nálunk Paul Klee neve és művészete. Az egész hasonlóság inkább csak a véletlenek összejátszásából adódhat, a képeinek abból a jellegzetességéből, amit a róla szóló 2017-es szentendrei emlékkiállítás címeként szereplő, nagyon találóan választott "kristályváros" szókapcsolat is jól éreztet már. Nevezetesen, hogy a munkáinak erős volt a hangulati töltése, és hogy szögletes idomú vonalhálókból álltak össze a képein a házak, a täjak, meg a városképek.

Kósza ugyanis két helyi eredetű forrásból merített, az egyik az akkor már jelentős mértékben ismert, majdnem hogy közismert szentendrei iskola hangvétele volt, ami már csak azért is nagyon hatott rá, mert hiszen ott született és ott élt Szentendrén. Ez a környezet Vajdán és Kornisson keresztül Barcsayig ívelő nyelvi és kifejezésbeli eszköztárral szolgált Kósza Sipos indulása idején. Persze a szentendrei iskolának nevezett képződmény kezdeteihez vagy az igazi lényegéhez kevés szál kötötte, annál nyilvánvalóbb volt, hogy Barcsayt jól ismerhette, noha személyesen talán soha nem kereste fel. Számára a "szentendrei stílus" inkább egy autodidakta módon átérzett, kicsit leegyszerűsített, de nagyon őszintén kezelt Barcsay hatásban nyilatkozott meg, ami alapjában véve kostruktivista gyökerekre visszavezethető formanyelv volt.

Kósza Sipos László: A város

Ehhez jött, mint személyes példakép, Kondor Béla grafikai művészete. Pályafutása ugyanis azzal kezdődött, hogy néhány rajzzal és pasztellképpel felkereste Kondort – és érdekes módon Kondor, akit meglehetősen direkt, néha egyenesen érdes vagy goromba embernek ismertek (e mögött persze Kondor túlérzékeny, majdnem hogy kiszolgáltatott természete rejtőzött), ez a Kondor azonnal nagy türelemmel és majdnem, hogy szeretettel kezdett foglalkozni Kószával, feltehetőleg tőle tanulta Kósza a rézkarcolás fogásait is. A megmutatott rajzok és pasztellek mellett az lehetett Kondorra még jelentős hatással, amit Kósza Sipos emberi megjelenése közvetített, vagyis, hogy tulajdonképpen nem Szentendréről, hanem sokkal mélyebbről, a szociális perifériákról érkezett – ez érvényes lehetett magára Kondorra nézve is, csak persze tökéletesen más eredménnyel. Nagyon erősen etni-kus, kormosnak, csutakosnak kinéző paraszt- vagy inkább proletárgyereknek tűnt Kósza Sipos, aki hosszú ideig abból élt (és ez csúnyán hangzik, de nem volt csúnya, ahogyan művelte), hogy pártfogókat keresett, majdnem, hogy kéregetett. Egyszerűen odament azokhoz, akiket ismert, és egy-egy ilyen alkalommal kért az illetőktől húsz forintot (soha nem többet), de úgy, hogy az nem tűnt sem megalázónak, sem pedig igazán furcsának.

A megjelenése és a modora volt az a kulcs, amivel ezt elfogadhatóvá tette. Mert látszott Kósza Siposon, hogy nem "civil" ember, annyira nem az, hogy nincsen talán személyi igazolványa sem. És nem azért, mert elvesztette volna, hanem mert „nem is jár neki", hiszen valamiféle archaikus lénynek, vagabund vándornak tetszett, megtűrt kivételnek, de a lágy, lírai fajtából, akit védeni kell. Általában kapott is valamit, ha nem egy húsz forintost, akkor legalább egy tizest. Különösen idős, arisztokrata vagy kegalább is úrasszony féle isme¬rősök szívét tudta meglágyítani, az ilyen emberekhez valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzte. Igen, nem túlzás azt mondani, hogy esztendőkön át elszegényedett grófnők alamizsmáin élt, és felteszem, hogy a tőlük kapott pénzen vett például pasztellkrétát is magának. Egész biztos az is előfordult, hogy eladott egy-egy művet, de jellemző, hogy nincsen ilyen emlékem. Én ajándékba kaptam tőle egyszer egy olyan képet, ami olajjal volt festve, máig is megvan – ilyen technikával magyarországi éveiben csak ritkán dolgozott, a választást kitűntetésnek vettem.

Enni, táplálkozni fiatal korában, amíg az anyja élt, inkább csak otthon szokott, mert hosszú ideig azért az édesanyja adott otthont neki ott Szentendrén. Pesze soha egy szót sem mesélt a családjáról, mintha olyasmi, mint család, egyáltalán nem is lenne. Nem is tudtuk, hogy pontosan hol lakott, és csak lassan, észrevétlenül vált úgy-ahogy önálló egzisztencia belőle. És még egy jellemző dolog: soha nem az utcán kért pénzt az ismerőseitől, hanem annak rend-je s módja szerint, jól nevelten becsöngetett hozzájuk, s meglátogatta őket. Kondortól pedig, gondolom, eleve nem kért volna soha semmit sem, Kondor volt számára a szent személy, afféle isten. Kicsit olyan benyomást keltett Kósza Sipos az emberre, mintha a rég elmúlt századokból érkezett volna, ahol a diák-féle kósza vándor nem számított rendes embernek, csak a papok vagy különcök jóvoltából maradt életben, ihletet és eredetiséget pedig abból a legyengített rokonságból merített, ami őt – nagyon vékony szállal és nagyon veszélyesen – a másik véglethez, az ördöghöz kötötte. Mert Kósza is jóságos volt, nagyon jóságos – talán ő maga is úgy érezhette, hogy ez a művészetének is az egyik legfontosabb jellemzője.. És csak véletlenül és majdnem, hogy csak tévedésből tetszett mégis épkézláb embernek, de tökéletes társadalmi lénnyé soha nem fejlődött, soha nem nőtt fel. Csak így, csak ezzel a csonka mentalitással használhatta az eszét meg a szemét úgy, hogy azzal foglalkozhatott, hogy művész legyen és képeket fessen.

Kósza Sipos László: Kék torony

Kondornak semmi köze nem volt a szentendreiekhez, de ha jobban megnézzük Kondor rajzait, sőt, érvényes ez még a festményeire is, akkor azt látjuk, hogy az organikus testeket kristályos alakzatokká formálta, és ezzel utat nyitott Kózsa-Sipos számára is affelé, hogy termékeny módon félreértse, illetve egymásba mossa a kétféle nyelvi anyagot. Leegyszerűsítve, ami őt jellemezte, azt mondhatnám, hogy Kósza Sipos átvette Barcsaytól a konstruktiv vázakra lemeztelenített városképeket, Kondortól pedig azt, hogy ezeket a ház-féle formákat, sőt néha élőlények és emberek körvonalait is "kristályosan organikus" módon kezelje, "felpuhítsa", líraian lágy vonalhálókká bontsa. (Közben persze azt is érezni lehetett, hogy soha nem tanult rajzolni, a testek háromdimenziós leképezését a papíron nem ismerte. Minden munkája síkba nyomott maradt, de ez nem szolgált hátrányául – inkább ez is hozzásegítette őt ahhoz, hogy utólag egy kicsit Kleere is emlékeztessen...) Az a körülmény hogy legszívesebben pasztellel dolgozott, külön is hozzáárult ahhoz, hogy ezek a kristályformák úgyszólván maguktól is nagyon puha, elmosódó alakzatokká váljanak. Van valami nagyon jellegzetes abban, ha azt mondjuk Kósza Sipos képeire, hogy puhán kristályosak – mert az ilyesmi tulajdonképpen lehetetlen, ilyen halmazállapot nincsen. Ez a hangütés, aminek köszönhetően a legszebb munkái úgy hatnak, mintha laposra elfeküdt és mesésen elszínesedő őszi falevelek lennének, nem volt tudatos stilizálás nála, inkább csak az autodidakta indulás és a személyes adottságok valamiféle önkénytelen keveréke lehetett.

Így érthető, hogy az emberek, ha a műveivel találkoztak, akkor – különösen a kezdetek idején – egyrészt ráismertek Barcsayra is, és esetleg (már jóval kevésbé) Kondor vonalhálóira is, idővel pedig, amikor a modern mesterek munkássága már Magyarországon is eléggé ismert életművek lettek, néha talán Klee jutott az eszükbe. De azt is rögtön láthatták, hogy ez a fiú nem utánoz senkit, hanem (csúnya szó, de az ő esetében sokszorosan igaz:) "önkifejez", tényleg a maga autodidakta módján megalkotott világát festi, Kósza, mint művész, autonóm lény lett. Miközben nagyon szláv, mondhatnám dél-szláv, (és ami már biztos, hogy majdnem, hogy csak képzelgés lehetett), nagyon "szerb" hatást tudott elérni a koromfekete hajával, és a nagy sötét szemeivel, és hát persze ezekkel a furcsán lágy képekkel. És hadd mondjam el azt is, hogy a pasztelltechnika használata miatt általában sötét szegélyű körmei voltak (... bocsánat, hogy szóba hozom, de ha fest az ember, az ilyesmi kikerülhetetlen,. és ez is hozzá tartozott a Kósza Sipos Lacihoz). De ismétlem, volt Kósza Siposnak egy nagyon jellegzetes atmoszférája, amit nehéz lett volna tagadni. Mintha ő lenne a kétlábon járó babonás délvidék, a durván kopár hegyekben gazdag, de mellettük a meleg tapintású mesékben is bővelkedő Balkán küldötte. Talán egyszerűen az ozmán birodalom elől menekülő Duna-menti népek hozadéka, maradéka... minden eset¬e olyan valaki, akinél a beidegzett kalkulációk semmiképp sem jönnek be.

Köztudott, hogy Szentendrét tényleg szerb és görög eredetű hajós népek lakták a régi idők-ben, ez az eredet azonban 20. század közepére-végére eléggé kikopott a város lakóiból. Én egy darabig csak a két Vujicsics-fivért, Sztojánt és Tihamért ismertem olyannak, akik úgy voltak szentendreiek, hogy ezzel egyúttal nagyon szerbeknek is tűntek – de ők profik voltak, és roppant mozgékonyak, utolérhetetlen életkedvű, virtuózan aktív, s köztiszteletben álló lények. Kósza Sipos viszont mindig lassúan, álmodozó mozgással tűnt fel a házak tövében, úgy, mintha egy imakönyv lapjai között felejtették volna, és onnan érkezne. Mikor már jobban ismertem, tudtam, hogy az életformája miatt tényleg szociológiai különlegesség. Ahogy sehol nem volt otthon, vagy ahogyan megmentőjét és jóakaróját, a művészetét eltartani igyekvő segítőtársát tisztelte minden felbukkanó ismerősében. Állandóan barátokat keresett, és valami balladás, szomorú és reménytelen költészet áramlott belőle. Egy szél odasodorta harangszó szűnni nem akaró kongását lehetett kihallani mögüle.

Kósza Sipos László: Horizont

Valamikor 1958 és 1960 között találkozhattam először vele. Akkor még egyetemista voltam, fogékony az ilyen fajta költészetre. A Gellérhegyen laktam idős rokonoknál, de nagyon sokat fordultam elő a délutáni és az esti órákban néhány utcával lejjebb, a Gellérhegynek majdnem a tövében lakó Dankó családnál is, annyira, hogy azt mondhatnám, egy kicsit az a ház is az otthonommá vált idővel. Azt hozhatom fel a mentségemre, hogy az ott élő lányok pótolták, méghozzá sikerrel a vidéken maradt családomat. Zene, irodalom, meg soha ki nem formálódó, inkább csak lágyan elringató erotika járta át azt a házat. Soha nem hivatkoztak rá, és csak érezni lehetett, hogy a lakók egy valamikor volt földbirtokos családból maradtak ott a földszinten. Egy észak-afrikainak ható, mert arab habitusú és nagyon karakteres profilú, éles tekintetű és franciául is anyanyelvi szinten tudó nagyon művelt özvegyasszony tartotta fenn a családot. Azzal tette ezt, hogy nagyon eltökélten, hátát szinte az Atlasz-hegységnek vetve napi 14-16 órában gépelt.

Ő, és a három gyereke, meg egy öreg kutya lakták a földszintet. A két idősebb lányt Máriának és Évának hívták, kb. egykorúak voltak velem, Mária otthon egyszerűen csak „Dugó" volt – ő volt a családban a legszebb. Lába közé véve a hangszerét csellózni szokott, órák hosszat, ez volt a mestersége. A konzervatóriumban engem osztottak be mellé zongorista kísérőnek, így ismertem meg. Éva pedig parnasszista stílusban írt magyar nyelvű verseket, a múltkor találtam rá néhány ilyen oldalra, s annyi idő elmúltával még mindig tetszettek. Az öccsüket pedig Dankó Ádámnak hívták. A lányok később külföldre mentek férjhez, Ádámból pedig Budapesten lett ismert közgazdász. Látható, hogy mindent összevéve itt is adva volt a deklasszált társadalmi közeg, de ismétlem, nagyon magas műveltséggel és nem mindennapi emberi értékekkel. Már nem tudom, hisz nem emlékszem rá, hogy Kósza, miként keveredett oda, lehet, hogy már régebben történt, hogy odatévedt, és aztán később is rendszeresen megjelent. Csak azt tudom, hogy az ismeretségünk első éveiben ott találkoztam vele a legtöbbet, mert fel-feltűnedezett, és mint az anyatejet, úgy szívta magába az apró szívességeket. A lányok pedig minden alkalommal csodálkozva rázták a fejüket, és elismerően ütötték össze a tenyerüket – nahát!!!....Hogy hát ilyen is van...Mert valamiképpen szeretni tudták Kósza Sipos Lacit, a furcsa kéréseivel és a kormos és kevéssé ápolt, majdnem hogy a tűzhelyen felejtett, de mégsem odakozmált, érdekes egyéniségével.

Később, mint ahogy az ismert, Kósza feleségül vett egy nála jóval idősebb asszonyt, Margitot, egy nagyon kedves lényt, aki bármennyire is esett, védtelen teremtésnek tetszett, még mindig Herkulesnek hatott Kósza Sipos mellett. Túl is élte őt – úgy sejtem, kissé el is tartotta mindvégig a Lacit, persze jogos a kérdés, hogy ha így történt, akkor mi módon tette ezt, hogy volt képes erre? Nem tudni – ez rá a felelet. Mikor már Kölnben éltem, Kósza Sipos, a Margitot is magával hozva, egyszer csak Hannoverbe érkezett. Disszidált, de nem egy neki való helyre, hiszen belőle igazán nem lett volna soha német!. És szerintem ez is lett a végzete. Szeretett volna nyugati mintára művészkarriert csinálni, de ahogy az sejthető volt, ott, a nagyon dinamikus és technicizált, majdnem, hogy sterilizált környezetben ez a furcsa, oltalmat és melegséget kereső alkatú ember eleve halálra lehetett ítélve. Noha Hannoverben is talált egy családot, akik megengedték Kósza Siposnak, hogy Margittal együtt a kerti há-zukban éljen, és valószínűleg egyébként is hozzájárultak ahhoz, hogy ez a két ember ne haljon éhen, mégis egyre keservesebb lett az élete. Tovább festett, most már gyakrabban olajtechnikával is, és a kristályos szerkezetű házak, városképek mellett megpróbálkozott a tisztán növényi formákkal is, például hullámzó tömegbe sodródott falevelekkel. Egyik-másik jelzésszerűen leegyszerűsített tája vagy gesztussá redukált kompozíciós vázlata ilyenkor került lélegzetelállító módon Klee közelségébe. De nem az intellektus merész transzcendenciája segítette Kósza Sipost ide – ahogy azt még Klee tette – hanem az érzelmi tartományok salto mortaléja, valamiféle transz-állapot lökte át őt oda, a másik világba, ahol egy-egy pillanatra Klee kezét foghattta meg.

Furcsa módon, és a "nyugatnémet viszonyok" dacára is, az őt befogadó hannoveri család is – ahogy Kósza leírta, mert személyesen nem ismertem őket – nagyon dzsentrinek, illetve fordítsuk a szót csak nyugodtan német¬re: nagyon junker familiának tetszett. Minden esetre igaz az, hogy a Laciékat megismerve – mert most már ketten voltak a Kószáék – felébredt ebben a családban az adakozó kedvű, a garabonciás diákokat megszokásból vagy tradíciókból befogadó nagygazda mentalitás, ami egyfajta feudálisan stilizált vendégszeretet lehetett. A régmúlt szokásokat követve úgy voltak módosak és tehetősnek, hogy lám, „udvart tartottak". Amit valószínűleg nagyon emberségesen és őszinte gesztusokkal tették, de igazán segíteni persze hogy is tudtak volna?... Az eredmény az lett, hogy Kósza nem merült el, hanem a segítő kezekbe kapaszkodva hosszú évekig küzdött, fuldoklott a nyugatnémet tengerben. Csak nagyon kevesen érdeklődtek az iránt, hogy ki ő, mit csinál, és mi az a furcsa bántalom, ami arra kényszeríti őt, hogy továbbra is tempózzon.

Feltételezem, hogy maró honvágy kínozta eközben, de már nem volt visszaút, próbálta menteni a látszatot. Miközben elsorvadt, és teljesen elkeseredett. Gerincbaja támadt, ami néha pszichés eredetű is lehet, és ha ez a háttere, akkor az orvosi beavatkozások sem segíthetnek sokat. Annyit szenvedett, hogy a végén nem bírta már, tabblettáka vett be, öngyilkos lett. Még a korábbi években nálam is járt évenként egyszer-kétszer, meg is aludt ilyenkor. Többnyire azért érkezett, mert kölni galeristáknak szerette volna eladni a műveit, de persze kevés sikerrel. Még az is előfordult, hogy címeket kért tőlem, olyan családokat szeretett volna megismerni, akiknek kifesthetné a lakásukat, szerény bérezés ellenében – ilyen címekkel azonban nem rendelkeztem. Megvallom, annyi bánat és baj kísérte a lépteit, hogy egy idő után félni kezdtem tőle, de megpróbáltam, hogy jóbarát maradjak, és igyekeztem túllépni azon, hogy mit érzek. Az aggodalmaimat nem éreztettem vele.

Na ennyi az, ami dióhéjban Kósza Sipos László története lehetne – hiányos a beszámoló, mert sokkal alaposabban kellene a képeivel is foglalkoznom –, de hát nem írok monográfiát belőle. Halála óta olyan kép alakult ki róla Magyarországon, hogy talán a középmezőnybe illő, kevéssé jelentős művész lehetett, majdnem hogy csak vendég a képzett és rutinos kollégák között, akik tulajdonképpen soha nem fogadták be. De én mégis kivételes jelenségnek érzem, olyannak, akiben semmi közepeset vagy szokványosat nem tapasztalt és nem érzett az ember. Semmihez nem hasonlító keveréklényként él az emlékezetemben, mint valami mitologikus figura, akit a családi krónikák meg a helytörténeti kódexek is inkább csak a lapszéli jegyzeteikben említenek meg, de aki mégis is képes arra, hogy ha elhangzik a neve, akkor az – mint a szétguruló húsvéti tojások – hirtelenül megváltoztassa az összképet.

Perneczky Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.