hirdetés

Perneczky Géza: Levél Schaár Erzsiről

2016. július 27.

Valahonnan a negyedik dimenzióból volt belógatva a a magyar környezetbe, és csak a babona tartotta össze a falait, az Erzsiből sugárzó delej. – Perneczky Géza mostantól képzőművészeti tárgyú levélesszék sorozatával jelentkezik a Literán.

hirdetés

Szia Kati,

most szombat délután van, és éppen visszajöttem egy, a közeli yachtkikötőben tett sétáról (tudod, ez a kikötő az, amelyik kétszáz méterre tőlem a Csokoládé-Múzeum mellett van, néhány héttel ezelőtt küldtem róla fotókat neked).


A körülmények: Az elmúlt hétvégén – először az idén – végre itt is kánikula volt, 32 fokig ment fel a hőmérséklet, amire persze a pestiek csak legyintenének, de mégis jó meleg volt. Mintha forró téglából rakták volna ki a levegőt, az volt az ember benyomása, ha a hűvös kapualjból kilépett az utcára. Aztán ez a meleg a következő napokban esős gőzben oldódott fel, jelenleg nincs is több, mint 25-26 fok, és jó nyirkos minden, ragad az emberre a ruha. De hát azért mozogni, azt kell, és mivel már belefutottunk a következő hétvégébe, nekiindultam, és elsétáltam a Leone (oroszlán) nevű olasz kávézóig ott a Rajna-parton, és ettem ott egy "zuppa inglese" nevű fagyit. Arra gondoltam, hogy mivel ez olaszul van, és magyarul angol levest jelenthet, biztos whisky van a fagylaltban – de hazaérkezve, amikor ennek utánanéztem, kiderült, hogy egy fokkal ártalmatlanabb készítményről van szó, egy tiramisuhoz hasonló desszertről, ami viszont tényleg alkohollal, például rummal készül. Elég kevesen sétáltak el máma a Leonéig, mert pár órával ezelőtt még kiadósan esett az eső, és mindenütt tócsák álltak még. Tulajdonképpen – az időjárást is tekintetbe véve és szigorúan egészségügyi szempontokat tisztelve – színtiszta whiskyt kellett volna magamhoz vennem. Na, de nem ezért írom ezt a levelet.

Hanem azért, mert ma egy furcsa dolgot küldök neked a mellékletben (a cikkben szereplő képek – a szerk.). 1970 májusában a Schaár Erzsinek nagy életműkiállítást rendeztek a Műcsarnokban. Ez volt az utolsó nyár, amit a disszidálásom előtt még Pesten töltöttem (és persze májusban még nem tudtam, hogy októberben végleg el fogom hagyni az országot...) A hatvanas évek utolsó esztendeiben majdnem minden estét a Schaár Erzsi - Vilt Tibor féle otthon (műterem, szalon, nevezheted, ahogy akarod...) helyiségeiben töltöttem. Akkoriban már kint laktam a Hűvösvölgyön túl, Pesthidegkúton albérletben (egy kertes villa manzárd-emeletén két szoba, mosdó volt az enyém), de persze – mint újságíró, meg afféle minden lében kanál közéleti fickó – napközben Pesten éltem, bent a városban, és csak estefelé indultam haza, oda ki a hegyekbe, megszakítva az utat mindjárt a Moszkva tér környékén. Mert először is a Schaár Erzsiéket kerestem fel a Városmajor mögötti otthonukban. És ott többnyire nem én voltam az egyetlen vendég. Erzsi napközben dolgozott, nagy műterme volt ott a prímán rendbehozott földszintes ház egyik felében, estére pedig megmosakodott, rágyújtott a századik cigarettájára, megitta a nyolcadik vagy tizedik kávéját, és várta, hogy jöjjenek a barátai, és szórakoztassák őt.

Ami persze mindig fordítva is megtörtént. Mert rendkívül színes és szórakoztató, roppant eredeti asszonyka volt az Erzsi, egy kicsiny termetű, de elképesztő energiát sugárzó boszorkány. Akkoriban az a hír járta Pesten, hogy állandóan veszekszik a férjével, a Vilttel, és baltával kergeti őt a tágas városmajori ház helyiségeiben. Nos, baltát nem láttam az Erzsi kezében, de anélkül is hatásos jelenetek játszódtak le majdnem minden este. A háttér az volt, hogy a Tibornak akkor már évek óta volt egy dekoratív megjelenésű barátnője, afféle szép termetű, tradícionális outfittel adjusztált polgárasszony az úri Budapest azon rétegéből, amit talán a Színházi Élet és a Film-Színház-Muzsika című lapok címoldalaival (és persze az olvasóival) lehetett volna a legjobban jellemezni (dacára a szocializmusnak, dacára az avantgárdnak, dacára a delelőjén éppen túljutott nemzetközi Pop Artnak, dacára mindennek). Közbevetőleg: létezett akkor még mindig a Film-Színház-Muzsika?... Nem emlékszem rá, no de mindegy. Annyi biztos, hogy Tibort nem zavarták az ilyen összefüggések, szobrászként úttörő jelenség volt, de e tekintetben megmaradt az 1930-as évek gyermekének, és nagyon stílusosan és decensen kezelte ezt az ismeretségét is, úgy, hogy tulajdonképpen jól el lehetett volna lenni ott a Városmajorban anélkül is, hogy észrevettük volna a barátnője árnyékát, ahogy diszkréten odavetődik valamelyik falfelületre.

De nem. Az Erzsi ezt nem hagyta annyiban, ő akarta látni ezt az árnyékot a ház falán, neki az kellett. Alig jelentek meg az első vendégek (például Körner Éva, Frank Janó, néha a Berczeller Rudi, ha jól emlékszem, vagy valamelyik műtermi segéderő és mester, meg a hozzájuk hasonló kósza, elárvult lelkek), Erzsi ünnepélyesen valamelyik fal elé állt, lehetőleg egy fénycsóva közepébe, és mintha csak egyike lenne a saját szobrainak, egy ótestamentumi mozdulattal magasba emelte mindkét karját, és recsegően-rekedten, agyoncigarettázott hangon és ultraerős ordítozást rögtönözve panaszkodni kezdett: – Nincs férjem!... Nincs férjem!... A Városmajor platánfái is beleremegtek. (Van ott platánfa? De mindegy). Ha otthon volt történetesen a Tibor is, akkor mindenféle módon még ragozta is ezt a panaszdalt (de soha egyetlen trágár szót nem ejtett ki az ajkán, ő aztán tudta, hogyan kell egy úriasszonynak viselkednie). Gondolom, hihető, hogy összhatásában ez rosszabb volt, mint egy balta. Mi, a közönség, azonban megszoktuk az előadást egy idő múlva (...néhány hónap múlva), és rezdületlen arccal ittuk tovább a kávénkat. Mert az Erzsi előbb-utóbb úgy is rátért a napi nemzetközi művészeti hírekre. Tudtuk ezt, vártuk ezt. És megérte. Ezek a hírek ugyanis jártak neki, előfizetés nélkül is. Csodálatos szimattal szedte fel őket, és boszorkánysága egész erejével sugározta, adta tovább a környezetének. Mint valami forró, kénesen gőzölgő Suppa Ingleset.


Én tulajdonképpen azért jártam hozzá annyira hűségesen oda, a Városmajorba, mert azon túl, hogy szerettem az Erzsit (egész egyszerűen csak úgy, ahogy az ember az ilyen ritka és minden durvaságuk ellenére is bájos jelenségeket szeretni képes), szóval azért jártam hozzá, mert rászoktam, mint valami ártalmas szerre ezekre a hírekre. Magukat a híreket persze másutt is felszedhettem volna, sőt, előfordult néha az is, hogy a hírek eredetileg tőlem származtak. De először csak az Erzsi interpretálásában kapták meg azt a huzatosan öblös és könyörtelen akusztikát, azt a veszélyes színezetet, ami abban a kis nyomorúságos pesti helyzetben is nemzetközivé növelte őket. Az Erzsi Városmajor mögötti otthona ugyanis nem tartozott egészen Magyarországhoz, talán még Közép-Európához sem. Valahonnan a negyedik dimenzióból volt belógatva a magyar környezetbe, és csak a babona tartotta össze a falait, az Erzsiből sugárzó delej. El volt varázsolva, és akik ott jártunk, mindnyájan úgy éreztük, hogy ez a ház (talán az egész utca) csak szívességből van rajta a térképen.


Na, de vissza oda, ahonnan elkezdtem. Schaár Erzsi 1970-es műcsarnoki kiállításán csupa olyan munka szerepelt, amit egyetlen füzérbe fonva később Az utca címen ismerhetett meg a közönség,... csupa hungarocell habanyagból vágott, és csupa gipszként az élő testrészekről leöntött valamik (törmelékek?... emlékek?...), amiket Erzsi pontosan úgy tudott összerakni, elhihető egésszé formálni, ahogyan az egész otthona is összeállt: a negyedik dimenzióból lelógatva. Vagyis a kiállításlátogató, ha érzékenyebb szervekkel áldotta meg őt a természet, akkor egyszerre érezhette a szobrok között járva azt a légmozgást, amit az angyalok súlytalan lebegése okozott – a lélekjárás fehérnél is fehérebb színe volt ez –, és a maszkok meg a drapériák gipszöntvényeinek a törékeny pontosságát. Mit értek ezen? Hát azt, ahogy ezek a gipszmaszkok csukott szemmel is rád néztek. És ha jött valaki, például a sajtó egyik embere, és udvariasan megkérdezte, hogy kedves Erzsi, melyik korszakhoz sorolja magát?... – az volt az elvárás, hogy kifejtse, hogy minden hasonlóság ellenére sem a Pop Art-hoz egészen (vesd össze a munkáit Segal gipsz-szobraival) –, ...nos, akkor Erzsi idegesen eldobta a cigarettáját, rándult egyet az arca, és nem válaszolt semmit sem. Csak amikor az az ember már elment, mondta szárazon: Barom! Aztán váratlanul felordítva: Nincs olyan betegség, hogy korszak!...


Az egész azért jutott az eszembe, mert egy kollégám, Árvai Mari, egy magángyűjteményben Schaár Erzsi anyaga után kutatva véletlenül rátalált egy mappaszerűen összefűzött fotósorozatra, amelyet egy kis előszóval, meg tartalomjegyzékkel megtoldva az Erzsi számára állítottam össze annak idején – azokból a fotókból, amiket egy Praktika kamerával ott, a Műcsarnokban 1970 májusában lőttem. Kézből fényképezte le aztán a Mari a talált mappa oldalait sebtiben, és meglepetésként elküldte nekem. Én meg újra megpróbáltam mappává összerakni az oldalakat. Sikerült valamennyire, úgy, hogy most betettem a mellékletbe. Persze csak törmelékek, emlékek... de próbáld megtalálni, rajtuk van a delej.

Szia, Géza


A fotók Árvai Mária munkái.

Perneczky Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.