hirdetés

Perneczky Géza megnyitóbeszéde a Jelenkorban

2016. augusztus 4.

Aztán még valamivel későbbről hirtelen Nádas Péter nevébe botlottam bele. Te Jó Isten, ő is ott élt volna egy ideig? Vagy nem? Vagy igen? - Kósa Gergely a Bulcsú utca 21/A alatti bérházról készített gazdag vizuális anyagot. A Jelenkor nyári dupla számát Perneczky Géza kiállítást megnyitó beszédével ajánljuk.

hirdetés

Perneczky Géza

Kósa Gergely kiállítása elé


Másfél vagy két évvel ezelőtt valaki, egy bizonyos Kósa Gergely e-mailt küldött nekem Kölnbe. Pár szóval elmondta e levélben, hogy diplomamunkáját végző budapesti művésznövendék, és szeretné megismertetni velem azt, amin dolgozik.

Nem tudnám ma már pontosan felidézni, hogy mit írt akkor részletesebben a terveiről, de az biztos, hogy már ebben a levélben is szóba került a ház, helyesebben az a lakcím, ami a jelen kiállításnak a címsorában is ott szerepel: Bulcsú utca 21/A. Talán az is benne volt – bizonyára másképpen, mint ahogy azt most egyetlen szóban összefoglalom –, hogy mit kell a diplomamunka kifejezés alatt érteni:dokumentációt. Kissé részletezte is, hogy ha dokumentációról van szó, akkor azt milyen fejezetekre osztaná, pár szót írt arról is, hogy mi a szóban forgó ház története, továbbá kitért arra – és a választ erre a kérdésre az egyik utolsó nekem írt leveléből most szó szerint idézem –, hogy mivel tenné ezt a dokumentációt tartalmasabbá és hitelesebbé: „a bérház szakadatlanul ismétlődő vizuális kivetüléseivel”.

Amiből kiderült, hogy a nálam jelentkező személy minden valószínűség szerint tényleg képzőművész.

De az egész jelentkezést olyan szokatlan stílus, illetve szerénység, ugyanakkor annyira pontos és feszült atmoszféra: a részletekben elmerülő eksztázis előszele lengte körül, hogy kicsit meg is ijedtem, és pillantást vetve a mellékletben érkezett óriási anyagra – öt-hat zip-könyvtárba sűrített szöveg- és képanyag sejlett ott – megpróbáltam elképzelni, hogy mi történik akkor, ha ezeket a dossziékat kinyitom, és az egyelőre még csak bizonytalan körvonalakkal jelentkező Kósa Ger-gely munkássága kiömlik a gépem merevlemezén. De aztán megembereltem magam, és kije-löltem a komputeremen a parancsszót: mindent extrahálni! Enter!
Körülbelül kétszáz file nyílott ki.

Volt ott egy hosszabb, irodalmi esszé jellegű írás is a Bulcsú utcai épület egykori lakóinak a történeteiről. Ungváry Rudolf tanulmánya volt ez, ami meg is jelent már korábban a Jelenkor hasábjain (2014/7–8. szám – A szerk.). Azonkívül még egy hosszabb fogalmazványt találtam ugyanerről a témáról, amit meg maga Kósa Gergely írt – ez utóbbi biztos, hogy nem volt publikálva még. De aztán tucatszámra voltak ott grafikák, festmények, frottázsok, színes fénykép-felvételek és különböző műfajok közt ingadozó egyéb friss vagy régebbi anyagból átmentett információk is. Kavarogva szabadultak fel az addig komprimált könyvtárakból, és tényleg csak az a szó illett rájuk, hogy vizuális kivetülések. Ezt az információanyag-folyamot csak úgy volt lehetséges valamiképpen követni, hogy egy pillanatra sem engedélyeztem magamnak pihenőt, hanem ismételten és szakadatlanul megpróbáltam felfogni és rögtön értelmezni is azt, ami ebből az egyetlen levélből és annak a mellékleteiből mint valami forró gejzírből előtört.

Mert hol Kassák arcképe merült fel váratlanul valahol, vagy egy hölgy tekintete volt az, ami koppant, és éreztem, hogy beleütközöm. Könnyen felismerhetők voltak a vonásai, Simon Joláné. De felsejlett ott egyéb is, pár évvel későbbről riportok egy sárga csillagos ház lakóinak az életéről. Aztán még valamivel későbbről hirtelen Nádas Péter nevébe botlottam bele. Te Jó Isten, ő is ott élt volna egy ideig? Vagy nem? Vagy igen? Kerülgettem a sorokat, de hiába, ilyen az, amikor az ember az esős időben nem figyel eléggé, és egy víztócsába lép. De mitől van az, hogy közben annyira szédülök?

Már tudtam is, attól, hogy egy ilyen jellegű körfolyosós bérház negyedik emeletén mindig is könnyűek, szédítők szoktak lenni a lépteim. Mert ilyenkor úgy teszek, mintha ez a magasság természetes volna – miközben nem szeretek oda, a mélyben elterülő udvar kövezetére letekinteni.

Talán megbocsátható, hogy tériszonyom van, az kerített most is a hatalmába, míg a lábam alatt éreztem a Bulcsú utcai bérház körfolyosóinak súlytalanul vékony és gyanúsan kopott kövezetét. Aztán rájöttem lassan arra is, hogy már percek óta olyan képeket látok a képernyőn, amelyek mintha egy lebegő vagy zuhanó alak perspektívájából lettek volna rajzolva vagy festve. Érzékeny vonalak, akvarellhez hasonló áttetszőség és könnyedség, de az orvosságos készítmények fanyarságával és szúrósan éles fájdalmával. És sercegett, hasított körülöttük a levegő.

Talán Egon Schiele lehetne az a művész, aki most – mint pilóta – százharminchét és fél tanulmányt készít zuhantában a függőfolyosókon élő, ott hajladozó, lefelé meg felfelé kitekintő alakok soványka életéről. Vagy mégis inkább valaki más? Mert hiányzott e művekből az ismert érzékiség, nem dagadtak e képeken fehérneműből fújt habos kumuluszok. Aki rajzolta őket, az nem az ágyak vízszintes világában, hanem inkább egy vertikálisabb rendszerben lehetett volna otthon. Ezek az öblös udvarok jelenthették a birodalmát, ez lehetett az ő világa, ez a fölfelé és lefelé szédítő, sok-sok emeletnyi levegő. Nem volt nehéz elképzelnem azt sem, hogy lyukat fúr a tekintetével a légköbméterekbe, ahogy a kínálkozó perspektívák enyészpontját keresi, és szinte láttam, amint imát mond a száradni kiakasztott ruhákhoz, ezekhez a huzatban csapkodó angyal-szárnyakhoz – minden egyes képe megfestése előtt.

Aztán itt vannak a Kósa Gergely féle fényképek is a Bulcsú utcai ház lépcsőházának, ajtajainak vagy vaskorlátjának, meg ablakainak és aprómintás kövezetének a színjátszó reflexeiről. Mindezeket a dolgokat akkor szokta lencsevégre kapni, amikor éppen felmosták a Bulcsú utcai ház öregedő epidermiszét a hét végén. Ilyenkor híg emulzió ömlik el a tárgyakon. Nem más ez, mint az a szappanos víz, amelyből nem a szappanoldat az igazán fontos rész, hanem a rajta tükröződő fénysugár, mert az jut vissza a kameráig is. Ezen a híg oldaton át rajzolódik ki aztán a Bulcsú utcai ház sok-sok részlete is, amelyek sem külön-külön, sem pedig együttes hatásukban nem adnak ki semmiféle színkölteményt, hanem – ahogy rátekintünk – visszaváltoznak megint szappanos oldattá, olyannyira a felmosás közönséges részévé, hogy szinte érezzük a vödör savós ízét is. De érezzük a vas keménységét és a mintás kövezet durva hidegét, az ablak- és ajtótábla függőleges síkját, árnyképekkel játszó áttetszőségét – és így tovább. Ahogy csorog ez a lé, felrémlik az is, hogy milyen fontos volt a fényképezés őskorában a negatívra felkent fényérzékeny réteg, az a híg, csak lassan száradó vegyszerszagú lepedék, amin rögzülni tudott a valóság. Kósa Gergely nem fotóművész, de – úgy tűnik – zsigereiben érzi, és néha talán jobban tudja, mint sok profi iparos, hogy mi a fényképezés.

A frottázsokról már csak jelzésszerűen ejtek pár szót. Vegyünk papírt és ceruzát a kezünkbe, fektessük e papírt egy erezetes vagy plasztikus mintájú felületre, és laposan tartva a ceruzát satírozzunk egy darabig lazán, könnyedén. A papíron egy idő múlva megjelenik az alatta fekvő rejtett kép, a deszka erezete vagy a pénzérme árnyékos rajzolata. Ez a frottázs. A technika tovább fejleszthető, ha a papírt vízbe mártva felpuhítjuk, és a háztájon található környezet domborzatot kínáló részeire fektetjük, aztán nyomkodjuk, óvatosan a testesebb formák alakjához igazítjuk. A nekem küldött dokumentumanyagban egy külön dossziényi ilyen frottázs- és plasztikus hatású papírmunka rejlett. Úgy tűnt, hogy Kósa Gergő a négyemeletes ház vala-mennyi részletéről dombornyomáshoz hasonló mintákat vett, ami azt jelenti, hogy háromdimenziós duplikátokat készített a ház száz, de talán ezer kitapintható részletéről. Egyik-másik munkán aprólékos ceruzarajz is látszott, messzebbről tekintve pedig csipkemintákhoz hasonló fehér papírdarabkák sokaságának tűntek, amik – mert később személyesen is szerencsém volt hozzájuk – nagy figyelmet és óvatos bánásmódot igényeltek. Mert elég volt egy erősebb léghuzat, hogy kiszökjenek a kezemből.

De ha nem ez történt, akkor mesélni kezdtek egy olyan nyelven egy olyan épület olyan részleteiről, amilyenre – mivel senki nem beszélt róluk korábban – eddig nem figyelhettem fel eléggé.

A készülőfélben lévő dokumentáció mindjárt a vele való ismerkedés első pillanataiban körkörös jellegű, mindenre kiterjedő vállalkozásnak tűnt, hiszen a „vizuális kivetítődések” mellett még egy olyan súlyú tanulmányt is tartalmazott, hogy azt azonnal Várady Szabolcsnak adtam tovább, aki nagyon sajnálta, hogy a Holmi éppen pár hónappal korábban szűnt meg, mert úgy gondolta, hogy különben azonnal leközölték volna ezt a szociológiai és költői tartalmakat ötvöző esszét a szerkesztők. Ami a diplomamunka vizuális részét illeti, arról pedig azért volt nehéz szakavatott véleményt mondanom, mert soha nem találkoztam még korábban ilyen alapos és ennyire elképesztően minden részletre kiterjedő dokumentációs munkával, ami ráadásul még műfajilag is sok új és meglepő fogással élt.

Az ilyen helyzetben az ember azzal tér ki a véleményalkotás nehézségei elől, hogy azt mondja rá: ez a Kósa Gergely talán egy zseni. Amit persze sokféleképpen lehet érteni – csak egyféleképpen nem. Mert biztos, hogy nem egy életműre tesszük föl most vele a koronát. Ha ez igaz lenne, akkor ezzel Kósa Gergelyt – durván fogalmazva – rögtön el is temetnénk. Az, amit ő a diplomamunkájának nevezett, egy párja-nincs assamblage, egy a sokrétűsége ellenére is fantasztikus egységbe összeolvadó jelenség, aminek éppen az a legnagyobb erénye, de talán a veszélye is, hogy az első pillanatban még fogódzót sem találhatunk rajta. Olyan, mint egy gömb, aminek ismeretlen az anyaga és a súlya, amit nem lékelhetnénk meg, mint egy görögdinnyét, és aminek csak egyetlen fontos paraméterét ismerjük, azt, hogy sok helyet foglal el, vagyis a méreteinek az adatait sejthetjük.

Hozzátenném még, egészen biztos, hogy még valami más is szerepet játszott itt a hallatlanul érzékeny és fogékony művészi tehetség jelentkezésén kívül, mégpedig a témával való azonosulás már-már életveszélyesen perfekt, hézagmentes volta. Úgy tűnik, hogy Kósa Gergely csaknem megszűnt e munka hónapjaiban vagy éveiben saját személye jogán létezni, hogy átadhassa helyét egy olyan alteregójának, aki teljesen eggyé vált a Bulcsú utcai ház minden részletével, lélekben talán még a lakóival is. Mindezt pedig – mint egy billegő csónakot – sikerült úgy egyensúlyban tartania, hogy végig nem borult fel e jármű, míg ide jutott vele, eddig a kiállí-tásig. Nem tehetünk mást, mint hogy örüljünk neki, és sok sikert kívánjunk hozzá a továb-biakban.

De talán nem ünneprontás, ha ugyanakkor azzal a javaslattal lépnék mégis elő, hogy szálljon ki azután – egy bizonyos idő letelte után – a Bulcsú utcai házból, az azonosulásnak ebből a tökéletes varázskuckójából, és változzon vissza megint egyszerűen Kósa Gergellyé, a szerencséjét próbáló fiatal legénnyé. És tegye ezt meg még az előtt, hogy ez a ház ott a Bulcsú utcában, meg ez a fajta feladatvállalás, a nekirugaszkodásnak és a részletekben való elmerülésnek ez a kíméletlen szenvedélye tartósan rabul ejtené őt. Legyen ereje maga mögött hagyni a Bulcsú utcai házat, legyen érkezése rá valami másba kezdeni, és ne nyugodjon bele abba, hogy az első munkája váljon egyben az utolsó olyanná, ami ilyen jól sikerült.

A 2B Galériában 2016. május 26-án nyílt Bulcsú utca 21/A című kiállítás megnyitóbeszédének szerkesztett változata.


Jelenkor, 2016. július-augusztus


A lapszám élén Nádas Péter Világló részletek (Emléklapok egy elbeszélő életéből) című memoárjának újabb részlete szerepel.

A prózarovat a továbbiakban Viktoria Tokarjeva novelláját (fordította Arató Eszter), Egressy Zoltán novelláját, Krusovszky Dénes regényrészletét, Havasréti József novelláját és Bakos Gyöngyi kisprózáját közli.

A versrovatban Marno János, Sajó László, Szijj Ferenc, Keresztesi József, Turi Tímea, G. István László, Szőnyi Ferenc, Orcsik Roland és Lesi Zoltán versei olvashatók.
A képzőművészeti rovat a fiatal művész, Kósa Gergely munkái köré épül. Kósa Gergely a Bulcsú utca 21/A bérház különös történetét és jelenét dolgozza fel vegyes technikájú alkotásaiban, amelyekből színes műmelléklet és fekete-fehér képsorozat is helyet kap a lapban. Kósa történeti és alkotói esszéje szintén olvasható a számban, Perneczky Géza megnyitóbeszédével együtt, amely a műveket bemutató kiállításon hangzott el.

A tanulmány- és esszérovatban Csordás Gábor a harminc évvel ezelőtt napvilágot látott Emlékiratok könyve megjelenésének körülményeit idézi föl. Thomka Beáta Jhumpa Lahiri prózaírói munkásságát értelmezi az anyanyelv és a választott nyelv problematikája alapján. Németh Eszter Palya Bea Psyché-lemezét interpretálja.
A kritikarovatban Görföl Balázs Oravecz Imre Távozó fa című verseskötetét méltatja. Kálmán C. György Krusovszky Dénes Elégiazaj című verseskötetéről ír. Sipos Balázs Thomas Pynchon Kísérleti fázis című regényét recenzálja. Szolláth Dávid kritikájának tárgya Réz Pál Bokáig pezsgőben című kötete. Major Ágnes Beck András Szakítópróba című Karinthy-könyvét tárgyalja. Mikola Gyöngyi írása Hetényi Zsuzsa Nabokov-monográfiájával foglalkozik. Kőrizs Imre Nagy Árpád Miklós Classica Hungarica – A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008) című könyvéről közöl kritikát.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Liszenko Liszenko 2016-08-05 20:45

Ez is egy híres kép egy körfolyosóról:
https://www.youtube.com/watch?v=7Rh-xvvPjOA

Bőtehén és Csakutya Bőtehén és Csakutya 2016-08-05 09:30

Ez szép. A képek is szépek. A méltatás is szép. De a bérház nem szép, a bérház nem lehet szebb, mint a benne élő lakók. Én is körfolyosós házban lakom. A ház: zaj, az elzártság tudata, levegő és kék ég hiánya. Zöld is legfeljebb foszlányokban, cserépben. A ház: a döngő, érthetetlen visszhangok a falak közt. Néha csend, de néha ordítás. Gyere fel! Gyere le! Neszek és csattanások. A minden lépéstől dobogó padló. A húsz percenkénti dobogás, időnként zuhanás, bútortologatás. Albérlők. És még több albérlő. Az esti kalapálás, a fejhangú röhögés. A ház: az éjjel mással nem törődve hangoskodó lakó. Tévé és rádió, a ki nem zárható primitív zene elviselhetetlensége. A bulik. Az Engedj be! A szürkére koszolódott, rücskös, érinthetetlen falak, a kiszáradt ablakkeretek, a ragadós fekete por a táblák közt. A minden alkalommal hangosan dörrenő háromszáz kilós bejárati ajtó. A minden alkalommal hangosan csattanó, soha meg nem fogott liftajtó. Az apró lift a százéves házban. A minden hétvégén felújítás a tilalom ellenére. A majdnem minden viharban kitörő ablak valahol. A zsúfolt házba hozott óvoda, mert szabad, az egy percig teljes erőből a padlón ugráló gyerek. Az összeférhetetlen lakó. A hangosan élvező lakó. A közös költséget nem fizető lakó. A felújítást pár forint miatt meg nem szavazó lakó. A pincében áramot lopó lakó. A falat szarral összekenő lakó. A pincéket kirabló szintén lakó. A padláson gyújtogató lakó. A kölcsönadott lakást pénzért kiadó majd felgyújtó lakó. A kukafedél. A szétdobált szemét. A tócsa a ház előtt, amitől piros lámpánál kell kibújni és végigrohanni egy szakaszon a fal mellett, mert kerülnek, ha tudnak, de sohasem lassítanak. És nem is mindenki kerül. És senkinek sem számítasz, soha nincs számonkérés. A házban sem, mert ott a kiszolgáltatottság. Nyomorult, az átkosban elpusztított társadalom, nyomorult házak. Itt, nálam biztosan. És a festő, aki próbál láttatni... csak ezt nem lehet a ház anyagán keresztül megfogni, ami még szerethető is lenne. Népes, de néptelennek látszó ház, egy-két alak távol, mutatóban. Megértem, kicsit gyönyörködnék is benne, de... bosszant, mert átverésnek tűnik már egy kis szín is a falakon, a nemlétező önállóság és béke, pedig ez még teljesen az, és volt és lehet másként is.