hirdetés

Perneczky Géza: Rózsák nyesése

2008. december 2.
A Műút folyóirat szerkesztősége könyvsorozatot indított, melynek első darabja Perneczky Géza nagyesszéje: Rózsák nyesése. Bolyongás a művész–galerista–műgyűjtő háromszögben.
hirdetés



„Ha a tehetség fogalmán gondolkodom, mindig megképződik előttem Perneczky Géza ábrázata. Az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is ismertem. Bármihez nyúl — márpedig sok mindenhez nyúl: művészetkritikus, művész, történész, elméletíró, szépíró, foglalkozott mail arttal, könyvei kiadásával, káoszelmélettel, növényrendszertannal, múzeumtervezéssel, s ki tudná felsorolni, mi mindennel még —, érdekeset, magával ragadót, gondolatébresztőt, s a képzeletet kigyújtót alkot. Ebben a könyvében az utóbbi fél évszázad képzőművészetének egy lehetséges történetét meséli el (bőséges kitekintéssel korábbi korszakokra), bámulatos fesztelenséggel és letehetetlenül izgalmasan. A születés pillanatában illetve mozgásban látjuk itt, nemegyszer személyes élményként elbeszélve azt, amit máskor — majdnem mindig — száraz akadémikus tudásként, üres nevezéktanként kapunk a kezünkbe: az irányzatokat, művészi törekvéseket. Perneczky együtt meséli el a művészeti mozgalmak, a művészeti intézmények és a művészeti piac történetét — tömören, elevenen, tehetségesen. Remek könyv.”
(Radnóti Sándor)



Részlet a könyvből:

Ha valaki úgy dönt, hogy újra ellátogat ifjúsága színterére, akkor előfordulhat, hogy nem csak a megváltozott utcakép miatt esik nehezére a tájékozódás, hanem az emlékezetében élő villamossíneket sem találja már a helyükön. Bele kell törődnie abba, hogy átalakult közben az utcák forgalmi rendje, sőt az élet logisztikája is. Legjobb, ha vásárol egy útikalauzt, és alaposan áttanulmányozza, úgy, mintha nem is ebben a városban nőtt volna fel.
Így jártam most én is, amikor két olyan évtized után, amikor csak távolabbról kísértem figyelemmel, hogy mi történik a művészeti életben, megpróbáltam újra kiigazodni a kiállítások, gyűjtemények és a műkereskedelem világában, abban a labirintusban, melyet akkor ismertem meg, amikor csaknem negyven évvel ezelőtt a Rajna-vidékre érkeztem, és mohó kíváncsisággal vetettem bele magam a múzeumi verniszázsok közönségének, a belvárosi utcákon sorakozó galériák látogatóinak vagy az utamba akadó rokon lelkek, gyűjtők, kiadók és producerek nyüzsgő forgatagába.
    Akkor mindjárt az első napokban úgy hozta a sors, hogy a düsseldorfi művészeti akadémián járva Beuys osztályába cipelt be valaki. Mivel éppen december hatodika volt, Beuys ruhát cserélt a főiskolai osztálytermeket végiglátogató Mikulással, és egy asztalra állva kis happeninget rögtönzött. Nem sokkal később Eötvös Péter vitt el a Stockhausen családhoz, ahol a zeneszerző második felesége, Mary Baumeister festőművész volt, vagy inkább ezt mondanám: dobozokat, objekteket épített, hogy aztán New York-i galériáknak szállíthassa őket. A látogatásból több évig tartó baráti kapcsolat lett, sok művésszel és muzsikussal találkoztam nála. Egy másik támpont a kölni Genter Strassén működő Kombinat volt, egy többemeletes ház, amelynek a helyiségei különböző stúdiók voltak, itt dolgozott például Vostell, de néhány muzsikus is, közöttük Kagel. Ezek az évek voltak az azóta lebontott Kölni Kunsthalle virágkorának az esztendei is. Egy sor olyan tárlatot láthattam ebben a város közepén álló, nagyon optimálisan kihasználható épületben, melyekhez hasonlókat azóta sem rendeznek Kölnben.
Közben magam is művészkedtem, konceptuális fotókat és 16 mm-es filmeket készítettem, és csakhamar megszülettek a pecsétművészetre épülő füzetszerű kiadványaim is. Ulises Carrión, a felejthetetlenül kedves és okos mexikói származású költő és művészetteoretikus volt az első galeristám. Kiállítást rendezett nekem abban az In-Out Centerben, melyet két évig működtetett Amszterdamban. Amíg állt ez az intézmény, tulajdonképpen csak néhány holland kollégája és izlandi barátja (például az azóta neves művésszé vált Sigurdur Gudmundsson) látogatták a tárlatokat. Mióta viszont megszűnt, azóta művészettörténeti rangú vállalkozássá emelkedett, és mint ilyen, doktori disszertációk témája lett.
Ulises volt az is, aki bevezetett az alternatív művészek világába, a művészkönyvet, a mail artot és a különböző efemer műfajokat képviselő vagabundok közé. Olyan kulcsfontosságú személyekre hívta fel a figyelmemet, akiknek a nevét akkor még semmilyen intézmény nem tartotta nyilván. Megadta például Jean Brown címét is, akinek valahol vidéken, Massachusetts gabonatáblái között volt többemeletes otthona, egy gabonatisztító üzemből átalakított archívum- és múzeumépület. Idős asszony volt, egy dadával és szürrealizmussal foglalkozó módos gyűjtő özvegye, aki a fluxusművészek és az alternatívok munkáival egészítette ki a rá maradt kollekciót. Vele aztán a nyolcvanas évek közepéig leveleztem, ő a fontosabb munkáimat egy-egy példányban mindig el is kérte. Váratlan fordulatként ért aztán, hogy a gyűjteményét mindenestül megvásárolta a Getty Múzeum 1987-ben. Ennek köszönhetem, hogy azóta én is benne vagyok a Gettyék speciális gyűjteményeinek katalógusaiban. Jean Brown még a régi iskola szokásait követte, mert noha az utolsó éveiben tulajdonképpen már csak mail art művészekkel foglalkozott (akik mindenáron igyekeztek elkerülni azt, hogy a műveiknek egyáltalán ára legyen), mégis gyöngybetűkkel kiállított csekkekkel fizette őket. Én olyan ostoba voltam, hogy ezeket a 10-20 dolláros csekkeket rendre beváltottam a Deutsche Banknál — ma Jean Brownt az alternatív irányzatok legfontosabb mecénásaként, néha pápájaként emlegetik, és a tendencia az, hogy az aláírását viselő csekkek értéke is a kiállított összeg sokszorosára emelkedik.
Az alternatívokat egy sor hasonló maxima mellett az intézmények tekintélyétől és a pénzgazdálkodástól független alkotómunka utópisztikus eszméje éltette. A gondolat nem volt új, de új lehetett az, ahogy a megvalósítására törekedtek. A szabadság eme formáját a résztvevők ugyanis azzal igyekeztek elérni, hogy olyan kommunikációs hálót építettek fel, amely az akkor még olcsón és megbízhatóan működő postaforgalomra épült — és a képversekkel rokon vizuális anyaggal leveleztek. Ez a hálózat az egyre bővülő címjegyzékével és mesésen érdekessé váló forgalmával tényleg oda fejlődött, hogy kapcsolatrendszere csakhamar az egész világra kiterjedt, és működőképes is maradt vagy tíz-tízenöt évre. Hosszabb távon, különösen az intézményekkel való versenyben kitűnt persze, hogy mennyire sérülékeny egy ilyen, mindössze érzelmi elkötelezettségből táplálkozó csererendszer. De az elmaradt generációváltás is az oka lehetett annak, hogy csakhamar a fáradtság jelei mutatkoztak — szét is szakadt a háló éppen akkor, amikor a legtökéletesebbnek ígérkezett (erre még később visszatérek). Mégis, ma már vitathatatlan, hogy ez a kommunikációs kapcsolatrendszer volt az első, még „gyalogos” formája a későbbi, már digitális technológiára épülő internetnek is. Ulises ennek a networknek az egyik legfontosabb tekintélye lett. Amikor felhagyott a galériázással, egy új intézményformát talált ki a maga számára. Archívumának, amely egyúttal a nemzetközi vizuális költészetnek és a nekilóduló művészkönyv-mozgalomnak is páratlan gyűjteménye volt, egy olyan belvárosi üzlethelységet bérelt, melyet aztán mint valami permanens kiállítást és szabadon látogatható stúdiót, illetve vásárlást és csereberét egyaránt megengedő boltot működtetett. Az árak többnyire olyanok voltak, hogy elég volt, ha a boltba belépve az aprópénzét vette elő az ember.
A neve Other books and so... volt, magyar megfelelője Másfajta könyvek és izék... lehetne, sőt egy lapot is kiadott egy darabig, aminek a címe stílusosan Ephemera lett. Vállalkozása olyan kapunak bizonyult, melynek küszöbéről nemcsak az európai alternatívok felé nyílt kilátás, hanem ez a bolt az amerikai és latin-amerikai posztfluxus-mozgalmakra vonatkoztatva is komoly vonzerőt jelentett — a helységben mindig a legkülönbözőbb emberek lézengtek, és ezek közül sokan nem az utcáról jöttek be, hanem távolabbról, más országokból vagy kontinensekről érkeztek. De maga Ulises is — mint egykor Szent Pál — többször útra kerekedett, hogy előadásaival és rögtönzött kiállításaival az igét hirdesse. Budapesten is járt, és jellemző volt rá, hogy amikor a Fiatal Művészek Klubja kiállítást ajánlott neki fel, ő a falakra legelőször is az alternatívok evangéliumát, a magával hozott címjegyzék lapokra bontott listáját szögezte fel. Még később, a nyolcvanas években is, amikor a neve már annyira ismertté vált, hogy külön üzlethelység nélkül is jól működött az intézménye, én pedig azért látogattam úgyszólván havonta Amszterdamba, mert a monográfiáimat kezdtem írni, és anyaggyűjtés céljából kutattam át a holland archívumokat és műtermeket, Ulisesszel még ekkor is tartott a barátság. Nem csak a tapasztalatait, vagy a több példányban felgyűlt archiváliáit osztotta meg velem, hanem az otthonát is, ha hálóhelyre volt szükségem. Egy olyan hálózat része lettem, mely akkor is elég munkát adott volna, ha tíz példány lett volna belőlem.
Így történhetett, hogy lassacskán kihűlt az érdeklődésem az elit művészet és a galériaélet iránt. Annyit még elértem, hogy Helmut Rywelski — aki az Art Intermedia gazdája volt, és galériahelyiségként egy különös, barlangszerű lokált tartott fenn, mely több éven át Beuysnak is a kölni támpontja és galériája volt — engem is bevett a programjába. De már túl későn ahhoz, hogy hasznom is legyen belőle — az Art Intermedia úgyszólván hónapokkal azután, hogy engem is publikált egy antológiaszerű művészmappában, bezárt. Talán azért, mert Beuys minden mértéken túl meggazdagodott eközben, és Rywelski, az örök lázadó úgy érezte, hogy ezzel kiesett a kezéből az az utolsó adu is, amely az európai avantgárdba, vagy az ő kis üzletébe még életet lehelhetne. Ő komolyan vette ugyanis azt, amit Beuys inkább csak ösztönös taktikai érzékkel, mintegy a fellegekbe vetített költői fordulatként emlegetett, hogy az új művészet mindenki ügye. Abban az Art Intermedia-mappában, melyben én is szerepeltem, volt például Beuystól is egy szignált nyomat. Tíz márkába került az egész kiadvány, ami azt jelentette, hogy lapokra lebontva darabonként egy márkát kóstáltak a művek. Nem csoda hát, ha nem virágzott az üzlet, ilyen olcsón még Beuys sem kellett senkinek. Rywelski azonban nem engedett a csüggesztően olcsó áraiból, ez a fajta idealizmus nála báziskérdésnek számított. Valamikor a rádiónál dolgozott mint a WDR radikális balszárnyának az egyik neves embere, úgyhogy most, miután becsukta a boltját, bánatában megint újságíró lett. Én meg mit tehettem volna mást, elmentem egy másik galéristához, Paul Maenzhez, aki akkor éppen új csillagnak számított a nyugatnémet horizonton. Az intézmények is kikérték a tanácsát, vagyis ő volt az, aki átvette Zwirneréktől a stafétabotot.
Rudolf Zwirnert és a vele egyívású néhány galeristát (például Hein Stünkét, Heiner Friedrichet, vagy Rolf Rickét) úgy ismerte az ember, mint a New York-i iskola és az amerikai pop art legfontosabb forgalmazóit az Alpoktól északra fekvő területeken, de ezek a tekintélyek ekkoriban már azon voltak, hogy fokozatosan visszavonuljanak az üzlettől. Maenz egy következő nemzedékhez tartozott, a kései konceptuális művészetet, vagy a transzavantgárd sereghajtóit, illetve az individuális mitológiák címszó jegyében porondra lépő újabb művészeket képviselte. Megnézte a fotóimat, és azt mondta, hogy ahhoz viszonyítva, amit a galériájában forgalmaz, ezeket ő túl okosnak találja. Lehet, hogy igaza is volt, legalább is én így éreztem, és Maenzet továbbra is iránymutató tekintélyként tiszteltem. Tényleg ő volt Németországban az egyetlen, aki még rá tudott tenni egy-egy lapáttal a neoavantgárd éppen lezáruló másfél évtizedére. Később, már a német egyesülés idején, vagyis, mondhatni, az utolsó percekben, Beuys egyetlen szóba jöhető utódjának, Amsel Kiefernek az ólomból gyúrt (és majdnem életnagyságú!) repülőgépeit mutatta be abban a csarnokszerű helyiségben, ami a kölni galériája volt. Cápaszerűen a látogató felé úszó és mellmagasságban a levegőben megtorpanó sugárhajtású ragadozók benyomását keltették ezek a félelmetes masinák. Ha megpihentek, kerekek helyett — akár az albatroszok — úszóhártyás lábakon álltak, az oldalukba vakolt üvegfalon át pedig látni lehetett, hogy egyik-másik gépnek több kilónyi mák van a bendőjében. Azonkívül bibliai értékű ideológiai zsákmánnyal, ezüstösen hamvas, de mozdíthatatlanul nehéz művészkönyvekkel, fémlemezekből kovácsolt kódexekkel voltak megterhelve, amelyeket ezek a monstrumok kinyitva, talán hogy a Jóisten is könnyebben olvashassa, méternyi lepedőként kiterítve a szárnyaikon cipeltek. A tárlat a Történelem angyalai címet viselte.
Maenz ezután bezárta a boltját, Berlinbe költözött, és azzal foglalkozik azóta, hogy múzeum méretű és jelentőségű gyűjteményét menedzselje. Én pedig úgy éreztem, hogy ez a kiállítás számomra is méltó befejezés lehetne. Csak véletlenszerűen tévedtem be ezután egy-egy galériába, és egyáltalán nem forszíroztam, hogy a Düsseldorfban vagy Kölnben meghirdetett verniszázsokon mindig ott legyek. Az eseményeket in situ végiglihegő műértőből a komputeréhez ragadt remete lett belőlem.


Perneczky Géza: Rózsák nyesése. Bolyongás a művész–galerista–műgyűjtő háromszögben
Tervezte: janos szurcsik
Szerkesztette: k.kabai lóránt
Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2008
Műút-könyvek 001
ISBN 978-963-06-5968-0
95 lap, 1500 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.