hirdetés

Perneczky Géza: Subject: Szfinksz

2017. január 3.

Aki kíváncsi, az játszik a sorssal, és ha tényleg elég buta, vagy elég kíváncsi hozzá, akkor talán ki is hívja eközben a sors haragját maga ellen... – Perneczky Géza művészeti tárgyú levelei közül most egy, a 2000-es évek elején Marinak írt emailt osztunk meg az olvasóval, Szfinksz-tesztről, görögökről és sorsról.

hirdetés

Kedves Mari,

szombat reggel van, hideg, de napsütéses idő, illetőleg éppen elromlott, mert miután már héttől nyolcig sütött a nap, most kilenc óra körül köd szállt le Köln városára – remélhetőleg délig eloszlik, és akkor ebéd után nagy sétát teszek ebben a száraz, hideg, télies hangulatú napsütésben. És lehetőleg vízparton sétálok majd, vagyis vagy Roden­kirchen városkában, ami Köln déli halászfaluja volt egykoron, és van ott természet is bőven, vagy pedig a belvárostól északra fekvő Fühlinger-See partján.

Ez az a regatta-pálya a környező kies "Erholungsgebiet"-tel, ahová Téged is elvittelek egyszer, csak hát akkor olyan késő novemberi felhős idő volt. Most viszont ragyog és csillog a víz, kék az ég (ahogy azt tegnap megfigyeltem, mert már tegnap is ilyen szép volt az idő), és ötféle vízimadár lakja ilyenkor a tavat, úgy mint tőkésréce, szárcsa, vízityúk, búbos vöcsök és kárókatona. De nem ők a legszebbek, hanem a vízszag, meg a nádas zizegése, ha megmozgatja a part menti növényzetet a szellő, és néha kárognak a varjak, amik ott laknak, azokon a tipikusan téliesre fordult fákon, de ez nem árt a táj derűs, vízjárta tágasságának, és fényesen nyájas szépségének. Úgy, hogy mirtuszágat kéne illeszteni a tavacska homlokára, ha nőne itt ilyen virág, és egyáltalán, ha lehetséges volna az ilyesmi.

Persze, erről az embernek rögtön eszébe jutnak a régi görögök is (mint olyanok, és ezen kívül mint általam is néha használatba vett hangulatfestő elemek). Vissza is térek még majd rájuk, ígérem, mert valamit el kell mesélnem, ami kapcsolatba hozható velük, vagyis az úgynevezett örök görögséggel, bár teljesen másképp kezdődik ez a történet, abszolúte nem görögül.


*

Úgy kezdődik, hogy a tárgymegjelölésbe tett "szfinksz" foglalkoztat mostanában, és el sem tudod képzelni, hogy mily módon. Pedig nagyon egyszerű: ilyen lényeket festek. Az egész azzal kezdődött, hogy végre megtaláltam a nagyobb formátumú régi Mail Art pecséteimnek azt a kollekcióját, amibe például a Madárfütty-pecsétek is tartoztak, amikről tudtam, hogy nem veszhettek el, de hát a lakásom és a műtermem együttes raktáranyagában túl sok esélye volt az ilyen dolgoknak arra, hogy sikerrel kallódjanak.

Véletlenül aztán egyszer mégis csak az történt, hogy amikor egy régi munka-nadrágomat kerestem, azt a kartonomat nyitottam ki, amiben végül is nem volt semmiféle nadrág, de találtam ott vagy huszonöt-harminc pecsétet, olyanokat, amiket magam vágtam és faragtam gumiból, műanyagból vagy linóleumból, köztük két szfinksz-figurát is (természetesen abban a bizonyos hasalva elfekvő híres pózban), amiket 1983-ban az emlékezetes Marx-teszt alkalmából csináltam.

Perneczky Géza: Marx-teszt, 1983 by Litera Portal on Scribd

Akkor volt ugyanis a századik évfordulója Marx halálának, és már nagyon közeledett a marxizmus halála is, úgyszólván vágni lehetett a füstöt a levegőben, amit azok a fáklyák okoztak, amiket mind Marx szellemi örökségének a temetésére kezdtek meggyújtani itt is, ott is, a jobb körökben.

A szfinkszre azért volt szükségem, mert a centernárium alkalmából ötszáz példányban marxista sejteket "alapítottam" (ha már centenárium, rögtön megszorozva öttel), és minden ilyen alapszervezet kapott egy méregzöld kötésű közös tagkönyvet vörös borítékban. Tiz letéphető blokklap volt a könyvecskékben Marx arcának elnagyolt körvonalaival, és ezekbe a körvonalakba bele kellett rajzolni, vagy fényképpel bele kellett montírozni az alapszervezet jövendő tíz tagjának a konkrétabb arcvonásait. Azonkívül az egészhez tartozott még egy külön kiemelt Marx-arc is, amire rá volt ütve egy nagyobb és kiemelt Szfinksz-pecsét, hogy miért? – hát no comment.


Több százat ebből a könyvecskéből tényleg szét is küldtem aztán szerte a világba (nem mind az ötszázat, mert nem volt annyi a címlistámon), és a mail-artosok azt csinálták, hogy kitépték a blokklapokat Marx fejének a körvonalaival, és nagyon szépen és ötletesen kiegészítették, nem csak arcvonásokkal (ilyen megoldásból volt a legkevesebb), hanem minden elképzelhető jelentésű szimbólummal és nyomtatott, pecsételt stb. ábrákkal vagy szövegtöredékkel is, és ezeket a lapokat borítékba téve visszaküldték aztán nekem ("ad to and return" volt a neve az ilyen akcióknak, bevett szokás volt az ilyesmi Mail Art-körökben). Úgyhogy ez lett a legsikeresebb Mail Art-akcióm, holott eredetileg nem is annak képzeltem el a dolgot.

Később megcsináltam még a tükörképét is ennek a Szfinksz-pecsétnek, hogy ne csak úgy félprofilból jobbról balra, hanem – ugyancsak félprofilból – balról jobbra is nézhessen a Marx-szfinksz (visszatekintve erre a sok-sok évvel ezelőtti döntésemre, azt kell mondanom, hogy mély politikai bölcsesség és előrelátás diktálhatta nekem, hogy így járjak el, de hogy mi volt a konkrét alkalom a tükörfordításra, mert nyilván volt valami tárgyi oka is annak, hogy még egyszer kifaragtam a szfinkszet, arra persze már nem emlékszem).


*

Nos, most, hogy megtaláltam ezeket a pecséteket is, el kezdtem alkalmazni az éppen munkába vett akvarell-képeimnél – és hát mi történt? Az történt, hogy ahogy a homokban fekvő strandolók mögött, úgy a horizontra odaütve ez a szfinksz-pecsét nagyon is up-date-nek tűnt. Volt valami baljós abban, ahogy megjelent, noha az igazi baj soha nem a horizonton szokott megjelenni, hanem a lakásban, a televízió képernyőjén vagy a nászágyban, illetve a betegágyban stb. Mindenféle képeket kezdtem csinálni ezzel a szfinksszel a háttérben, most utoljára már nem csak a pecsétet használtam hozzá, hiszen a pecsét elég kicsiny szfinksszel szolgált, hanem direkt oda is festettem ezt az állatot nagyobb formátumban is a (tágabb) horizontra, és lehetőleg valamilyen víz partjára komponáltam, mert a jobb tájakon mindig ott a víz is, a tenger, mint például a szabadság közege, vagy valami hasonló. A vízparti derű ugyanis – és erre visszatérek még – nem összeférhetetlen a szfinksszel.

Ha művészettörténész lennék, akkor most azt mondanám, hogy előérzetek gyötörték a művészt, de mivel okosabb vagyok az ilyen szamaraknál, inkább azt mondom, hogy utóérzetekre rezonált az a Perneczky, ami pedig a jövőt illeti, szarunk rá, mert különben sem számítható ki, hogy mit hoz a holnap. És a holnapután? – hát azzal meg teljesen fölösleges lenne törődni. Többnyire semmi sem szokott történni az ilyen szfinkszeknek a hotizonton való megjelenése után, legfeljebb csak általános nyavalygás tör ki az elrontott táj miatt, és ilyenkor kicsit csökken az idegenforgalom – ez egy több évszázados megfigyelés, nemde?


*

Hogy jönnek ide a görögök? Hát úgy, hogy azért egy kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen közhelyszerű szimbólumokat festek, nem szeretem ugyanis a direkt szimbolizmust, az apokaliptikus előképekről nem is szólva, amiket meg tényleg utálok. Ma hajnalban úgy öt vagy hat óra körül felébredtem, de nem volt érdemes még felkelni, és az ágyban fekve elfogott a kényszer, hogy valami ügyes magyarázatot találjak ezekre a szfinkszekre. És mivel jól kialudtam magam, feketekávé fogyasztása nélkül is azonnal a következő jutott az eszembe:

A régi görögök szívesen látták, ha rózsasujjúnak látszik a hajnal, és egyátalán, tudtak a dolgoknak örülni. Másrészt ismerjük a görög tragédiákat is a maguk kikerülhetetlen sorscsapásaival. Mi az, ami mégis elviselhetővé teszi a görög típusú fátumot? Ma hajnalban, az ágyban fekve azt a választ kaptam erre a kérdésre, hogy hát a játékosság.

Arra gondoltam ugyanis, hogy ott volt például Szophoklész a maga rettenetes sorsjátékaival, és ott fordul elő igen magas irodalmi színvonalon például a szfinksz is (Oidipusz kapcsán...). És valahogy mégsem olyan szörnyűek ezek a görök drámák, nem olyanok, mint például Richard Wagner Gesamtkunstwerkjei, Böcklin nimfáiról és Németh László pszeudo-nimfáinak a peches sorsáról nem is szólva (az újabbakat meg meg sem említem). Másképp vannak ritualizálva, szigorúbban, mert valamiképpen játékosabban is. Szóval ne vegyük olyan pátosszal a történelmet meg a kisebb tragédiákat. Szophoklészt a drámáinak az írásakor – a saját szavai szerint – nem a fönségesen történelmi vagy a hátborzongatóan kikerülhetetlen vezérelte, hanem csak a kiváncsiság (ugyanis valami olyasmit mondott, hogy minden dolgok közül az ember a legérdekesebb, és lám, ezért foglalkozik a történeteikkel is). Aki kíváncsi, az pedig játszik a sorssal, és ha tényleg elég buta, vagy elég kíváncsi hozzá, akkor talán ki is hívja eközben a sors haragját maga ellen – de többnyire az szokott előfordulni, hogy csak incselkedik vele.

Konkrétan a görögöknél ez az incselkedés úgy nézett ki, hogy a görögök úgy gondolták, hogy nem történnek rettenetes gonoszságok és megmagyarázhatatlan tragédiák a világban, hiszen mindenre magyarázatot ad az, hogy az ember egyszerűen és nagyon érthetően (majdnem hogy kedvesen) az istenek játékszere, márpedig az istenek is csak emberek, vagyis legalábbis az emberi gyarlóság bűnében halmozottan elmarasztalható lények.


Magyarán: ami történik, az nem fatálisan tragikus, hanem legfeljebb csak fatálisan játékos. Elismerem, van ebben a felfogásban valami gyermeki is, amit azonban nem neveznék azonnal infantilis megközelítésnek, mert arra gondolok, hogy hiszen olyan csodálatos művek is születtek (kétezer évvel a régi görögök után...) az efféle gyermeki jóhiszeműséggel ábrázolt emberi tragédiákból, mint amilyen például Mozart Don Juanja volt vagy Watteau festményei, amik könnyen felboruló kerti ünnepségeket ábrázoltak. A fent említett művészettörténész most persze közbevethetné, hogy jó-jó, talán nem infantilis, de akkor rokokó.

Hát szarok az ilyen művészettörténészre, mert nincs igaza. Úgyhogy csak vezessük be bátran az esztétikai kategóriák közé a fatálisan játékosat, mert így komolyra fordíthatjuk néha a szót, és anélkül, hogy rögtön Richard Wagner vagy más, újabb Gesamt-művészek és nem-művészek nyomdokaiba lépnénk.

Hát asszonyom, nincs is pillanatnyilag több mondanivalóm mára, bevallom, így sikerült a házifeladatom. De ne kevesellje. Látja, igyekeztem, hogy ha kinyítja az e-mailjét, hát találjon ott mégis valamit. Egy szfinkszet például, amint a horizonton guggol, úgy Köln irányába fordulva. Messziről talán kicsit egy játékállatra is hasonlíthatna, csak talán szikárabb, éteribb és áttetszőbb annál. Úgyhogy bármikor el lehet hessegetni is, akárcsak egy legyet.

Hess!...,
Géza

Perneczky Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.