A nők tehát mindig kissé titokzatosak, kissé idegenek maradtak számomra. Talán ezért került be a hsziaocsie az első kínai szavak közé, amelyekkel hétköznapi angol beszédünket kiegészítettük. Azt jelenti, „kisasszony”, illetve „fiatal nő”, de számunkra a fulingi nők idegensége és az a határvonal is benne volt, amelyet a vajkuozsen nem léphet át. Ezt a szót minden Kínában élő külföldi sokat használja, már csak azért is, mert bizonyos munkákat szinte kizárólag fiatal nők végeznek – felszolgáló, bolti eladó, vonatkalauz – akiket egyszerűen hsziaocsiének szólítanak. Ugyanakkor valamiféle finom kétértelműség lakik ebben a szóban, mert az a nő is hsziaocsie, aki karaoke bárokban vagy gyanúsabb szépségszalonokban férfiakat szed fel. Fulingban úgy nevezik az ilyen nőket, hogy szan pej hsziaocsie, ami azt jelenti: „háromra való lány”. Való arra, hogy a férfivendég meghívja egy italra, vagy arra, hogy táncoljon vele, de karaokét is énekelhet vele. Ha pedig mélyebben a zsebébe nyúl, egy negyedikre is való lesz a nő: vele alszik.

            A hsziaocsie jelentését tehát nem lehetett pontosan behatárolni. Anne és Li Csia-li, a prostituált, aki rám akaszkodott a teaházban, egyaránt hsziaocsie Ez a kissé megfoghatatlan szó nagyon találó volt, mert ugyanúgy nem lehetett pontosan meghatározni, milyen társadalmi elvárásokat támasztanak Fulingban, ha fiatal nő van a pakliban. Nagyon más réteg az övék, mint a felsőbb osztályba tartozó, fiatal férfiaké, mert az utóbbiak céljai egyértelműen körülhatárolhatók. De egyik-másik, fiatal nőkkel kapcsolatos elvárás így is kiviláglott: menjenek férjhez fiatalon, és szüljenek minél hamarabb, miközben a születések számát szigorúan korlátozzák; keressenek pénzt, ám a munkahelyi diszkrimináció jóval erősebb, mint például Amerikában. A hagyományos erkölcs lazult ugyan, de nem kiegyenlített, egészséges módon: terjedt a prostitúció, és egyre több szerelmespár mutatkozott nyíltan. Egészen megdöbbentett, hogy fiatal barátaim közül milyen sokan csalják a feleségüket, a válás azonban továbbra is megbélyegezte – a nőt.

            Ha nős férfival volt viszonya egy nőnek, azt mondták rá, tou zsen, vagy tou hance, azaz „férfit lop”. De a kifejezés párja, vagyis az, amikor egy férfi „nőt lop”, egyszerűen nem is létezett. Ha nőtlen férfi és férjes asszony viszonyáról volt szó, az asszonyra azt mondták, sujhszing janghua, vagyis hogy „állhatatlan, mint a folyóvíz vagy a szélfútta fűzfamag”. Természetesen ezt a kifejezést sem lehetett férfiakra használni, tehát maga a nyelv is hozzájárult, hogy ne őket hibáztassák a félrelépésért. A kínai nyelv még nyíltabban férfipárti megnyilvánulásának tekinthető, hogy aki a legszívesebben lekurvázott volna egy nőt, azt mondta rá, hogy „bűzlik, mint a harmadik hó nyolc”, mert március 8-án van a nemzetközi nőnap.

            A fulingi nőket tehát bonyolult elvárások fojtogatták. A reform és nyitás politikájának gazdasági következményei különösen nagy súllyal nehezedtek a vállukra, mert sok falusi férfi özönlött a városokba – majd minden bot-bot katona vagy építőipari munkás otthon hagyott egy asszonyt a falujában, aki egyedül műveli a földet. A kínai mezőgazdasági dolgozók 66 százaléka nő volt. Egyes szociológusok szerint részben ez a felbillent egyensúly hajlamosította öngyilkosságra a nőket, és ez elmélet igaza mellett szólt, hogy a női öngyilkosságok zöme vidéken történt. Általában nem a szegénység volt a közvetlen kiváltó ok; a viszonylag tehetősebb és iskolázottabb falusi nők végeztek magukkal leggyakrabban. Janelle, Adam tanítványa, tökéletesen példázta ezt – nem nyomorgott, és tanulhatott. Janelle-nek a főiskola elvégzése után persze haza kellett volna mennie tanítani, ami nem túl vonzó lehetőség egy kimagaslóan okos fiatalnak. Vélhetően tisztában volt vele, hogy mennyire tehetséges, és átlátta, milyen szürke jövő vár rá: lehet belőle falusi tanítónő, férjhez mehet, gyereket nevelhet. Talán ezt a gondolatot nem tudta elviselni.

            A világ számos táján azonban még rosszabb sora volt a nőknek. Kínában több lehetőséget kaptak, mint a fejlődő országok nagy részében. Helyzetüket össze sem lehetett hasonlítani például a közel-keleti nők sorsával. Kínában egyértelmű jelei mutatkoztak a fejlődésnek, mert a felszabadulás után bevezetett reformok megkönnyítették a nők munkavállalását. A kommunisták kemény kampányokat folytattak a nők adás-vétele ellen, és támogatták váláshoz való jogukat. A kínai nők jóval iskolázottabbak lettek, mint a múltban bármikor. Következésképp tisztában voltak vele, hogy helyzetük korántsem rózsás. A kínai élet sok más területéhez hasonlóan, a nők függetlenségének kérdése is egy különösen fájdalmas, átmeneti szakaszba jutott.

            Tovább bonyolította a kérdést a hagyományos, közösségi szellem. Minél több időt töltöttem Fulingban, annál inkább megdöbbentett a kínaiaknak az egyénről alkotott képe – úgy éreztem, ebben mutatkozik legnagyobb különbség a nyugati és a szecsuáni szemléletmód között. A fulingi emberek éntudatát elsődlegesen a külvilág határozta meg, az, ahogyan a többiek látták őt. A konfucianizmus az egyén helyét mindig is szigorúan a körülötte lévőkhöz való viszonyában állapította meg. Egy nő lehetett valakinek a lánya, valaki másnak a felesége, a gyermekének az anyja, és minden szerephez meghatározott kötelességek tartoztak. Kitűnő eszköz volt a társadalmi harmónia fenntartására, de amikor megsérült ez a harmónia, az azonosságtudat hiánya megnehezítette az eligazodást a valóságban. Ilyesmit éreztem ki a kulturális forradalom áldozatairól szóló történetekből is, mert – meglepő módon – ezeket a történeteket áthatja a szégyen: valaki ma még jó kommunista, aztán holnap megváltozik a politikai széljárás, és halálra vált „ellenforradalmár” lesz belőle, akit „repülőpózba” kényszeríthetnek a demonstráción, vagyis fájdalmasan hátracsavarják, összekötik a kezét. Önmagában nem lenne különleges egy ilyesféle irracionális bakugrás, mert tudvalévő, hogy a világon mindenütt történtek már képtelen politikai tisztogatások. Az volt benne igazán furcsa, hogy sok áldozat hitte, valamiképpen benne lehetett a hiba, és szégyenkezett miatta. Mint ahogy a mccarthizmus megtört áldozatai vallották be azonnal tévedésüket, vagy ahogyan a holokauszt sok áldozata meggyűlölte magát, mert elhitte, hogy ő valóban csak egy „mocskos zsidó”. Gyakran támadt olyan érzésem, hogy a kínaiakból hiányzik a belső iránytű, és ezért válik sebezhetővé a személyiségük.

            A kollektív gondolkodás csapdaként működött – az egyén identitástudata a csoportból táplálkozott, a csoportot pedig eltorzult formában is tisztelni tudták; de az éntudat közben széteshetett. Kínában hiányzott az a hagyomány, hogy az ember szilárd értékrendhez kösse az identitását, attól függetlenül, hogy mit gondolnak a többiek. Néha ez is hozzájárult a nemzeti katasztrófákhoz. A kulturális forradalom megmutatta, hogy a kínai társadalmat teljesen ki lehet fordítani a sarkaiból. Kisebb erővel ugyan, de minden átmeneti időszakban is elkerülhetetlenül jelentkeztek problémák. És az utóbbi évtizedekben a társadalmi szerepeket és elvárásokat semmi sem bolygatta meg jobban, mint éppen a reform és nyitás politikája.

            A csoportmentalitás különösen a nőknek okozott sok gondot, mert az ő életüket a szigorú korlátok és a bizonytalanság furcsa elegye határozta meg. A nők hagyományos szerepe sokkal szűkebb volt a kínai társadalomban, mint a férfiaké, az újonnan jött gazdaság viszont ijesztően homályos elvárásokat és igényeket teremtett. Egészében véve a változások kétségtelenül előre mutattak, de olyan gyorsan zajlottak le, hogy tömegek érezhették nyomasztónak a hirtelen kapott szabadságot.

 

Nekem is megvolt a keresztem. Ou kisasszony egy belvárosi áruházban dolgozott. A negyvenes évei derekán járt, egyedül élt, és lehetetlen időpontokban telefonált. Képes volt reggel hatkor felhívni, hogy látogassam meg. Ajándékokat adott: evőpálcikát, könyveket, kézzel kötött pulóvert. Eleinte kedves, ártalmatlan nőnek látszott, úgyhogy jóindulatúan fogtam föl a dolgot, de nemsokára nyomasztani kezdett kétségbeesett magánya. Kéthetenként verseket, aforizmákat küldött; angol nyelvkönyvekből másolta ki őket, egyiket-másikat maga fordította angolra. „Együtt tárjuk ki a jövő álmának kapuját!” – írta egyszer. „A harmonikus család a sikeres karrier elengedhetetlen feltétele” – tudatta egy másik alkalommal.

            Néha hosszabb levelet írt. Az alábbinak ezt a címet adta: „Tartsd örökké zölden a szerelem fáit!”

 

 

            A szemeszter végén, a kínai újév előtt Ou kisasszony egy borítékot csúsztatott be az ajtóm alatt. A borítékban egy levél, egy orvosi jelentés és ötszáz jüan lapult. A levél tört angolsággal íródott.

 

 

 

 

            Az orvosi papír szerint Ou kisasszony egy méter hetven centi magas volt, és hatvanhét kilogrammot nyomott. Szíve és tüdeje egészséges, fogai, szaglása és hallása ép. Harmincéves. Ez persze nem volt igaz; látszott, hogy átjavították a számot, amikor a fénymásolat készült. A többi adat pontosnak tűnt.

            A lap jobb felső sarkában egy legalább húsz éves fénykép. Kisméretű, fekete-fehér felvétel egy sokkal fiatalabb Ou kisasszonyról, aki vastag keretű szemüveget, és rendezett csigákba göndörödő frizurát hord. Szép, fiatal nő mosolygott a fényképen, és magabiztosan nézett a kamerába.

            A százjüanos bankjegyek szépen félbe voltak hajtva. Ez a pénz több mint a fele Ou kisasszony egyhavi keresetének. Hatvan dollár Amerikában is hatvan dollár, de Fulingban két hónapra elegendő élelmiszert lehet venni belőle. Hússzor ennyiért pedig második gyerek szülhető.

 

 

tartottam ou kisasszonytól, és igyekeztem kerülni. Az első évben megtanultam, hogy nem lehetek őszinte hozzá, mert az csak még jobban felbátorítaná. Egyszer nyomatékosan megkértem, többé ne jöjjön hozzám este látogatóba, amitől egészen izgalomba jött, és egy héten keresztül csak azért is minden este megjelent nálam. Ou kisasszonyról szóló többi történetemhez hasonlóan, önmagában ez is viccesnek tűnhet, de amikor átéltem, bosszantott és nyomasztott, hogy kétségbeesett boldogtalanságát mindenáron velem akarja orvosolni.

            Elvittem a pénzt Fej Hsziao-jünnek, aki ugyanabban az áruházban dolgozott, mint Ou kisasszony, csak másik osztályon. Fej Hsziao-jün vitán felül a legcsinosabb és az egyik legkedvesebb hsziaocsie volt a városban. Amikor még alig tudtunk kínaiul, ő már akkor is szívesen megpróbált beszélgetni velünk. Ha városban jártam, sokszor beugrottam hozzá. Biztos voltam benne, hogy megérti a problémát. Odaadtam neki a pénzt, és körvonalaztam a helyzetet.

            – Közeledik a tavaszünnep – mondta Fej Hsziao-jün. – Sokféle régi kínai szokás felelevenedik az ünnep környékén, és ilyen az is, hogy pénzt ajándékozunk egymásnak. Valószínűleg maga is ezért kapta. A kisasszony csak kedveskedni akart vele.

            Évekkel ezelőtt Fej Hsziao-jün is a főiskolára járt, mandarinja nagyon kellemesen csengett. Igen világos hanglejtéssel, tisztán beszélt.

            – Tavaszünnepkor gyerekeknek adnak pénzt – ráztam meg a fejem. – Én is ismerem, és értem ezt a szokást. De én nem vagyok gyerek, felnőttnek pedig nem szokás pénzt ajándékozni. Vagy helyesnek tartaná, ha ötszáz jüant adnék, mondjuk, magának, mert jóban vagyunk?

            – Nem, nem tartanám helyesnek – válaszolta.

            – Hát, erről van szó. Furcsállom, és kínosan érzem magam miatta.

            – Igen – sóhajtott. – Tényleg elég furcsa.

            Azt szerettem legjobban Fej Hsziao-jünben, hogy sosem hazudott nekem, nem akarta becsapni a vajkuozsent. Olyannyira együtt érzett Ou kisasszonnyal, hogy védeni próbálta, ugyanakkor megértett engem is. Szomorúan méregette a borítékban lapuló bankjegyeket.

            – Szeretném megkérni, hogy adja vissza Ou kisasszonynak – mondtam.

            – Rendben van, visszaadom.

            – Értesse meg vele, hogy nagyon sajnálom, de nem fogadhatom el. És kérem, nehogy valami bátorítót mondjon neki, mert nagyon terhemre van. Nem szeretnék durva lenni hozzá, de nem akarom, hogy még egyszer telefonáljon vagy meglátogasson.

            – Értem. Megpróbálom megértetni vele.

            Láttam rajrta, hogy reménytelennek tartja a vállalkozást. Ou kisasszonynak a tudta volt sérült, és az ilyen sérüléssel nemigen lehet mit kezdeni. Számítottam rá, hogy ha majd végleg távozom Fulingból, Ou kisasszony ki fog borulni, és pontosan így is történt. De akkor, ott az áruházban, még nem gondoltam a jövőre. Fulingban egyszerre mindig csak egy problémával foglalkoztam, és abban a pillanatban éppen az volt a legfontosabb, hogy visszajuttassam a pénzt Ou kisasszonynak.

            Előre megköszöntem Fej Hsziao-jünnek a segítséget, és kellemes tavaszünnepet kívántam neki. Elmosolyodott, és íróasztala fiókjába tette a borítékot. Néhány hét múlva tájékoztatott, hogy sikerült visszaadnia a pénzt. Ou kisasszony egészségügyi lapját beraktam egy dossziéba, hogy végleg átadjam a feledésnek, de néha azon kaptam magam, hogy a fiatalkori fényképen merengek, vagy töröm a fejem, vajon miért nem ment férjhez, és vajon mitől borult el az elméje. Nem tudom miért, de még most is őrzöm a fényképet.