hirdetés

Péterfy Gergely: Hogyan adjuk el a csodakristályt?

2014. szeptember 16.

„A művészet legnagyobb penészgombája és rákos daganata az unalom: az garantáltan megöl minden zenét, szöveget és képet. Valahol besurran egyszercsak egy mellékmondaton át, eluralja a szöveget és megöli az olvasást, ami most ebben a mondatban a létezés szinonimája.” – Legújabb Író-olvasó találkozónkon olvasóink Péterfy Gergelyt faggatták.

hirdetés

Havas Ferenc: Úgy tűnik a Kitömött barbárból, a magyar történelem folyton ismétli önmagát. Ugyanakkor az is látszik, a kortárs irodalom a jelenidő történelmi hangsúlyaival nem tud mit kezdeni. Mit gondol erről? Ha egyetért ezzel, ez is az egyik oka esetleg, hogy ön is kétszáz évvel fordult vissza az időben?

Talán valami spirális mozgást lehetne inkább hasonlatként behozni, de ez már az a spirál, amely nagyjából minden, természetes mintázattal rendelkező emberi szerveződést jellemez. A csoportok összeállnak, felívelnek, majd szétesnek, újraszerveződnek, és újra kezdődik az egész. A magyar történelemben az elmúlt háromszáz évben látható egy olyan mozgás, hogy az ország egy része a modernizáción és az Európához való felzárkózáson igyekszik, az ország másik részét viszont ez vagy nem érdekli, vagy ellenérdekelt. Felteszem, ez a Szűcs Jenő-féle európai hasadási vonal következménye. Azé, amely a Római Birodalom óta itt tátong: azok a területek, amelyek római provinciák voltak (plusz Skandinávia), polgárosodnak, gazdaságilag erősödnek, nagy az ott élők öngondoskodási, önszerveződési képessége, akik pedig a Barbaricum lakói, magatehetetlenek, lusták, és mindent a törzsfőnöktől (királytól, cártól, bojártól, szultántól) várnak el, akinek a lába elé boldogan vetik magukat. Nincs szükségük kiterjedt szabadságjogokra, mert azt sem tudják, mit kezdjenek vele. A boldogabbik Európában a polgárok maguk hozzák létre az intézményeket, a boldogtalanban fölülről erőltetik rájuk. Ez a hasadás Magyarországon is pontosan megfigyelhető, és ennek aztán megvannak korról-korra a maga következményei azoknak a sorsában, akik érzékelik ezt a jelenséget és megpróbálnak kezdeni vele valamit. Attól függően, hogy ezt a reneszánszban vagy a felvilágosodásban, a romantikában, a tízes vagy negyvenes évek huszadik századában, vagy éppen a jelenben teszik, kicsit mindig változik a helyzet, de állandó az irály, a jobbító szándék, amely a lemaradottság ostorozásával párosul, és állandó az is, hogy ezeket az embereket idegennek kiáltják ki azok, akik a – szellemi, de olykor egyszersmind földrajzi – Barbaricum lakói. Speciális aleset Erdély, amely, bár keletebbre fekszik, szintén római terület volt, és szellemileg, polgárosodásban szerintem a mi Nyugat-Magyarországunk még mindig – Kazinczy korában is az volt. És akkor már ott is vagyunk, amit kérdeztél a jelenről meg a múltról, hogy mivel ez a mintázat mindig hasonló, ezért nagyjából mindegy, hogy az elmúlt háromszáz év történetei közül melyiket írod meg, mindegyik a máról fog szólni.

Ami pedig a jelenidő történelmi hangsúlyait illeti, ahhoz, felteszem, azért nem nyúlnak sokan szívesen, mert az akkor rögtön pártpolitika lesz, sőt, pártpropaganda, akkor vagy ide, vagy oda kell állni, és ettől sokan joggal félnek. Ráadásul az irodalom nem tudja, hogy kell-e neki egyáltalán jelenidejű történeti problémákkal foglalkoznia: ez összefügg azzal, hogy mit gondolunk az irodalom szerepéről. Hogy az irodalom olyan dolog-e, amely részt vesz a társadalom életében, és igyekszik beleszólni a közös gondolkodásba – akár aktuális politikai szinten –-; régiesen szólva: vajon „társadalmi problémákkal" foglalkozik-e, avagy az a feladata, hogy esztétikai jelenségként távol maradjon ezektől. A hetvenes évek prózafordulata egy olyan korban fordult el a társadalmi problémáktól, és lépett be a „modernségbe", amikor a társadalmi problémák központba emelése a topis és doktriner realizmus szerint épp kötelező irodalmi feladat lett volna. Ehhez a normatív gondolkodáshoz nyilván csak iróniával lehetett viszonyulni. Egybe esett ez a folyamat azzal, hogy a civilizációnk nagy részén a történetmondás hitelét vesztette, és az irodalom egy időre a szövegek más lehetőségeivel kezdett foglalkozni. A helyzet mára nyilván tökéletesen megváltozott, és a régi attitűdök fölött eljárt az idő, miközben vicces módon átmenetileg megint aktuálissá tette őket a menetrend szerinti ellenreformáció. A bárgyú keresztény-népnemzeti kurzus normatív esztétikáját, sírnivalóan nevetséges anakronizmusát, agresszív döbrögiségét megint csak iróniával lehet kezeli. Röviden: olyan szinten töltődtek föl a társadalmi kérdések ideológiai radioaktivitással, hogy csak vastag védőruhában és ólomköpenyben mer hozzájuk érni az ember, amiben átkozott nehéz mozogni. Most lehet, hogy ez ügyben egy időre csak a publicisztikának van esélye, a kultúra kommandósainak: nem baj az. Irodalomként szinte azonnal politikai állásfoglalásnak tűnik minden aktuális történeti kérdésfelvetés. Ha meg nem az, akkor kínoskodó igazságtevés, egyensúlyozás a népiek és urbánusok, magyar és zsidó igazságérzet, nyilasok és munkásőrök, ávósok és deklasszáltak, és mai szellemi örököseik között. Ha meg nem vesz minderről tudomást, akkor érdektelen esztétizálás. Valahol nyilván van egy keskeny mezsgye, egy titkos függőhíd, amelyen át lehet egyensúlyozni, de hát azt még meg kell találni.

 

Kovács Andrea: Egy ekkora történeti időszak történeti és kultúrtörténeti gazdagságát hogyan lehetett szűrni, sűríteni? Milyen formaelv, poétikai döntés mentén indult el?

Radikális és kockázatos döntések mentén. Azt mondtam, hogy ha történetet akarok elmondani, ha regényt akarok írni, akkor minden olyan jelenséget, amely megbontja ennek az ívét, az összhangzattanát, a lendületét – amelyet az állandó fokozás elve alapján akartam összerakni – ha felborítja a statikáját (mert egyes részeket túlterhel, másokat felhígít), ha nem fér bele valamiért a metaforáim rendszerébe, a jelentésrétegeket túlfeszíti, zavarossá teszi, vagy egész egyszerűen, ha nem tetszik a fülemnek, ha hamisan cseng az én érzékeim számára, amelyek olyanok, amilyenek, de az enyéim, akkor azt az adatot, tényt, embert irgalmatlanul kihajítom.
Zeneszerzésként fogtam fel, ahol bizonyos hangszerek és bizonyos szólamok beférnek, mások meg nem. Hiába pontos egy fúga, ha érdektelen a dallam.
Ezért aztán például nem archaizáltam Sophie elbeszélői nyelvét – noha néhány kritikusom ezt a szememre veti. Tudóskodó, pipiskedő, műmájer szöveg lett volna a végeredmény, tudom, mert kipróbáltam. Lehet, hogy egyfajta esztétikai-irodalomtörténeti szempont szerint helyesen jártam volna el, kielégítettem volna néhány tudós olvasó igényét, de olvashatatlan és halott szöveg lett volna a végeredmény, bozontos jelentéssűrűséggel, melyből ugattak volna a tudós irodalom pállott hónaljkutyái.

Tudom, hogy sokan az olyat szeretik, én nem tartozom közéjük.

Semmit nem dobtam ki a nélkül, hogy ki ne próbáltam volna, de semmi mellett vagy ellen nem döntöttem végül pusztán racionális megfontolásból. És ez is radikális döntés volt: a saját fülemre hallgatni. Azt mondtam, hogy nincs mit tenni, ez, ennyi vagyok én, ennyire futja a műveltségemből, az olvasottságomból, a tapasztalatomból, a vonzalmaimból, a tudásomból és a sejtéseimből. Az irodalom számomra nem rekonstruálás, nem archeológia, hanem megértés és teremtés. Ha valaki afelől közelít, hogy milyennek kell az irodalomnak lennie, milyennek kell egy nőnek lennie, milyennek kell egy barátnak lennie, milyennek kell egy ételnek lennie, milyennek kell az életnek lennie, az, azt hiszem, kizárja az életéből a másik megismerésének csodáját, a felfedezés ünnepét.

De azért, hogy világosabb legyen, mondok két érzékletes példát erre a kihagyásra, szűrésre, meg arra, hogyan hagyatkoztam a fülemre. Nemrég kaptam egy levelet egy olvasótól a Facebook-oldalamra. Az olvasó azt kifogásolta, hogy miért nem hoztam be Kazinczy nyelvújításának motivációi közé, hogy II. József a német nyelvet tette kötelezővé az iskolákban. Ennek az úrnak azt válaszoltam, hogy azért nem, mert még ha így lett volna is abban a bizonyos valóságnak nevezett izében (ami persze csak a ránk hagyományozott szövegek kazla), és lenne valami köze Kazinczy nyelvújításához II. József nevezett rendeletének, ez nem jelentene semmit, ugyanis a regénybeli II. József nem ad ki ilyen rendeletet, ergo nem is motiválhatja a regénybeli Ferencet. Az olvasók jó részének nehéz szellemi feladat megemészteni, hogy a valóság, meg a regény – ezek bizony nem egyértelmű és csöppet sem transzparens dolgok. De – folytatva – ha esetleg a „valóságos" Kazinczy motivációi között netán tényleg ott szerepelt volna a „valóságos" II. József nevezett intézkedése, akkor sem vettem volna be a regénybe, mivel egy ilyen sodró monológba, amilyenné Sophie narrációját tenni szándékoztam, nem fér be két motívum: épp elég az az egy, amit Sophie mond, hogy Ferenc a börtönévei miatt áll a nyelvújítással bosszút. Nekilátni kifejteni még egy, ráadásul politikai, történeti összefüggést – ez garantáltan megölte volna a regényt. És még egy dolog, ami szerintem itt fontos: unalmassá tette volna. Márpedig, azt hiszem, a művészet legnagyobb penészgombája és rákos daganata az unalom: az garantáltan megöl minden zenét, szöveget és képet. Valahol besurran egyszercsak egy mellékmondaton át, eluralja a szöveget és megöli az olvasást, ami most ebben a mondatban a létezés szinonimája. Unalmas művészetet nem szabad csinálni, a befogadót untatni bűncselekmény. Aki túl hosszan beszél, aki túl sok részletet mond, aki saját okoskodásaiba szerelmes, aki monomániás, aki nem hagy levegőt venni és megállni gondolkodni, emberben is halálosan unalmas – hát még olvasva.

A másik példát rövidebben mondom el: Kazinczy két testvérét léptetem föl a regényben, a valóságban hat volt. Dienes, aki egy jól körbejárt figura a regényben, a „valóságban" 1824-ben meghalt, a regényben 1831-ben viszi el az ördög: egész egyszerűen ezért, mert szükségem volt rá a záró jelenetben a jelentéshálózat és a metaforarendszer teljessé tétele érdekében. Hat testvért kezelni a regényben, az agyrém, szinte a kettő is sok (Józsi a másik). Merthogy – és ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni –-, ez nem életrajzi regény, nem regényes életrajz, hanem, amiként ebből már rögtön címlapon sem csinálok titkot: regény. Tehát fikció és „valóság" keveréke.

Ami a formaelvet illeti: egységes szöveget akartam, amely fokról fokra úgy tudja kibontani a történet szerkezeti egységeit, fordulatait, úgy tudja felrakni a motívumokat egymásra, hogy közben megőrizze az élményszerűséget, az életteliséget, teljessé tegye az illúziót, vagy ha úgy tetszik, a mágiát. Ezzel kellett a legtöbbet pepecselni, cserélgetni a bekezdéseket és a fejezeteket, hogy az információk úgy bomoljanak ki, hogy ne váljanak erőltetetté, mégis minden egymásra épüljön és logikusan következzék az előzményekből. Ezért is Sophie az elbeszélő, hiszen tapasztalatom szerint egy megtört nő szavának nagyobb eséllyel ad hitelt az ember. Minden általam ismert eljárást bevetettem, hogy megteremtsem az élményt, mintha minden a szemünk előtt, velünk magunkkal történne, hogy az olvasó elhiggye azt, amit el akarok vele hitetni: hogy a testet birtokló hatalmak a gonosz munkáját végzik a világban, és hogy a szabadságunk megélésében a hitványak akarnak megakadályozni. Indulatot akartam kelteni az olvasóban a hitványak ellen, a ma és a múlt és a jövő hitványai ellen. Remélem, sikerült. Ahogy a mottó is mondja a Szabadság és Egyenlőség Társaságának Kátéját idézve: „Ki háborgatja az embert szabadságának gyakorlásában? – A gonoszok." Meg vagyok győződve arról, hogy minden értelmes küzdelem ezeket a gonoszokat akarja legyőzni, és minden művészet az ő hatalmukat gyengíti.

Pintér András: A regényt felkapta a média, Ön sok interjút adott. Hogyan kerül be az irodalmi (és politikai) közbeszéd áramába? Nem tartja-e túlzottan olcsónak és hatásvadásznak a könyv aktuálpolitikai értelmezését?

Ugyan, ez a dolog legszórakoztatóbb része. De mielőtt válaszolok, válasszuk szét a regényt és a könyvet: a regényt halálosan komolyan vettem, és aki olvasta, az tudja, aki nem olvasta, annak mondom, hogy nincs benne semmi aktualizálás, semmi sorok közötti összehunyorgás az olvasóval, és magasról tojik az aktuálpolitikára.

De.

De más a helyzet a könyvvel (amit tehát most elválasztottunk a regénytől), ami egy árucikk, amit el kell adni.

Úgy okoskodtam, hogy mivel a mai politika vegytiszta marketing, nem kell mást tenni, mint erre a marketingcunamira ráültetni a deszkát, aztán csak szörfölgetni a romok és hullák között. Ráadásul olyan erőteret hozott létre a politikai feszültség, egy olyan energiacellát, amelybe, ha jó helyen és jó időben helyeznek egy akár nulla mozgási energiájú tárgyat, azt képes bármeddig felgyorsítani. Arra voltam kíváncsi, hogy tényleg úgy van-e, hogy ha ezt a tárgyat beejtem a cellába, az egyik oldal (a jobb) annyi energiát tol bele, hogy ez aztán a másik falra löki (ez a bal), és onnan visszapattan jobbra, ami megint gyorsít rajta, és így tovább. Ez a nagy, magyar hadrongyorsító. Van a magyar emberek között egy militáns és jól hergelhető, ám kevéssé eszes kisebbség, az első üzeneteket a vs.hu-interjúban Vajna Tamás újságíróval gondos kézzel direkt ezeknek válogattuk: nem is kellett csalódnunk. A mandiner.hu még aznap beemelte az interjút, a trollok rápörögtek – innentől kezdve már hátra lehetett dőlni. Nagyon keményen dolgoztak, köszönet érte. Mindig az önkéntes munka a legértékesebb. Nagy elégedettséggel nyugtáztam, amikor a Heti Válasz is betámadott: akkor már tudtam, hogy a marketingköltségeket megspóroltuk a kiadóval, és már csak az extraprofitot kell számolni. Minden jó üzletben akad egy kis átverés.

Azt mondják, konyítok valamit a kommunikációhoz és a marketinghez, de esküszöm, eEz az egész balhé ezzel az antiaufklérista kurzussal nem az én reklámtrükköm. Pedig lehetne az is: semmi nem népszerűsíti annyira ezt a könyvet, mint az a körülmény, hogy Angelo és Ferenc története ebben a kolbász- és lábszagú feudalizmus-retróban a szabadság üzenetét hordozza, és, ha úgy veszem, akkor arról is beszél, hogy amit ezek a sanda fiúk tolnak, az ostoba, trampli , lejárt szavatosságú tahóság, sunyi, aljas, bornírt önkény, mégpedig a gányolt, topis kelet-európai fajtából. Nem én tehetek róla, hogy pont a felvilágosodás és a francia forradalom lett a kardinális pont ebben a végtelenül provinciális ötletelésben, ahol agyalágyult kreacionisták és fehérlóáldozó sámánhívők adják az ideológiai fedősztorit az amúgy teljesen hétköznapian racionális rabláshoz.

Persze, hogy hülye lettem volna nem kihasználni azt a ziccerhelyzetet, amit a politika teremtett ennek a könyvnek – még egyszer hangsúlyozom: megírásától, szándékaitól, jelentésrétegeitől teljesen függetlenül. Aki a mai politika felől nézi, az láthat bele mai politikai üzenetet. A jobbosok fenyegetést, a balosok bátorítást. A belgák meg csak olvassák nyugodtan a regényt. Amikor én kitaláltam a Kitömött barbárt, még a kanyarban nem volt ez az egész mai bolondokháza. Beteg volt akkor is az ország, de még nem lehetett sejteni, hogy jön majd néhány züllött, lelkiismeretlen természetgyógyász, akik a nyugati orvoslás racionalizmusa helyett keleti zagyvalékkal és népi ráolvasással házalnak, és olyan gyönyörűségesen adják el az egész hókuszpókuszt tokkal-vonóval, mint az egyszeri MLM-es egy falusi nyugdíjasklubban a csodakristályt.

A regény sok minden más mellett arról is szól, hogyan jutott el a világ a francia forradalomig, hogyan vált tűrhetetlenné a testet és a lelket birtokló feudalizmus: az örök feudalizmus, amely a fegyelmezett és öntudatos, művelt polgár világában is tovább tud élni, hát még a tanulatlan és hiedelemvezérelt nép között. Európa, ahogy azt mi ismerjük, a felvilágosodásban született, és a politikai természetgyógyászat ezt a felvilágosodást szeretné felszámolni, hogy a nyálkás sötétben belenyúlhasson minden zsebbe és testnyílásba. Ez a mai groteszk feludalizmus-retró visszaemeli a hatalomba a tökkelütött, agyhalott keresztény egyházakat, Thököly kuruc hagyományain oszmán feudalizmust épít, ahol a szpáhi sosem tudhatja, mikor veszik el a birtokát, mikor küldik ki a selyemzsinórt. Államvallást teremt, királyt, palotát, reszketve leboruló parasztot, körmenetet, szentkoronát, udvarházat, gettóba zárt zsidókat. Ezeknek nemhogy Nietzsche vagy Foucault magas, ezek már Kanttal sem tudnak mit kezdeni. Szellemi maximumuk a keresztény prédikáció tautologikus (amiképpen izé, azonféleképpen bizé) szillogisztikája. Ezeknek a felvilágosodástól kezdve minden magas, mint Semjénnek az evolúció sündisznónak a vaskerítés. Mind urak szeretnének lenni, ebből látszik, milyen reménytelenül parasztok.

Kovács Andrea: Nem gondolkozott-e azon, hogy a regényt több nézőpontúvá tegye? Miért döntött végül Kazinczy feleségének, Török Sophie-nak a perspektívája mellett?

De, gondolkoztam. Az első variánsok ilyen több nézőpontú szerkezetek voltak. De ahogy egyre többet forgattam a fejemben a történetet, ás és ahogy egyre több mondatot megírtam, egyre világosabban kirajzolódott, hogy a világ végtelen bonyolultsága lesz az egyik legfontosabb jelentésréteg a műben: az, hogy hányféleképpen nem sikerül megvalósítani a szabadságot, hányféle káprázatos módon futnak félre az emberei kapcsolatok, hogyan töm ki a civilizáció szerkezete, milyen törést szenved a fény, amikor Kelet-Európába hatol, ésatöbbi, ésatöbbi. Angelo és Ferenc léte annyira összetett kérdéseket vetett föl, hogy ezzel nem lehetett mást csinálni, mint összefogni, és egy olyan elbeszélőt találni, akinek érdeke, szenvedélye, mániája, hogy megmagyarázza és felidézze, ami történt, és ez a magyarázat kínálja fel az olvasónak, hogy ha akar, találjon még több összefüggést, még több jelentést annál, amennyit Sophie észrevett. Az olvasó többet lásson, mint az elbeszélő, ez volt a célom. Ha beiktattam volna még több nézőpontot, azzal kielégítettem volna egyfajta esztétikai-narratológiai receptet, preskripciót, trendibb lett volna a szöveg, tudósabb, magát jobban irodalmárnak tettethette volna – de ez engem nem érdekelt. Egy elbeszélőt választottam, egy női hangot, amely, ha úgy tetszik, ugyanaz a női hang, amely a homéroszi eposzokat meséli, a múzsa hangja. Andra moi ennepe, músza. Tettem ezt a művészet ősi hagyományai szerint, az elbeszélés hatásossága érdekében, a tetszeni vágyás miatt, továbbá valami olthatatlan, ösztönös szomjúságból.

Tóth Péter: A vs.hu-nak adott nyilatkozatát, hogy miszerint „Kazinczy kísérlete, hogy a magyar műveltséget felhúzza a Nyugat szintjére, kudarcot vallott”, talán még az interjúkészítő is erősnek érezte. Statisztikákat kellene tán böngésznünk a nyelv kifejező erejéről, kilóra kellene mérlegelni Petőfit, Adyt, József Attilát vagy Aranyt, Babitsot, Kosztolányit Baudelaire-ékhez, Thomas Mannékhoz képest?

A magyar kultúra szerkezete a 18. század végén, 19. sz elején nem lett olyan teljes, mint azt a német minta alapján Kazinczy szerette volna. Nem lett része a rendszeres esztétikai és filozófiai gondolkodás, a kiterjedt kritika, a színház, az opera, és a festészet, Kazinczy legnagyobb kedvence is csak korlátozott népszerűségnek örvendett. Az okokat tudjuk, polgárosodás hiánya, stb. A romantika áttörésével a probléma pedig érdektelenné vált, hiszen Arany, Vörösmarty és Petőfi költészete elementáris erővel bizonyította, hogy milyen csúcsokat képes meghódítani, milyen káprázatos világokat tud teremteni a magyar irodalom. Ehhez képest a magyar kultúra számára a filozófia és az esztétika németes okoskodásnak, száraz, élettelen szóbűvészkedésnek tetszett. A kultúra nem életmód lett, hanem alkalmi díszteljesítmény, nem diszkurzus, hanem drámai monológ. Váteszek biznisze, nem a művelt polgároké.

Tóth Péter: Vagy azt kellene gondolnunk, hogy mai nyugat-európai tömegtársadalmak, tőlünk eltérően, klasszikus irodalommal kelnek és fekszenek, hogy minálunk gyakrabban fűzik bele a mondandójukba a tudományos terminológia eszköztárát?

Ilyet senki sem mondott. Mindössze azt állítom, hogy a görög és latin eredetű filozófiai-politikai fogalmak a neolatin, de a latinból sokat felszívó germán nyelvekben is otthonosabbak, több rokon szótővel érintkeznek, mint a magyarban. Klasszikus példa, hogyan lehetett a magyarban a liberálisból szitokszó: nem azért, mert a magyar liberálisok olyan balfékek voltak, amilyenek, hanem azért, mert az egyszeri nyelvhasználó csak a Libero-pelenkára és a drogliberalizációra tudott asszociálni róla. Valami alantasra és züllöttre: ma már a szó végképp ezt a jelentést vette fel.

Tóth Péter: Miféle empíria körvonalazódott abban a pillanatban, amikor kijelentette, "hogy a lényeglátó attitűd nem lett a műveltségünk része"?

Visszautalnék arra, amit az esztétikai és filozófiai, elméleti gondolkodásról mondtam: Kazinczy az elmélet és az irónia, a szarkazmus és a logika felől építkezett, ha mondhatom így, egyfajta analitikus látásmód felől, az individuum felől, a romantika pedig a vér és a föld, a retorika és az enthüméma, a mese és a mítosz felől.

Tóth Péter: Hány irodalmi, történelmi, szociológiai, szociográfiai, természettudományos, zenei mű merült feledésbe egyetlen pillanat alatt?

Most épp egy se jut eszembe.

Mihály Bernadett: Letett már eddig is a magyar prózában jelentős darabokat, mégis most érzi azt, és a visszajelzések is erre utalnak, hogy ez a regény a főmű. Innen nézve minek látszanak az előző könyvek?

Ha már nem írok többet, el lehet majd dönteni. Most azon vagyok, hogy még jobbat írjak. Az előző könyvek ugyanazok voltak, mint ez: felfedezések, a megismerés eszközei. Ez most itt egy komplexebb eszköz. Ha csak stílus és írói eszköztár felől nézem, akkor is az látszik, hogy a Kitömött barbárban az összes korábbi könyv eredménye benne van, az Örök völgy meseszövése és érzelmi hőfoka, a Halál Budán történetisége és plaszticitása, a Bányató groteszksége és többszörözött elbeszélői, és így tovább. A saját pályámon ez egy szintézis, amiből megint sokat tanultam, és tovább tudok erről az alapról lépni.

Mihály Bernadett: Tudjuk önről, hogy nagy sportember - mennyi a futórekordja? Egyébként a sport segít az írásban?

Nehézatléta vagyok és komótos hosszútávfutó. Két óra fölött futom a félmaratont. Minden nap lemegyek az edzőterembe dél felé, és megkínzom magam. Ilyenkor jut a legtöbb minden az eszembe, mintha vallatnának: mindig a kezem ügyében van a telefon, felírom, vagy felmondom, ami eszembe jut. Futni lassan futok, de sokat, egy-másfél órát, akkor is pörög az agyam, akkor már csak a diktafon appot használom a telefonon, meg a gps-t. Ha egy nap kimarad a sport, nagyon kényelmetlenül érzem magam, az a kényszerképzetem, hogy szétomlok, szétfolyok. Úgyhogy odafigyelek, hogy minden nap a regula szerint teljen.

 

A kitömött barbár már e-book formában is megjelent, itt vásárolható meg.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.