Csókolózni nem könnyű.  Persze nem is nehéz, de talán inkább mégis: nem könnyű.  Nyugodtan nevezhető átkozottul nehéznek. És bonyolultak. És kiismerhetetlennek. Sosem lehet tudni, hogy igazán hogy is kell, hogy mi az etalon, hogy a csókolózás virtuózai hogyan is csinálják. Hogy azok a jók-e, akik szívnak, vagy akik fogat kocolnak, vagy akik teleköpik nyállal a szádat, vagy ha csak úgy minden hevesebb mozgás nélkül két száj összeforr. Teljes a bizonytalanság. Nem őrjítő, de azért teljes.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták a férfit.

Az első száj, amit megcsókolt, vagyis amibe beledugta a nyelvét, egészen mélyre, mintha nyelvet öltene, beeeeeee, mondta bele a szájba, mint egy birka, épp csak szamárfület nem mutatott hozzá, tehát az első száj száraz volt, a nyelv pedig, amelybe beleöltötte a magáét, reszelős, dudoros és rücskös. Egészen olyan volt, mint a füstölt marhanyelv, mint a marhanyelv töve, az a legvastagabb, keresztmetszetében megejtően heraldikus rész, amely már jócskán tartalmaz zsírt is, a bőrén pedig dudorokat, na olyan volt az a nyelv. ÉS cigarettaíze volt, füstíze, ebben is a marhanyelvre emlékeztetett.  Egy marhanyelv, amit Szofifüstben érleltek szárazra és recésre.  Zavaró volt így csókolózni a lánnyal, hogy közben egy marhanyelvre gondolt. Nem így készült. A marhanyelv nem volt benne a tervben, abban csak a lány volt, vagyis egy bármilyen lány, és annak is legesleginkább csak a szája. Ez a marhanyelv most teljesen váratlanul összezavarta a tervet. Minél inkább igyekezett eltűntetni gondolataiból a marhanyelvet,  s minél inkább igyekezett a kicsit izzadt, szárazszájú lányra koncentrálni, akit csókolt, annál kevésbé sikerült. Végül a lányból semmi sem maradt, a marhanyelv viszont teljesen betöltötte a képzeletét. Egy egészen kicsi lány, aki egy gigászi marhanyelvre emlékeztet.  Egy marhanyelvvel csókolózom május elsején egy piros padon a Tabánban, ez életem első csókja, vallotta magának be ekkor. Nem így terveztem, mégis így történt. Az élet reménytelenül kiismerhetetlen. És csókolta tovább a marhanyelvet, és nem hagyta abba.

A nyelve a másiknak. Amíg csak beszél vele, esetleg az ajkát nyálazza, egészen helyes kis szerv. Langue. Tongue. Zunge. Glossza. Lingua. Lingua bovis.   Vajon németül hogy lehet? Rindzunge? Vagy Kuhzunge? Nem jutott eszébe.  Piros, fürge kis valami, igen, egy helyes kis szerv. És amikor füstölten, megejtően heraldikus szeletkékben, amelyről szinte csak egy zománcképecske hiányzik, vagy csak egy egyszerű babérkoszorú, aszpikba meredve sorakozik a tálcán, akkor is helyes kis szerv. Csak ne mozogna. Maradjon szépen csendben, amíg ki nem húzza onnan a sajátját, egy udvarias kis motozás után. Most már több mint egy perce csókolózik, a tabánban, a padon. Körben nyüzsög a nép, mennek haza a koncertről, Hobo volt, meg Skorpió, meg még valami, ő is ott volt, bent a vonagló tömeg közepén, ott ismerte meg a lányt, ezt az izzadt, száraz szájú lányt,  akivel most már egy, nem, most már másfél perce csókolózik, már ha ez, amit csinál, hogy a nyelvét belenyomja egy marhanyelvbe, az – csókolózás. Vajon mennyi az elég? Ha most kihúzza a nyelvét, sértődés lesz? Márpedig ki fogja húzni, mert ez valami elviselhetetlen, ahogy egy füstölt marhanyelv körbe körbe csapkod a szájában.  Rutinosan csapkod, a lány nyilván tudja, hogy kell ezt, talán egy virtuóztól tanult.  Vagy esténként egy marhanyelvvel gyakorol, beletolja tövig a szájába, és csak nyalja, nyalja körbe-körbe. A konyhában csinálja, és amikor meghallja, hogy jön apu a sörért, akkor gyorsan visszacsempészi a hűtőbe.

Ekkor a lány kivette a szájából a nyelvét. – Rágyújtok, jó? - kérdezte, és már vette is elő a Szofit. A fiú csodálkozva nézte a marhanyelvet, ahogy rágyújt egy Szofira május elsején a Tabánban, egy piros padon,  és lassan, szomorúan kénytelen volt bevallani magának, hogy anélkül fog meghalni, hogy valaha is megértené, ami most történt.

Fotók: Valuska Gábor

Péterfy Gergely