hirdetés

Petőcz András: Az idegen arc születése

2009. április 1.
A 2009-ben 50 éves költő csaknem 30 évnyi munkásságának legjavát kapja kézhez az olvasó. Sokszínű és sokarcú alkotó életművének keresztmetszete a válogatott kötet, a kezdetektől napjainkig, a legfrissebb, legfeljebb folyóiratokban megjelent versekig bezáróan. A Palatinus ajánlata a költészet napjára.
hirdetés

A 2009-ben 50 éves költő csaknem 30 évnyi munkásságának legjavát kapja kézhez az olvasó. Sokszínű és sokarcú alkotó életművének keresztmetszete a válogatott kötet, a kezdetektől napjainkig, a legfrissebb, legfeljebb folyóiratokban megjelent versekig bezáróan.
A kötet címében is megjelenő szimbólum, az arc sziluettje olyan elem, amely újból és újból feltűnik a versekben anélkül, hogy bármelyikbe is illeszkedne. „A távoli idegen, ez a még körvonalaiban kivehető arc vajon nem maga a búcsúzó lírai én?”- teszi fel a kérdést a kötethez írt tanulmányában Vári György, irodalomtörténész, aki szerint Petőcz András műveit „a költői szó ihletettségével, villámcsapásszerű, megvilágító erejével szembeni kétely” jellemzi.


Az idegen

Ma ismét erő és bizonyosság.
A levegő mozdulatlanságában
egy arc jól kivehető körvonalai.
Bizonyosság és bizonytalanság.

A levegő mozdulatlanságában
egy arc jól kivehető körvonalai.
A kődarab végtelen zuhanása.
Sűrű-kék az égbolt: valószerűtlen.

Az idegen mosolyog,
biccent, a kezével
int.

A kezével int, biccent
és mosolyog az
idegen.


Az idegen arc születése


A tükörből tűnik elő. Valahonnan a tükörből.
Halántékát megtámasztja egy tenyér. Idegen.
Pont ugyanúgy, mint egykor, régen. Akkor,
még évtizedekkel ezelőtt, egy fényképen:
mikéntha idegen kéz lenne, mintha valamiféle
idegen tenyérre támasztaná a halántékát, és
úgy nézne bele a kamerába. A képkivágás
felveti ezt a lehetőséget is. Az idegenkezűség
lehetőségét. Idegen tenyéren nyugszik, mintha...
Nyugszik, mikéntha Isten tenyerén, mondhatja
bárki is, aki ránéz a képre. Mint valami idegen
tenyér támasztja meg a halántékát – a saját
tenyere. Egy tenyér, ha csattan! Olyan az egész,
mint valami régen megálmodott pillanat, úgy
tér vissza az az egykori tenyér, ott a fényképen,
ide a tükörbe, ahogy figyeli önnön magát.
Abban az arcban még annyi minden más volt!
Még lehetőség volt abban az arcban, ott,
azon a képen. Itt, a tükörben, ez egy másik arc.
Másik arc, ami már nincs is. Ami van – szóra
sem érdemes. Inkább csak fáradt ez az arc,
mint aki azt mondja magában, elfáradtam,
Uram, megérdemli a békés halált minden irnok,
aki éjszaka a papír fölé hajol. Néz a tükörbe,
és hallgat. Néz, aztán nem is néz, csak csukott
szemmel befelé figyel. Figyeli, ahogy történnek
belül, valahol mélyen, a sejtjeiben talán, legbelül
a dolgok. Valami zajlik. Lepusztul az arc, és
a pusztulásban születik egy másik. Idegen arc.
Romos. Mint aki felépített valamit, aztán hirtelen
elpusztította: az utolsó, megszentelt pillanatban.




Az idegen pillantása

Lépések. Valahonnan. És csend.
Aztán megint. Cipők kopogása,
lefelé a lépcsőn. Megy, lassan
halkul a kopogás, távolodik.

Elnyugszik a csendre. A szív
még dobog, dübörög a szív
az izgalomtól, de a lélegzet
már szabadabban áramlik.

Aztán újból! Hallani, ahogyan jön,
lépeget felfelé a lépcsőn, igen,
jön vissza, visszatér, kopog a cipő
a lépcső márvány erezetén,

kopog, már-már dübörög, szinte,
ott dobog és dübörög az agyban,
egyre közelebb: itt van az ajtó előtt!
Lélegzetfojtva áll a túlsó oldalon.

Csenget. Ajtót kell nyitni.
Kis ablak ki, nyikorog a kilincs,
tekintet a tekintetben:
a szemébe néz az idegen.

Kérdő a pillantása. Számonkérő.
Ő meg hallgat. A szája remeg:
csupán a szája árulkodik. Arról,
hogy mennyire fél.



A kínai nő

Biciklivel jár a kínai nő,
nem száll metróra,
busszal sem közlekedik.

Jól beszél kínaiul a kínai nő,
és megtanult angolul is,
meg számos idegen nyelven.

Sanghajban született a kínai nő,
egy toronyház 32. emeletén
élte le túlzsúfolt gyerekkorát.

Most egy vidéki ország
üres utcáin bolyong a kínai nő,
ijedten nézi a kihalt sikátorokat.

Vidéki ország, suttogja bele
az éjszakába az elárvult kínai nő,
és kicsinke kínai szívébe

ismeretlen rémület költözik.



Talán az lesz a haza

Csak erre jó a gyalog. Lépked sietve, ha van
neki lépés. Ha van neki tér. Csak lép, benne
a térben. Menekül. Futása ez a gyalognak.

Csak a menedék. Hiánya van a menedéknek,
a gyalog hiányolja a menedék-lehetőséget
abban a nagy-nagy szomorúságban, ami.

Abban a nagy-nagy szomorúságban, ami
mostanság körülöleli, abban a hidegben,
ami itt, a térben, ha van neki tér, ha van neki itt.

Most nem a menekülés, csak a hazatérés
a fontos. A gyalog remeg, remegve lép,
lépked, gyalogol, várja, hogy eljön a haza.

Átöleli őt a haza. Gondolatban. Szép a hó,
ahogy hullik a térben, egyre több hóhullás,
a gyalog fáz, miközben siet, a hóban, remeg.

Mi ez a félelem bennem? Mi ez a rémkép,
ez a testtelen szorongás, mi ez a furcsa semmi?
Miért, hogy csak remegni tudok, miért?

A sötét hóban világít a haza. Fények gyúlnak,
mindenütt, kiabálások, de ezek szégyenletesek.
A sötét havat taposom, dühödten: Miért kell félnem?

A gyalog menekül. Hazafelé siet, árnyékos éj,
feketehó-taposás, csúszik a láb, szinte esik el.
Valami világít. Talán az lesz a haza. Bizonytalan.


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.