Szerettem nézni, amikor aludt. Nem is az alvását néztem szívesen, hanem azt, ahogy álmodik.
Bagira, a kutyám, rendszeresen álmodott. Rémálmai is lehettek, ilyenkor nyüszített, nyögött, vagy éppen remegett a szája. Miközben álmodott, mozgatta az orrát, vagy éppen a fülét. De a lába is rángatózott, sokszor, ezzel is azt mutatta, hogy éppen fut álmában. Talán menekült valami elől. Nem tudom.
Volt olyan, nem egyszer, hogy annyira szánalmasan nyüszített álmában, meg vakkantgatott, hogy nem tudtam mást tenni, megsimogattam a fejét, vagy megböködtem kicsit a mellső lábánál, így ébresztgettem. Ha felébredt, ilyenkor álmos, buta képpel nézett rám, mint aki nem tudja, hol van. Aztán nyögött egyet, pontosabban szólva, sóhajtott, visszatette a fejét a mancsaira, és aludt tovább. Vagy csak lehunyta a szemét.

Amikor láttam, hogy Bagira álmodik, arra gondoltam, hogy a kutya is ember. Érző lény, akinek gondolatai, vágyai vannak. Egyszerűbben szólva, lelke van. Persze, mi is az, hogy lélek? Nem tudjuk azt pontosan megmondani.
Nem akarok leragadni a léleknél. Lélek és egyéniség vajon mennyiben függ össze? Nyilván szétválaszthatatlan a kettő. Bagira esetében is így volt ez. Nála szeleburdibb, és egyszersmind bizonytalabb, sőt, gyávább kutyát még nem láttam. A félénksége igen sok gondot okozott nekem, nekünk, mindazoknak, akik körülötte léteztünk. Kezdetben ez a félénksége még azt is majdhogynem megakadályozta, hogy sétálni vigyük.
Egyébként 1997 februárjában született. Fekete volt, nagy barna foltokkal. Igazi gordon szetter. Mindegyik ilyen. Fekete, barna foltokkal.
Van olyan is persze, amelyiknek van egy kis fehér pamacs a mellén. Ez már nem teljesen szabályszerű. Az ilyen már csak egészen kivételes esetben nyerhet szépségversenyt. Merthogy vannak szabályok.
Bagirának nem volt ilyen fehér mellénye. Később lett. Néhány fehér szőrszál. Akkor már öreg volt. 13 éves.
Mondom, elsősorban is fekete volt, nagy, barna foltokkal.
Annak rendje és módja szerint hathetes korában hoztam haza. Hogy miért pont őt? Legalább öt testvére volt. Mégsem volt kérdés, hogy őt választom. Rám nézett a nagy, barna szemeivel. Olyan reménytelenül tudott nézni.
Az élet minden baja és nyűge ott csillogott a szemében. A pillantásában. Látszott rajta, hogy mindent reménytelennek lát.

Nem is csalódtam benne. Bevált a számításom. Igazi egzisztencialista kutya, aki az életet értelmetlennek tartja, és különben is retteg mindentől és mindenkitől.
Tudni kell, hogy egy kéthónapos gordon szetter az kábé akkora, mint egy felnőtt spániel. És úgy is néz ki. Vagyis, méretre a kicsi szetter sem annyira kicsi. Na most, ahhoz, hogy sétáltatni tudjam, ezt a csecsemőt kezdetben ölben kellett levinnem a harmadik emeletről, ahol lakom, mert annyira félt, hogy nem mert kimenni a lakás ajtaján. Amikor leértünk az utcára, akkor persze a rettegése fokozódott, így aztán, ha letettem a társasház előtti apró zöld területre, akkor is csak meglapult, mozdulni nem volt hajlandó, az pedig, hogy elvégezze a dolgát, eszébe sem jutott.
Merthogy annyira félt.
Így a séta, kezdetben, nem csak értelmetlen volt, de eredménytelen is. Pórázra venni sem volt minek, úgysem szaladt el. Ha pedig sétálni akartam volna vele, pórázzal, akkor csak csúszott... Tényleg. Vonszolhattam volna magam után... Ezt egyrészt az állatvédők nem nézték volna jó szemmel, másrészt nekem is fárasztó volt. Így aztán nem próbálkoztam ezzel sem.
Így kezdődött a kapcsolatunk.

Később sem lett bátrabb. Bár ugatni megtanult, tehát, ha úgy alakult, hogy ugatásra szánta el magát, az nagyon komolyan hangzott. Volt egy mély torokhangja, ami vészjóslóan tudott szólni, és olyankor egészen olyan volt, mint valami komoly kutya... Magam is meglepődtem azon, hogy vannak, akik tartanak tőle... Fura. Ha tudnák!, gondoltam olyankor magamban...
Egyéves korára akkora lett, mint egy németjuhász. Mint egy megtermett németjuhász. Csak vékonyabb volt, meg kecsesebb is. Elegánsabb. És - természetesen - ugyanolyan gyáva, mint kezdetben.
Persze, túlzok. Nem maradt ugyanolyan gyáva. Sétálni, például, megtanult idővel. Lehetett vele sétálni, sőt, annyira bátornak mutatkozott a későbbiekben, hogy valóban pórázra kellett venni, mert szaladni is megtanult. Csak én tudtam, mennyire gyáva...
Egy őszi estén, amikor a budai várban sétálgattam Bagirával, be is bizonyította rettenthetetlen bátorságát. Póráz nélkül jött mellettem, ami azt jelentette, hogy nem túl messze szaladgált tőlem, amikor megijedt valami apróságtól. Talán egy nálánál jóval kisebb kutyatárstól. Valami pincsitől. Már nem is tudom.
Mit mondjak? A bátorsága eddig tartott. Úgy eltűnt a szemem elől, hogy azt hittem, soha nem látom viszont. Húzta a csíkot, rendesen. Egy óra múlva leltem rá a társasház bejáratánál. Annyi esze legalább volt, hogy hazajött.
Bagira tehát családtag lett. A családom része. Néha kellemetlen része. De nem lehetett őt nem szeretni.

Pedig idegesítő volt, néha nagyon is. Családi ebédeknél ki kellett zárnunk a nappaliból - ki kellett volna! -, mert mindig feltette azt a nagy, buksi fejét az asztalra. Miközben ebédeltünk. És úgy nézett minket, szemrehányó, nagy barna szemekkel, hogy sírni volt kedvünk a lelkiismeret-furdalástól. Mintha éheztetnénk, mi, kegyetlen gazdik, kétlábon járó kutyatársak. Szóval, enni mellette nem lehetett. Hiába kapott korábban enni, a feneketlen bendőjébe semmi nem volt elég.
Neveletlen kutya volt, ez az igazság. Nem lehetett megértetni vele, hogy nem szép dolog koldulni. Feltette a fejét az asztalra, és csak nézett. Csak nézett.
Néha nagyon büdös is volt, ez sem volt kellemes, ez az igazság. Képes volt az ebédlőasztalnál is elengedni magát, ami azt jelenti, hogy kiengedte a beleiben felgyülemlő gázokat. Szóval, ezt nem kívánom senkinek. Olyankor kitettük a szűrét, ki az előszobába, amire ő ajtókaparászással reagált. Nem volt egyszerű történet.
Volt olyan is, hogy autóba ültettem. Szeretett autózni. Elfeküdt a hátsó ülésen, a mancsára hajtotta a fejét, és élvezte, hogy ringatja őt az autó. Vagy nézett ki az ablakon. Ahogy mondtam, meglehetősen nagy kutya volt, nem vette szívesen, ha valaki még be akart ülni mellé a kocsiba a hátsó ülésre. Hiába ötszemélyes az autóm, ketten utazhattunk benne, meg a kutyám, Bagira. Nem volt kérdés, hogy a hátsó ülés az övé. Nem volt egy pillanatra sem kérdés.
Bagira egyébként lány volt. Ez az első években okozott némi fejtörést a számomra, féltem, hogy amikor tüzel, akkor sok gondot fog jelenteni a fiú kutyák távol tartása. Őriztük is Bagira szűzességét, ameddig tudtuk. Aztán, körülbelül hatéves lehetett, egyszer egy nyári délután meglógott. Mivel akkor is éppen tüzelt, ezért biztos voltam benne, hogy baj lesz. Nem lett baj. Bagira soha nem esett teherbe. Hogy miért nem, azóta sem értem.
13 évet élt mellettem, 13 évig mindennapi társ volt. Mindent meg lehetett vele beszélni. Mindig szórakoztató volt. És bosszantó is.
Csak az utolsó év volt szomorú. Amikor megbetegedett.
Történt valami a gerincével. Hiába vittem orvoshoz, nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon fáj a lába, a két hátsó lába, és ezen nem tudnak segíteni. Egyre kevesebbet mozgott, és egyre gyengébb lett. A végén már enni sem akart. Etettük, ahogy tudtuk. Különleges, az orvos által felírt pasztákat nyomtam a szájába. Hiába, ez sem segített.
13 évet élt. A hamvait a balatonszepezdi házunk kertjében egy szikla méretű kő alá helyeztük örök nyugalomra. A neve ma is ott van a sziklán, a felirat, "Bagira", hirdeti mindannyiunknak, hogy volt egy társunk, egy családtagunk. Aki már nincs közöttünk.
Isten nyugosztalja.

Petőcz András