hirdetés

Petri és a bűnös múzeum

2015. június 8.

A Margó Fesztiválon Petri György Vagyok, mit érdekelne című versének soraira: „A versen kívül nincsen életem: a vers vagyok”, a Bob és Bobék Orchestra és nyolc költő, slammer tett kísérletet Petri verseinek újraértelmezésére. És ugyanitt, a PIM-ben, a hét főbűn képzetkörére épült zenés felolvasóestre is. – Ott jártunk.

hirdetés

A Margó fesztivál „A Vers vagyok” címen meghirdetett péntek esti eseményének hívószavára, pontosabban Petri György Vagyok, mit érdekelne című versének soraira: „A versen kívül nincsen életem: a vers vagyok”, a Bob és Bobék Orchestra és nyolc költő, slammer tett kísérletet Petri verseinek újraértelmezésére. E gesztus egyszerre több réteget mozgat: egyrészt felteszi a kérdést, hogy a Petri utáni költőgeneráció, vagyis azok, akik még ismerték, ismerhették, hogyan emlékeznek rá, hogyan idézik meg mindazt, amit jelent, jelentett. Másrészről, a fiatal költőkre hogyan hat Petri költészete, vagyis, mit mond ma számukra, hogyan tudják értelmezni, átértelmezni.

Valamint hogyan zenésíthetők meg Petri versei, melyek sosem tudnak igazán dalszöveggé lenni.

A szöveg-zene kapcsolatában a Bob és Bobék Orchestra kifogástalanul hajtotta végre az átértelmezést. Blues és jazz alapok – melyek olykor pszichedélikus zenébe csaptak át, majd visszataláltak a zene alapjához, a ritmushoz – hol a háttérben, hol erőteljesebben megszólalva, de mindig a szöveg ritmusával és hangulatával harmonnizálva. Mindezt egy gitárral és basszusgitárral, egy énekkel, vagy inkább zene-szöveg (és visszahatva, szöveg-zene) ráolvasással, és mindazzal, amit a közel húsz Petri-vers felidézni enged a dallam (olykor annak hiánya), a ritmus és a (disz)harmónia által. Az előadás ereje azonban nemcsak a zene és szöveg kapcsolatáben rejlett, hanem Horváth Kristóf (Bob) magával ragadó előadásában is: hangjával és karakterével mesterien játszotta ki a vers-narrációkat.
Nyolcan nyolcféleképpen írtak és beszéltek arról, mit jelent számukra Petri (vagy Pégyé vagy Gyuri) és költészete. Mit jelent például azoknak, akik még találkoztak, beszélgettek vele, emlékeznek rá. Mint Kukorelly Endre, akinek a nyolcvanas-kilencvenes évekből talán mindenkiről van egy jó sztorija. A tőle megszokott humorral, iróniával beszélt Petri személyéről, az őt körbelengő modorosságról és a fotókról, melyeken a „Hú, baszki, költő vagyok.” vagy a „kikupált hajléktalan” pózában tetszeleg, arról, hogy ez őt talán nem is érdekelte, aztán hogy talán mégis, mert „hiúság nélkül nem megy”, aztán a fiatal és az idősödő költő kölcsönös tiszteletéről, és persze az alkoholról – amit nehéz kihagyni, főleg, ha az ember róla sztorizik. És persze egy kicsit magáról is; öniróniával.

Vagy mint Kemény István. Aki másképpen nyúl Petrihez, emlékszik rá: azzal az alázattal, mely állhatatosságának és keménységének szól, és amely nemcsak az élő Petrire érvényes, hanem mindarra, amit képviselt. „Átjár a hála, ha belegondolok, mennyi szemétséget vállalt magára helyettem.” – mondja, s hogy e tiszteleten túl volt, van még valami, ami összeköti őket: „Józan volt, mint… mint én. Úgyhogy sajnos értem. Mármint az utolsó ékezetig értem őt. Értem és megértem őt… Ó, ha ne érteném, miről beszél.” Mert mégis távol vannak egymástól, mert bár ugyanúgy látják, mégsem csinálhatják ugyanazt. Arra azért kíváncsi lenne, a reményt vagy a reménytelenséget vitte magával a sírba? „De jó, hogy nem válaszolhat.”

Vagy azoknak, akik soha nem találkoztak vele, mint Simon Márton, de felteszik a „mi lett volna ha?” kérdést, hogy mit tudnának mondani neki. Vagy azoknak, akik, mint Erdős Virág, csodálják, de nem szeretik a költészetét, így az „feladattá, pontosabban feladatok sorává” válik. És azoknak, akiket inspirál, mint Győrfi Katát, Kemény Lilit, Závada Pétert, Csider István Zoltánt, akik egy-egy hívó-verset jellegzetes gesztusaikkal magukévá tettek.
Mind meghajolnak. Nemcsak Petri előtt, hanem a végén, a színpadon is. Mi pedig őszinte örömmel tapsolunk.

Aztán csak néhány perc marad, csak egy cigarettányi idő a fej kiszellőztetésére, hogy rendezgethessük gondolatainkat, mielőtt belevetnénk magunkat a bűnök világába. Pontosabban, mielőtt a hét főbűn nyomába erednénk. Friedenthal Zoltán vezeti a helyszínelést – ballonkabátban, napszemüvegben, Kojak-kalappal fején, s persze cigarettával a szájában – melynek hét állomásán hét történetet hallgathatunk meg; a bűn történeteit. Mindenkit bevonnak a játékba, és nemcsak a kiosztott kesztyűvel, lábzsákkal, elemlámpával; a jól kitalált kerettörténet azonban ehhez még nem elegendő, több kell, és ezt a többletet, izgalommal teli várakozásunkat kielégítve, meg is kapjuk.

Tereket járunk be: nagyjából tizenöt lépésre onnan, ahol percekkel azelőtt még cigarettánkat szívtuk, s kíváncsi tekintetünkkel pásztáztuk a Petőfi Irodalmi Múzeum árkádos átjárójában egyre sűrűsödő tömeget, aminek aztán magunk is részesei lettünk, megkezdődik utunk ott, az árkád alatt, ahol hirtelen belénk hasít a harag – Farkas Tiborc novelláján keresztül. És állomásról állomásra haladunk, ahogy kinyílik előttünk a tér; nemcsak az, ami a zárt ajtók mögött van, hanem azok is, amiket az egyes történetek nyitnak meg előttünk: hálószoba, esős utca, egy szűk konyha vagy a kert; egyikből a másikba sétálunk, leülünk és meredten figyelünk csendünkben; mert a nyomozás során, hogy minél pontosabban kirajzolódhasson előttünk a bűn története, csendben figyelünk, rajzoljuk magunkban az alakokat, hallgatjuk hangjukat, beszélgetéseiket, vitáikat, vallomásukat.

 

Odabent, a homályba burkolt lépcsőfordulóban, Baráth Katalin szívszorítóan erős, gitárral kísért előadásában hallgathatjuk meg a gyilkos dalnok-király énekét a kevélységről. Torkában kinőtt három nyelvtől fulladt meg; ez a három megölt lány gyöngy hangjának ára. Épphogy csak kifújjuk a belénk szorult levegőt, s nyomozásunk folytatódik. Új termek nyílnak előttünk, helyszínelőnk kabátja alól halk zeneszó csendül fel. A harmincas éveket idézi. Kezdünk áthangolódni. A kétszárnyú ajtón túl illetéktelenek vagyunk. Nem ez a tetthely, hanem a könyvtárszoba. A tettet pedig az irigység bűne motiválja egy lány testvérpár húsz-harminc évet bejáró, valamikor a második világháború előtt kezdődő s valamikor ötvenhat után végződő tragikus történetében – Kolozsi László felolvasásában. Lassan kígyózik a nyomozó hallgatóság a tág, de sötétségbe borulva, s a csendes, hullámzó tömegtől mégis szűknek tűnő termekben. És lassan szemünk is hozzászokik a sötétséghez; időbe telik, míg meglátjuk a sarokban ülő néma alakot. Helyszínelőnk zseblámpája világítja meg hirtelen az arcot, ami zseblámpa fényében soha nem úgy látszik, ahogy odakint, ahogy a napfényben.

Sötét történet bontakozik ki előttünk. S talán a csúcspont. Nyomozásunk közepén a bujaság kegyetlen játékai, szexuális perverziók, anonim szexmániások terápiás csoportja és egy, pontosabban két, szájpecekkel és kék tablettákkal elkövetett gyilkosság áll. Totth Benedek története úgy robban, mint a kikötözött főszereplő magánnyomozó alteste, aminek szerencsére már nem lehetünk tanúi.
Csak egy ajtó választ el minket a restségtől és attól a részeg nyomozótól, aki épp nadrágjába vizel az esőben egy kocsma ablaktáblájára tapadva, akit megvernek, és aki számára talán nincs kiút, talán van – csak egy ajtó választ el minket az őt életre hívó Babiczky Tibortól. És egy másik Mán-Várhegyi Rékától és főhősétől, a világhírnevet szerző, mindig a legdivatosabb ruhákat viselő magyar performer nőről, aki együtt eszik és együtt sír a világ legismertebb falánkjaival. A különbség épp csak az, hogy ő egy dekát sem hízik. Janis Joplin hangja búcsúztatja őt helyszínelőnk kabátja alól, a Piece Of My Heart. De még nem tudjuk mi vár ránk. Vagyis, hogy kik várnak ránk ott, ahol Kiss Noémi fekszik. És olvas. Mert hárman várnak ránk, a diri – az iskolaigazgató – aki nemcsak hogy pedofil és családja van, de pénze, az nincs, a diáklány, aki undorodik tőle és aktusaiktól, és a magzat, aki kivezeti a lányt undorából, aki a méhből szinte kiszól a lánynak, hogy ők azok, akiket nem választhatnak el egymástól, még olyanok sem, mint a szex után letolt gatyával elszundító igazgató, és aki kivezet minket a bűnök rettenetes sötétségéből, vissza az életbe.

Margó Fesztivál: „A vers vagyok” – kedvencek temetője: Petri György 2015. június 5. 20:30 Petőfi Irodalmi Múzeum / Hetedik – Éjszaka a múzeumban 2015. június 5. 22:00 Petőfi Irodalmi Múzeum

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.