New York, 1976. január 11.

 

– Az ön regénye – mondja a férfi – ott van életem legfontosabb öt-hat könyve között.

 

– Nyugtassa meg Sisovsky urat – fordulok társnőjéhez –, hogy már épp eleget hízelgett.

 

– Már épp eleget hízelegtél – mondja neki. Negyven körüli nő, fakó szem, széles járomcsont, szigorúan elválasztott barna haj – lebilincselő, feldúlt arc. Halántékán vészjóslón lüktet egy kék ér, miközben ő maga szinte mozdulatlanul kuporog kanapém peremén. Talpig feketében van, mint Hamlet. Gyászkosztümje fekete bársonyszoknyájának ülepe kopott. Parfümje erős, harisnyája leszaladt, idegei foszlányokban.

 

A férfi talán tíz évvel is fiatalabb: sűrű, alacsony és masszív, a széles arc és az apró orr baljós öklöt sejtet. Szinte látom, ahogy leszegett fejjel betöri az ajtót. Ám a lenőtt haj egy szívtipróé, súlyos, selymes, már-már keletiesen csillogó fekete. Szürke öltönyének anyaga enyhén fényes, svájfolt zakója vállban kissé szűk. A nadrág rátapad az aránytalanul izmos alsótestre – focista hosszú nadrágban. Hegyes orrú fehér cipője suszterért kiált, kopott fehér inggallérja nyitva. Az egész figura kicsit naplopó, kicsit bűnöző, kicsit elkapatott gyerek. A nőhöz képest, aki erős akcentussal beszél, Sisovsky angolságán alig érezni az idegen ízt, s magabiztossága és furcsán előkelő oxfordias magánhangzói tükrében úgy tetszik, a mondattani szabályok ritka megsértése igazából csak fifika, az amerikai házigazdának szánt csipkelődés: lám, itt egy menekült, angol nyelvi szempontból szinte zöldfülű, s máris milyen folyékonyan és elbűvölően beszél. A nekem szóló respektus mögött is érzem, hogy erős emberrel állok szemben, igazi tomboló paripával.

 

– Beszéltesse a saját könyvéről – tolmácsoltatok a nővel. – Mi a címe?

 

De Sisovsky rendületlenül az enyémről beszél. – Rómából Kanadába érve az ön könyvét vettem meg elsőnek. Hallottam, hogy botrányt kavart itt Amerikában. Amikor ön volt olyan kedves és rábólintott, hogy fogad, elmentem a könyvtárba, hogy megtudjam, hogyan vélekedtek a műről az amerikaiak. Azért érdekel ez a kérdés, mert a cseheknél az én könyvem is botrányt kavart.

 

– Milyen botrányt?

 

– Kérem – szabadkozik –, a kettőnk könyvét ne is említsük egy napon. Az öné zseniális mű, az enyém egy nagy nulla. Amikor Kafkával foglalkoztam, olyan érzésem támadt, hogy a kutatók kezén a Kafka-könyvek sorsa még Josef K. sorsánál is abszurdabb. Gyanítom, ez önre is igaz. Ez a botrányos reakció újabb abszurd dimenziót ad, és most már ugyanúgy hozzátartozik a könyvhöz, ahogy a kafkológiai hülyeségek Kafkához. Még az én könyvem betiltása is olyan dimenziót teremt,  amilyet egyáltalán nem szántam neki.

 

– Miért tiltották be?

 

– A hülyeség súlyát nehezebb elviselni, mint a betiltásét.

 

– Nem mondja komolyan.

 

– De sajnos igen, cher maître. Ön hajlamos lekicsinyelni hivatása jelentőségét. Hajlamos azt hinni, hogy az irodalmi kultúra sehol se számít. Tény, hogy az irodalom pozíciója határozottan gyengül. Ami azért is szomorú, mert ön csakugyan mesterművet alkotott.

 

Ám arról egy szót se szól, miért tetszik neki a könyvem. Lehet, hogy igazából nem is tetszik. Lehet, hogy el sem olvasta. Rafinéria és makacsság. A szerencsétlen száműzött tántoríthatatlanul szánakozik az amerikai sikeremberen.

 

Mit akar?

 

– De hát ön az, aki nem gyakorolhatja a hivatását – figyelmeztetem. – Botrány ide vagy oda, énnekem abszurd módon busás jutalom jutott. Megkaptam mindent az Upper East Side-i előkelő lakástól egészen odáig, hogy segédkezhettem néhány derék gyilkos feltételes szabadlábra helyezésében. A botrányból errefelé ilyen hatalom fakad. Önt büntették meg a legkegyetlenebbül. Betiltották a könyvét, eltiltották a publikálástól, elűzték a hazájából – mi lehet ennél súlyosabb és hülyébb? Örülök, hogy jó véleménnyel van a könyvemről, de ne udvariaskodjon a cher maître helyzetével kapcsolatban, mon cher ami. Mitől lett a könyvéből akkora botrány?

 

– Zdenek, meséld el – unszolja a nő.

 

– Nincs mit mesélni – mondja Sisovsky. – Ezeknek kínosabb egy gúnyos mosoly, mint  a nyílt ideológiai fanatizmus. Nevettem. Ezek ideológusok. Én meg utálom az ideológusokat. Ez a nagy sértés. És ebből fakadnak a dilemmáim.

 

Megkérem, magyarázza el a dilemmáit.

 

– 1967-ben egyetlen ártalmatlan kis szatírám jelent meg Prágában. 1968-ban benéztek hozzánk az oroszok, s azóta egy sort se publikáltam. Ennyi. De engem most azok az ostoba kritikák érdekelnek, amiket az ön könyvéről olvastam a könyvtárban. Nem is az ostobaság, mert az nyilvánvaló. Hanem hogy egyetlenegy sincs köztük, amelyikre rá lehetne fogni, hogy értelmes. Ha Amerikában olvas ilyeneket az ember, rátör a félelem a jövőtől, a világtól, mindentől.

 

– A jövőtől való félelmet értem, még a világtól valót is. Na de hogy mindentől? Aki az ostoba kritikák miatt együttérez egy íróval, az garantáltan sírig hű barátot szerez, de mivel ez már megvan, most a dilemmáiról szeretnék hallani, Sisovsky.

 

– A dilemmáidról beszélj neki, Zdenek!

 

– Már hogy beszélhetnék? Amikor még a dilemmáimban se hiszek? Talán nincsenek is dilemmáim. Pedig kéne lenniük.

 

– Miért? – kérdem.

 

– Emlékszem a Prága megszállása előtti időkre – mondja. – Esküszöm, hogy a hatvanas években Prágában nem jelenhetett volna meg olyan színvonaltalan kritika, amilyeneket most itt olvastam. Holott némi egyszerűsítéssel a mienk sztálinista ország volt, az USA meg a szellemi szabadság hazája.

 

– Zdenek, Zuckerman nem a kritikákról akar hallani, hanem a dilemmáidról!

 

– Csillapodj – inti Zdenek.

 

– Az úr kérdezett valamit.

 

– Válaszolok.

 

– Akkor válaszolj. Válaszolj már! Megmondta, hogy eleget hízelegtél! – Olaszország, Kanada, most meg New York: a nő legalább annyira torkig van Zdenekkel, mint a bolyongással. Szeme le-lecsukódik, míg a férfi beszél, s kezével időnként a halántékán dudorodó érhez kap – mintha valami újabb jóvátehetetlen veszteség jutna eszébe. Sisovsky issza a whiskymet, a nő még teát se kér. Menni akar, alighanem vissza Csehszlovákiába, és alighanem egyedül.

 

Még mielőtt felsikoltana, közbelépek, és megkérdem a férfit: – Maradhatott volna Csehszlovákiában attól, hogy a könyvét betiltották?

 

– Igen. De ha maradok, azzal a beletörődést választom. Nem írhattam, nyilvánosan nem beszélhettem, még a barátaimhoz se mehettem el anélkül, hogy be ne vigyenek kihallgatásra. Aki megpróbál csinálni valamit, bármit, veszélyezteti önmagát, a feleségét, a gyerekeit, a szüleit. Feleségem van ott. Gyerekem. És idős anyám, akit már sok mindenéből kiforgattak. Az ember akkor választja a beletörődést, ha látja, hogy nincs mit tenni. Az ország eloroszosítása ellen nincs orvosság. Az, hogy a megszállást mindenki utálja, hosszú távon nem segít. Maguk amerikaiak egy-két évben gondolkodnak – az oroszok évszázadokban. Ösztönösen tudják, hogy hosszú távra tervezhetnek, és az idő nekik dolgozik. Ez a meggyőződésük, és igazuk van. Az az igazság, hogy ahogy múlik az idő, a lakosság lassan beletörődik a sorsába. Nyolc év telt el. Már csak az írókat, az értelmiséget üldözik, csak az írást meg a gondolkodást nyomják el. Mindenki más elégedett, elégedett még akkor is, ha utálja az oroszokat. És többnyire jobban él, mint eddig bármikor. Már a szerénység is azt diktálja, hogy hagyjam békén őket. Ha a szilencium miatt zúgolódom, óhatatlanul eszembe jut, hogy csak a hiúság beszél belőlem. Én nem vagyok zseni, mint ön. Az embereknek, ha olvasni akarnak, ott van Musil meg Proust meg Thomas Mann meg Nathan Zuckerman, miért olvasnának engem? Nemcsak a gúnyos mosoly miatt lett botrány a könyvemből, hanem mert 1967-ben, amikor megjelentem, huszonöt éves voltam. Az új nemzedék. A jövő generációja. Csakhogy ez az én generációm sokkal inkább megbékélt az oroszokkal, mint bárki. Maradjak Csehszlovákiában és balhézzak össze az oroszokkal a könyvecskéim miatt? Minek? Miért olyan fontos egy újabb Sisovsky-könyv?

 

– Szolzsenyicin nem így gondolta.

 

– Ez örvendetes. De én miért áldozzak fel mindent egy második gúnyos mosolyért? Mit bizonyítok, ha szembeszállok velük, és bajt hozok magamra meg minden ismerősömre? Igaz, pechemre az a helyzet, hogy a meggondolatlan hiúságnál csak a belenyugvás taszít jobban. Nem a másoké, ők csak csinálják, amit kell, hanem a magamé. Bátor nem vagyok, de kimondottan gyáva se tudok lenni.

 

– Netán ez is csak hiúság?

 

– Pontosan. Tele vagyok dilemmával. Ha maradok Csehszlovákiában, legalább valami munkám akad, és némi erőt ad az, hogy otthon vagyok. Ott legalább cseh lehetek, ha író nem is. Nyugaton meg lehetek író, de nem lehetek cseh. Miközben írónak itt abszolút elhanyagolható vagyok, kizárólag író vagyok, semmi más. Mivel semmim se maradt, ami az életnek értelmet ad – hazám, anyanyelvem, barátaim, rokonságom, emlékeim, satöbbi –, itt az irodalomcsinálás a mindenem. Igen ám, de csak olyan irodalmat tudok csinálni, ami mindenestül az otthoni életről szól, így aztán csakis odahaza hathatna úgy, ahogy szeretném.

 

– Vagyis a szilenciumnál csak az a dilemma súlyosabb, amit a szilencium okoz.

 

– Bennem. Csakis bennem. Evának nincsenek dilemmái. Őbenne csak gyűlölet van.