Most elragadtatott állapotba kellene kerülnöm, hogy jól elmesélhessem, miért fűzött örök barátság hozzá, ihletettségre van szükségem, hogy a róla szóló beszédet elkezdhessem.

Sajnos (vagy szerencsére) egész ifjúságomat elmesélhetném, ha a vele való barátkozás történetét leírnám. Mindenképpen meg kellene magyaráznom, végül is mit akartam tőle, miért volt olyan fontos nekem, miért respektáltam, miért ragaszkodtam hozzá, míg sorsunk, ha nem is párhuzamosan, de egy időben futott. Mert fontos volt nekem és számítottam rá, mert különös és különleges volt.

Egy napon kiszúrt engem, ami érdekes megtiszteltetésnek számított. Váratlan verbális fordulataira megpróbáltam szellemesen vagy inkább odafigyelve reagálni, és ma is emlékszem, mennyire örültem, ha egy-két ötletemre, soromra felfigyelt.

Váratlan meglepetés volt számomra, hogy tudott, sőt szeretett velem dolgozni. Mert az ő sajátos módján mindig dolgozott, sőt halásosan komolyan vette a munkát. Nyilván sokat meglep ez a kijelentés, biztosan nem lesz könnyű elmagyarázni azoknak, akik őt csak felületesen ismerték. Mert Pixi nagyon balhés fickó volt. Kitiltották minden kocsmából, verekedésekbe keveredett, bár megint összekeverem az időrendeket, mert ez sem az elején történt. Mi az elején egyszerűen félelem nélkül kémleltük az univerzális törvényt, semmit sem törődve azokkal, akiket ez nem érdekelt. Kívül akartunk kerülni a társadalmon, mert jó okaink voltak a sértődöttségre. Rendőrök az utcán, ahogy ezek a szőrös, dülöngélő parasztok odaléptek hozzánk: – Jó estét kívánok, személyi igazolványt készítsék elő. Utánozhatatlan tájszólások, minden este más. – Hova lesz a séta? Vagy: Hol voltunk? – kérdezgették reggel, délben, este, vidéken és a fővárosban, szórakozóhelyen, az utcán.

Sivár, szomorú világ volt. Sehogy sem tudott minket meggyőzni, elérni a szovjet szocialista propaganda. Egy kilencéves gyerek már majdnem hányt, ha meghallotta, hogy az Auróra Lenin intésére megadta a jelet a forradalom, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megindítására. Minden befagyott a szürke diktatúra unalmába, bár a dolgozókat kellemesen érintette a szocializmus fő vívmánya, hogy a nyolc óra munka és a nyolc óra pihenés egy időben volt megoldható, és az inflációnak csak a hírét hallották. A szovjet propagandánál sokkal sikeresebben kábította a fiatalokat a fellazító nyugati propaganda, mely az éter hullámain érkezve minden igyekezet ellenére áthatolt a vasfüggönyön. Tehát hosszú hajjal és zűrzavaros gondolatokba mélyedve kóboroltunk, és nem akadt senki, aki útba igazított volna, mert akik ilyesmire képesek voltak, azok vagy visszahúzódtak lakásaikba, vagy izolált társaságokba jártak, abban a hitben, hogy megóvhatják magukat a besúgóktól, amely, mint tudjuk, így sem mindig sikerülhetett. Senkinek nem sikerült akkoriban semmi. És ebben a furcsa korban, amikor mindenki szemlesütve mászkált, vagy azért, mert félt, vagy azért, mert szégyellte magát, egyszerre feltűnt Pixi, aki nem félt. Ez volt az, amit először észrevettem, és ezt szerettem volna tőle ellesni. Ő jó szívvel át is adta tapasztalatait, nem csak nekem, hanem jó pár társamnak is, mert különös képessége volt nagy társasággal körülvenni magát.

Mintha valami védettséget kaptunk volna, amíg társaságában voltunk, majd később már mi védtük őt, aztán átadtuk helyünket nálunk fiatalabbaknak, akik már nem vigyáztak rá olyan jól.

Mindenki tudja, aki keveredett már rossz társaságba, milyen vidám is tud lenni a hangulat. Mily édes a tiltott gyümölcs. Márpedig akkoriban sok minden volt tilos. Nem csak a politikai szervezkedés, de tiltott volt a transzcendencia, és tilos a mámor. Rettegett a BM minden olyan dologtól, amit nem tudott ellenőrizni. Ha valamin gondolkodtál, amit szerettél volna megvalósítani, már illegális tevékenységet végeztél. „Hatalom védte bensőség”, „fellazító ideológia”, „gondolatbűn”. Ma ez már szinte elgondolhatatlan, de akkor nem volt színtiszta paranoia. Volt valami megfoghatatlan, nyomasztó, szürke szocialista köd a levegőben, ami paranoiássá tette az embert.

Pixiben az volt a vonzó, hogy őt nem érdekelték a hosszas megfontolások, nem érdekelte, mit hoz a holnap, nem beszélt a félelmeiről, csak szürreális szövegeket lehetett tőle hallani, mámoros és transzcendens szabadverseket.

Anyám, aki már sok mindenhez hozzá volt szokva, mikor egyszer Pixi társaságában vele összefutottam az utcán, a leghatározottabban tanácsolta, hogy ne barátkozzak vele. Öreg barátom olyan régi motoros volt, hogy már édesanyám is találkozott vele. Úgy mesélte, hogy a nála azért jóval fiatalabb Pixi sehogy sem akarta megérteni, hogy nem fér be abba a taxiba, amelyet anyám, apámmal meg még két barátjukkal már megtöltöttek.

Később én is sokszor láthattam erőszakos taxifoglalásait, nem fizetéseit, a renitens magatartását.

– Anyám faszát basszam meg, ha ön, uram, észrevette, hogy nem csak Hermész Triszmegisztosznak sugárzó szavai özönlenek a proli kispolgárok univerzumába, de Buddha sem pirulna, ha a Tűzmadár-szvit hangjai mellett kiderülne a szent világformáló vallásalapítók angyaloktól hirdetett geci igazságtalansága, a gerinctelen ócska kóklerek semmit sem jelentő, mégis szent igazsága, melyet szent követ jelent be, melyet harsonaszó mellett nyilvánítana ki, és ugyanazt jelentené be, mint én is, aki szintén követ vagyok, hogy mi már mást sem akarunk, csak békét – nézett esendő alkoholos mosolyával a megdöbbent taxisofőrre, aki nem tudta hirtelen, hogy nevesen, vagy leüsse a taxiórát, de a számla kifizetését már rajta számon nem kérte. Megvárta, míg a többi utas valamelyike kicsengeti a lét.

Pixi ugyanannyira volt félelmet keltő, öntudatát már elvesztett zombi, mint a világ fölött magasan lebegő szellem.

Mámoros semmittevés, „nem kell dolgozni” (St. Auby), de a pillanatot magasra kellett emelni, annak vörösen kellett izzani, vagy elzöldülni a szeszektől, bebarnulni az egyéb mákonyoktól. Végzete a végtelen teherbírás volt, sorsa a leleményesség, hogy célját elérje, ami nem volt se több, se kevesebb, mint hogy folyamatosan be legyen rúgva.

Azon kívül, hogy követhetetlen kacskaringós szabadvers-nyelven beszélt, még nagyon vonzotta a színpadi munka, sőt forgatókönyveken gondolkodott.

Voltak szép és komoly esték is, az igazi éjszaka, amelyet csak az ismerhet meg, aki alapos indokkal, kihegyezett érzékekkel várja meg a napfelkeltét, szinte elképzelhetetlenül kimerítve energiáit, legjobban magát lepve meg azzal, hogy ezek az energiák milyen korlátlanul állnak rendelkezésére.

Az időt átrepítette a téren, maga köré gyűjtve pár kiszemeltjét, aztán varázslásba fogott, az idő megállt, vagy rohant, a „bor vízzé változott”.

Ennyi magasztalást talán megért a dolog, mielőtt áttérnék arra a sajnálatos tényre, hogy szókincse, ihletettsége egzisztenciavesztésével arányosan csökkent. Már nem volt kedve alkalmazkodni semmihez, trágár szavait, fröcsögő rosszindulatát fölényessége tette nehezen elviselhetővé, hitelessé. Mindenhonnan kitiltották, mégis városszerte ismert alak volt. Ha jobban elgondolkodunk, talán legjobban azért hiányzik, mert rendkívüli érzéke volt megtalálni azt a helyet, ahova érdemes volt járni. Vagy rendkívüli személyisége, hogy attól vált jó hellyé a szórakozóhely, mert ő oda járt.

Az utolsó látogatás, amiről mondandó vagyok, meglepetésszerűen ért, mert életviszonyaink oly messze sodortak minket egymástól, hogy a hosszú évek hajléktalanszállón eltöltött ideje után végre megkapott pici lakásán már nem is jártam. Ő sem látogatott meg engem hosszú évekig, de most, íme, hirtelen megjelent.

Örömmel siettem elébe, hisz régen láttam, esetleges konfliktusaink a múlt ködébe vesztek már, és kérdeztem: – Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez?

Könnyek törtek a szemébe, megrendülten így szólt: – Én megölöm magam.

Sokat gondolkodtam már ezen a dolgon, sokszor láttam másokat, nagyon közelieket is, akik gondolataikat tettre váltották, ezért kész válaszaimat géppuskáztam – Szemétség azokkal szemben, akik szeretnek, „Halott embernek nincs dohánya.” (K. Gy.) –, miközben felértünk a lakásba, készülve arra, hogy a találkozásainkban beállt jókora szünet után újra felvegyük a fonalat. Rontotta a komoly magánbeszélgetés kialakulásának esélyeit, hogy jelen volt B. Pista, aki csak felületesen ismerte Pixit. Nem volt túl jó véleménnyel róla, hiszen ő már csak egy minden képzeletet felülmúlóan berúgott alakot, egy erősen elhasználódott porhüvelyt látott ingadozva, összefüggéstelenül zagyválni, ahogy ő, aki csak idősebb korában ismerte meg, magában elképzelte. Hogy a helyzet még cifrább legyen, Pixi viszont kifejezetten idegenkedett Pistától. Kóstolgatni kezdték egymást, hiszen kivagyi pökhendiségért egyiküknek sem kellett a szomszédba menni.

Azért szokott helyére leült, és mi is elkezdtünk beszélgetni. Főleg az zavarta, hogy nem lát. Miért nem veszel egy szemüveget a közértben? – kérdeztem naivan, nem tudva, hogy itt komolyabb a baj. Szürkehályog.

Szó esett legújabb lakásáról, hogy milyen botrányok történtek mostanában. Kiderült, hogy elég nagy a forgalom nála.

Pista persze nem nyugodott, nekem az a nehéz feladat maradt, hogy csillapítani próbáljam az indulatkitöréseket, de mert egy perc járásnyira volt az éjjelnappali, elég hamar eláztunk. A hitelesség kedvéért el kell árulnom, hogy legjobban a Pixi.

A helyzet kezdett komollyá válni, mint mindig mindenhol, ahol Pixi megjelent. Őt csak nagyon kevesen, és azok sem mindig tudták kezelni, ha valakivel gondja akadt, de István szintén nagyfiúnak gondolta magát.

Nem oldotta a feszültséget sem a szájharmonikázás, sem a gitározás. Ma már látom, hogy Pistát kellett volna finoman elküldeni, de (magam is kissé becsípve) erre valahogy nem kerítettem sort. A történések már megelőzték a megfontolásokat.

Pixi egyszerre felállt, látom, ahogy életveszélyes tántorgásokkal, siető autók között, dudaszó mellett kel át az ablakom alatt futó, fákkal szegélyezett utcán. A másik oldalon hatalmas park terül el, felém eső szélén fasorral. (Hogy ne keltsek idilli képzeteket, mindez egy panelrengetegben történt.) Ott, a pusztát szegélyező kis fasorban lefeküdt, mit sem törődve a sétautat használó, alélt testén átlépő, hazafelé kecmergő gyalogosokkal, a háromméternyire száguldozó autókkal. Aludt egy keveset, talán negyedórát, majd rémületet keltőn feltápászkodott, újra életveszélyes mutatványokkal átkacskaringózott, marionettezett az úttesten, többszöri kísérletezés után betalált a kapuba, és azzal az ügyességgel, amellyel a csimpánzok mozognak a fákon, elindult felfelé a lépcsőn. A korlát tetejét csak felnyúlva érte el, másik kezével vagy a lépcsőre támaszkodott, vagy a kékre festett korlátoszlopokat markolta. A második lépcsőfordulóban, pont a cél, a lakásom ajtaja előtt egy rosszul felmért manőver következtében belefejelt a harmadik lépcsőfokba. Óriási púp jelent meg az amúgy is megviselt homlokán. Ettől megijedtem, gyorsan ágyba raktam, ahol végre alhatott vagy másfél órát.

Míg aludt, István is szerencsésen eltávozott. Mikor felébredt, még beszélgettünk.

Nem látott, rövidnadrágja alatt, a lábszárain borzalmas sebek éktelenkedtek egy égéses balesetből kifolyólag. Ágyban dohányzás miatt lábszárára égett a takaró és az ágy.

Mikor a Halászbástyáról lezuhant, még tündöklő formában hagyta el az intenzív osztályt, ez újabb balesete azonban komolyabban elfárasztotta. Persze most is emlékezetes, választékos öltözetben hagyta el a kórházat, barátságosan mosolyogva az őt bámulva csodáló ismerősökre. Látványos, feltámadásszerű, főnixmadárhoz hasonlatos megjelenésekor tisztán, nemesen, újra szemlét tartott birodalmában, az éjszakai városban. Aztán ruhája kopottá, modora karcosabbá vált, hajléktalanszállón lakott. Jóakaróinak bizakodását hamar semmivé tették a rossz barátok köreiben eltöltött pusztító éjszakázások. Hová mehetett volna, mit találhatott volna ki? Hiába volt egész lényével expresszionista költő, akinek sorsa, hogy kávéházakban aludjon, az ő életének alkonyán nem voltak kávéházak, ekkoriban vad kidobóemberek magyarázzák ütleggel, hogy pénz nélkül semmi keresnivalója az általuk őrzött szórakozóhelyen. Lágyan hívogató pamlagról végképp nem álmodozhatott. Talán a „Balettszoknya” volt az egyetlen hely, ahol (ha nem is pamlagon, de legalább nádfonatú székeken) elszunyókálhatott, még bizonyos grátisz italokkal is ellátták. Az én lehetőségeim sem terjedtek túl azon, hogy egy-két órára pamlagot és grátisz italokat biztosítottam neki.

Beszélgettünk, de remélem, ő többet értett abból, amit én mondtam neki, mint fordítva. Már nehéz volt összefüggéseket kihámozni az akadozó nyelvvel artikulált szavakból. Mesélte, hogy amikor a múltkor együtt estünk bele egy igazoltatásba, őt bevitték. Történt ugyanis, hogy törzshelyének bezárása után engem még elcipelt (taxival) egy késdobáló talponállóba. Ott egy ital elfogyasztása után rám támadt egy ember, hogy még nem fizettem, tehát – ide egy ezrest! A pultosnő szólt, hogy ne törődjek vele, hiszen én igenis rendeztem a számlát. De a fickó nem tágított, kijött velünk a járdára, egy ezrest követelve. Halványan derengeni kezdett, hogy az agresszív ismeretlen ki akar engem rabolni. Már azon töprengtem, hogy szaladjak-e, vagy menjünk együtt egy kártyás „kivevőhelyre”, mikor megállt mellettünk egy rendőrautó. Személyiket kértek a rablótól és Pixitől. Én ránéztem az egyikre, azon gondolkodva, milyen lesz egész éjszaka az őrsön ülve várni a drogteszt eredményét, de még a flepnimet se kérte el.

– Elmehetek? – kérdeztem. – Igen – hangzott a válasz. Akkor én leintettem egy szinte abban a másodpercben odaérkező taxit, hazamentem.

Ilyesmikről volt szó. Üldögélt, félig feküdt, ivott, cigarettázott, mindig melléhamuzott, mindent kilocsolt, szétpacsált. Fogak nélkül, hányingerrel küszködve valami levest próbált magába kanalazni, vörös kezeivel gyűrögetve a kenyeret, mint a gyurmát.

Végül láttam, hogy nem tudok nyugalmat, enyhülést adni neki. Lekísértem a kapuig, mindketten fáradtak, szomorúak voltunk.

– Ha az öngyilkosságról van szó – folytattam, ahol az elején elkezdtük –, ki kell próbálni. Elgondolkodott, aztán, nem sokat nevetgélve suta viccemen, elbúcsúzott.

Találkoztunk még szórakozóhelyeken, közös ismerőseinknél, de a lakásomon többé nem járt.

Víg Mihály