PODMANICZKY SZILÁRD

Edzés

Ma megdicsért az edző, mert azt mondta, úgy úsztam, ahogy még soha. Az az igazság, eddig mindig aludtam úszás közben, csak most eljött anyu is, és odaült a medence szélére, és nézett. Anyu úgy tud nézni, hogy még a vasszöget is meghajlítja a falban.

Egyszer már apu is el akart jönni, hogy mire költi a pénzét, merthogy ő nem tud úszni, de anyu szerint jobb is, hogy nem jött el, mert biztosan azt mondta volna, hogy gyere csak ki a vízből, minek jársz te még mindig edzésre, mikor már tudsz úszni. Apu az ilyen, szereti befejezni a dolgokat, anyunak meg azt mondja, nyújtod, mint a rétestésztát, aztán úgy bevágja az ajtót, hogy leesik róla a kabát.

Ezen is annyit vitatkoztak, hogy kicsi lakásban lakunk, nem kell még a fogast is a falra rakni, jó lesz az az ajtóra szögelve. Na, anyu ezeket a szögeket szokta elhajlítani a szemével.

Kicsi a lakásunk, de azért van külön szobám, nem úgy, mint a Dávid Ferinek, aki a testvérével meg az anyjáékkal alszik egy szobában. A testvére az lány, és már kezd szőrösödni, a Feri mindig beszámol, hogy mennyire. Azt mondja, azt is mindig hallja, amikor az anyjáék kettyintenek, de nem mer megmozdulni, nehogy észrevegyék, mert akkor biztos abbahagynák. Azt mondja, hogy utána olyan büdös szokott lenni a szobában, hogy hajnalig nem bír elaludni, főleg ha a nővére meg be is dezodorozza magát éjszakára, mert jön ki belőle a zsír a pattanásokon.

Amikor mondta a Feri ezt a kettyintést, akkor én is figyeltem sokszor, de nem hallottam semmit, csak azt, hogy a kurva anyád, szétlövöm a fejedet, és akkor jöttek a rendőrök, elkapták a fickót, apu meg szidta, hogy így kéne minden büdös mocsokkal. Aztán kikapcsolta a tévét, de már csak azt hallottam, hogy ne érj hozzám, most nincs kedvem, különben is holnap nőgyógyászhoz megyek.

Régen, amikor nem jártam még edzésre, sokszor délig aludtam, de egy idő után apu fölköltött, hogy a hétszentségedet, azt hiszed, hogy alvásból áll az élet, és így lehúzta rólam a takarót, meg belerúgott az ágyba. Anyu mondta neki, hagyjad már, ez még gyerek, főleg azért, mert a te gyereked, miért nem akarod neki a jót, minek akarod, hogy neki is olyan rossz legyen, mint neked.

Én nem tudok apuról semmit, csak azt, hogy szegények voltak, és az erdőből hordta a fát, meg gombászott, meg beküldte az apja a városba lopni, apu meg nem lopott, és akkor nadrágszíjjal szétverte a seggét, és egy hétig csak állva tudott enni, mint a lovak, és a vécézésnél az ajtóba kapaszkodott.

Anyu meg színésznőnek akart menni, egyszer játszott is egy darabban, abból maradt neki egy legyezője, ki van rakva a falra az ágya fölé. Apu mindig szidja, hogy dobja már ki, mert belemegy a moly, anyu meg azt mondja, hogy belement az már a te agyadba.

Tavaly vettek egy gyönyörű festményt a tévé fölé, tízezer forinttért, apu szerint a bolondnak is megéri. Egy üveg bor van rajta meg egy döglött fácán, ami apu szerint vadászjelenet, de hátulra az van írva, hogy csendélet. Kérdeztem tőle, hogy szerinte mi az a csendélet, de nem tudott rá válaszolni, vagyis azt mondta, hogy amikor látod, hogy ez az élet, a bor meg a fácán, és közben csönd van.

Egyszer, amikor apu részegen jött haza, le akarta venni az üveget a képről, hogy megissza, a kurva életbe, ezért adott ő tízezer forintot, hogy még egy üveg bort se ihasson rajta. Anyu meg úgy szájba vágta a mosogató kesztyűvel, hogy fölrepedt a szeme, ahelyett, hogy szégyellné magát, akkor minek vette a képet a tizedig házassági évfordulóra, ha ilyen mocskosul zsugori. Apu meg fölkapta a húsdarálót, hogy agyonüti vele anyut, mert ki volt készítve a hortobágyi palacsintához, de kiesett belőle a darálója, és fejbe vágta aput. Ki kellett hívni a mentőt, mert apu esés közben beverte a szegycsontját az asztal sarkába, és nem kapott levegőt. Anyu meg sírt, hogy elbaszta az életét ezzel a barommal. A barátnője meg vigasztalta, hogy nem késő még új életet kezdeni, csak föladsz egy hirdetést, és úgy jönnek majd a pasik, mint a veszedelem. De hogy a gyerekkel ő már nem kell senkinek, elmúlt harminc és lóg a melle, és a császár se rendesen forrt össze a hasán, kinek kellene az ilyen.

Apu aztán már nem jött vissza a kórházból, hanem kivett egy szobát valahol, mert anyu nem volt hajlandó egy levegőt szívni vele. És tényleg egy kicsit jobb lett, hogy nem volt annyi veszekedés, este odafeküdhettem anyu ölébe, és onnan néztük a tévét, aztán ha elaludtam, bevitt az ágyamba és betakart. Nem is tudtam, hogy apu miatt ilyen az élet, de ha találkozunk, mindig eszembe jut. Pedig most megváltozott, azt mondja, nem iszik, különben nem bírná fizetni a szobát, és megígéri, hogy rendes ember lesz, de anyu azt mondta neki, hogy már késő, van valakije. Erre most apu sírt, de legalább ne a gyerek előtt, és amikor együtt sétáltunk apuval, megkérdezte, hogy milyen az a másik férfi. Én meg nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki, csak annyit mondtam, hogy még nem láttam.

Aztán egyszer anyu magához hívott, hogy most el fog utazni a hétvégén, és megbeszélte, a Dávid Feriéknél aludhatok. Kértem anyut, hogy csináljon inkább sok szendvicset, két liter kakaót, és majd itthon eljátszogatok a társasjátékokkal, dobok a kockával mindenki helyett, de azt mondta, hogy nem lehet, mert nem akarja, hogy ilyen kicsi koromban szokjam meg az egyedüllétet. Aztán nem nagyon kéredzkedtem, legalább meghallgatom, hogy kettyintenek a Dávid Feriék szülei, meg a húgára is kíváncsi voltam, mennyire szőrös valahol.

Csakhogy végül nekem a konyhában ágyaztak meg, és hiába füleltem egész éjszaka, nem hallottam semmit. Egyszer kijött az apja a vécére, és iszonyatosakat nyögött percekig, már azt hittem, beszorult a feje vagy a lába, de aztán akkorát durrant, mint egy nejlonzacskó, és sóhajtozott még egy ideig a konyhában.

Másnap hatkor föl kellett kelni, mert az anyja kezdte a hétvégi főzést, és azt mondta, menjek be a helyére aludni. Nagyon nem akartam odafeküdni, végül mégis befeküdtem a férje mellé, még jó meleg volt a paplan. Aztán ahogy öt perc múlva kinyitotta a szemét, rám kiabált, hogy mi a lófaszt csinálsz te itt? Mondom, az Anci néni küldött aludni, de nem tudok, úgyhogy fölöltöztem, és kimentem az udvarra ködöt nézni.

Ferivel egész délelőtt ástuk a kertet, a húgát alig láttam, csak amikor kihozta a macskáknak a csirkebelet. Estefelé nagyon rossz kedvem lett, de senki nem vette észre, mert a tévét néztük éjfélig. Aztán kimentem a konyhába, és bebújtam a pokrócba a sarokülőkén. Azzal aludtam el, hogy van anyám, és meg van apám, mégis itt alszok a Dávid Feriéknél a konyhában.

Másnap nem keltek korán, mert maradt ebéd a csirkéből, úgyhogy tízig aludhattam volna, de én már anyut vártam, azt mondta, tízre idejön értem. Nem jött csak délre, a Feriék meg mondták, hogy maradjunk ebédre, anyu meg örült, hogy milyen kedvesek, azt hittem, sose lesz vége, mert anyu meghívta őket vacsorára, de szerencsére nem jöttek el, mert a Feri apjának aranyere lett, és nem akarta összevérezni nálunk a bútorokat.

Másnap anyu megint hívatott, hogy végre megismerkedett az igazival, és ha majd föl leszek rá készülve, szeretné bemutatni, de arra készüljek föl, hogy Tihamérnak hívják és sántít, mert a születésnél rosszul húzták ki az anyjából. Nagyon rendes ember, és úgy fog szeretni, mintha a saját gyereke lennék.

Másnap a Tihi bácsi hozott egy kakaós marcipánt vacsorára, és azt mondta, úgy egyem, hogy ez még csak az első. Vacsora után elköszöntünk, de nem kapcsolták be a tévét, hanem egész éjszaka megállás nélkül keféltek.

Holnap nincsen edzés, de lehet, hogy bérlettel elmegyek úszni, mert amikor benne vagyok a vízben, csöppet se fáj a lábam, nem érzem, hogy növök.

ESTERHÁZY PÉTER

A kortárs levelei (Ami számít)

(Elhangzott az Alföld 60 című irodalmi est bevezetője 2010. november 12-én a Csokonai Színház Stúdiószínpadán.)

Vajon mennyi a mennyi? Mi mennyi? Mennyi a váltószám az emberhez viszonyítva? Ha, mint a kutyáknál, hét, akkor az négyszázhúsz volna, évek számaként nehezen értelmezhető, legföljebb valami tudományos fantasztikus blöffel, párhuzamos világok, fekete lyuk, sokra nem jutunk. Ha nem hét, hanem 0,7 volna a váltószám – miért is? csak –, akkor az negyvenkettő volna, a férfikor délceg nyara, erő, meló, teljesítmény. Nem is tudom... Ha a szorzó egy volna, az hatvan, hát az olyan... mint mondják, kissé nyögvenyelős, még nem, már nem, ahhoz képest elég jól tartod magad, öregem. 

Ha minden korszerű folyóirat origóját, a Nyugatot nézem, zárójel: az új forradalmi fülkei lendületben arról tűnődött hófehér szakmai szempontok alapján egy irodalomban amúgy jártas ember, hogy nem-e nincsen-e talán túlértékelve a mondott folyóirat; érdekes fölvetés, hogy így fejezzem ki magam, zárójel bezárva, szóval nem szívesen képzelném el a Nyugat hatvan éves születésnapi ünnepségeit. Mi mindent össze kellett volna 1968-ban ez alkalomból hazudni... Vagy talán nem is nagyon, nem emlékezett volna már senki semmire, vagy úgy tett volna, mintha nem emlékszik. Amúgy is épp beindult az új gazdasági mechanizmus...

Hatvan év egy folyóirat életében tehát nagyon sok. Nem akarnám, nem is föladatom ezt a hatvan évet itt most megrajzolnom, és erősen fogadtam, hogy még egyszer már nem mondom el a Bata Imrés anekdotává desztillált hajdani élet-halál kalandomat – szóval hogy áll a Széchényi Könyvtár folyosóján Bata Imre, és azt mondja végső elkeseredésében Fülöp Lászlónak, hogy édes öregem, de hát ez egy... ám tényleg nem mondom el. Mindenesetre hosszú, régi és számomra fontos kapcsolat fűz az Alföldhöz, amely ott vette kezdetét, ama homályos folyosón. Többek közt ezért is vagyok most itt. 

Mára radikálisan megváltozott az a környezet, amelyben egy folyóiratnak élnie kell. Hagyományos szerepeiből sok mindent le kell adnia. Nem érdemes versenyeznie az internet világával, le kell például mondania az elsődleges információk közlésének izgalmáról, hol van már délután a délelőtti hó? - anélkül, hogy lemondásai bezárkózást vagy valamiféle sértettséget, szellemi morgást jelentenének. Mert egy folyóiratnak mindig fiatalnak kell lennie, mozgékonynak, mert bármennyire is bizonyos értelemben régi módi képződmény, a feldolgozott, a megértett, a formát kapott információk világában megkerülhetetlen, ott vannak esélyei, ott van a legitimitása.

Már csak azért sem érdemes anekdotázni, mert meglehet, azok olykor érdekesek, de már nem érvényesek. A folyóirat szempontjából nincs (nagy) jelentősége, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években miként küzdött vagy nem küzdött vagy, az akkori diktatúraállapot természete szerint, egyszerre küzdött és nem küzdött a szerkesztőség a földi és megyei hatalmakkal, milyen részeredményeket ért el, hol esett el a küzdelemben, ha volt küzdelem, és hol volt ennek méltósága, és hol nem. A részeredményekből mára csupán a rész látható. Föllapozzuk a régi példányokat, és van, ami van. Minden pillanatra ez érvényes, mostanra is, általánosan is, az van, ami van. Se az élet, se az irodalom nem kívánságkoncert. És persze nem is fenékig tejföl. Egy kicsit tejföl, de nem fenékig.

Ami a szöveget illeti, csak a szöveg számít, mondanám kissé emelkedetten – és gyakorlatiasan is, átadván most a szövegeknek a szót.

Alföld 2011/3

Tartalom:

VASADI PÉTER verse: Nagyvadászat

ZALÁN TIBOR verse: Még azután

GRENDEL LAJOS: Négy hét az élet (regényrészlet)

JÁSZ ATTILA versei: A széttört zene összeillesztése; Basó régi köteteket olvas

NÉMETH ZOLTÁN versei: Nyelvhamu; Tájnyelv

ORAVECZ IMRE: Kaliforniai fürj (regényrészlet)

DOBOZI ESZTER verse: Látvány vagy látomás

NAGYPÁL ISTVÁN versei: A matrózokról; Törless szava; A kilincsig ért

PODMANICZKY SZILÁRD: Edzés (novella)

KIRÁLY LEVENTE versei: A lélek feneketlen kútja; Mennyit érek; Fájdalomtól megszakad; Megszabadítom magam; Sebednek orvosa

ESTERHÁZY PÉTER: A kortárs levelei (Ami számít)

irodalmi napok

SZILI JÓZSEF: Folyóirat-egyéniségek közössége

TÖRÖK ZSUZSA: Folyóirat-irodalom a 19. század második felében (A Vasárnapi Újság sajtóbibliográfiája alapján)

BEZECZKY GÁBOR: A Nyugat sajtókörnyezete

KAPPANYOS ANDRÁS: Dada folyóiratok

POMOGÁTS BÉLA: A Válasz (1934-1938)

BÁNYAI JÁNOS: Folyóiratkultúra a Vajdaságban

TARJÁN TAMÁS: „Itt a folyóirat kérdése döntô” (Megjegyzések az 1950 és 1975 közötti magyar irodalmi sajtóról)

REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS: A szívós vágy (Változások a nyolcvanas-kilencvenes évek folyóirat-irodalmában)

BENGI LÁSZLÓ: Másodközlés és tallózás (Változó kulturális gyakorlatok)

szemle

BOD PÉTER: „Talán még sem kellett volna eljönni Itáliából” (Márai Sándor: A teljes Napló 1954-1956)

DÖMÖTÖR VILMOS: Történetek közt az idô (Csabai László: Szindbád, a detektív)

BARANYÁK CSABA: „Mégsem az a lány vagyok” (Nagy Ildikó Noémi: Eggyétörve)

HALMAI TAMÁS: Kiugrás (Dreff János/Tóth Dezsô: Az utolsó magyartanár feljegyzései)

BÓDI KATALIN: A nyúlon túl (Daniel Arasse: Festménytalányok)

képek

BEREZNAI PÉTER grafikái