Podmaniczky Szilárd: Gumiharangok (novellák)

A Palatinus Kiadó ajánlata

2005. április 15.
A középnemzedék elismert írójának novelláskötete két elbeszélői attitűdöt mutat: az egyik a groteszk irányába elmozduló, fantasztikus elemeket használó történetmondás, a másik a látszólag a realitás talaján álló elbeszélésmód. Mindkettőt áthatja azonban a szerző legjobb írásaira jellemző ironikus látásmód.
  • 2005. április 15.

Méret: 125X190 mm
Kötés: keménytáblás
Terjedelem: 328 oldal
Ár: 2200 Ft


Podmaniczky Szilárd 1963 július 24-én hajnalban, Cegléden született.
Szegeden 1987-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán matematika-fizika szakos diplomát szerzett. Szegeden él, ahol a Dél-Magyarország című napilapba tárcákat ír. Az Új Budapest Filmstúdió dramaturgja és forgatókönyvírója. Írásai rendszeresen az Élet és Irodalomban, a Magyar Narancsban, a Magyar Hírlapban és folyóiratokban jelennek meg. Fotózik és rajzol. Jelenleg is "űzött" sportja a horgászat és az úszás. Szeret és tud főzni, tagja a "Csalitos" Természetjáró Egyesületnek. Gyerekkori álma a csillagászat, ma a kozmológia. Külföldön egy-két írása jelent meg angol, német, szlovák, szlovén, bolgár nyelven. Számos forgatókönyve, színdarabja vár bemutatásra. Eddig három filmben dolgozott forgatókönyvíróként: a Bollók Csaba rendezte Észak, Északban és a Miraqban, valamint a Török Ferenc rendezte Szezonban.


Eddigi kötetei:
Haggyatok lótuszülésben (JAK-Pesti Szalon, 1993, elbeszélések),
Megyek egy kört az alvázon (1996, Pesti Szalon, elbeszélések),
Vastag Sapka (1998 Palatinus - Dél-Magyarország Kiadó, tárcanovellák),
Képlapok a barlangszájból (1999, Palatinus, minimál prózák),
"...hidraulikus menyasszony..." (2000, Palatinus, összegyűjtött versek),
Két kézzel búcsúzik a leopárd (2001, Palatinus, regény),
Teljes hasonulás (2002, magánkiadás, gyermektörténetek - magyar, angol, német nyelven - Csoszó Gabriella gyermekfotóival),
Feltétlen emberek (2003, Noran, tárcasorozat),
Időntúli hétméteres (2004, Tiszatáj Könyvek, regénytrilógia).
Díjak:
1991-ben és '97-ben Szeged város művészeti alkotói támogatása,
1992-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíj,
1994-ben Soros-ösztöndíj,
1996-ban a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíja,
1999-ben "Hajnóczy Péter" széppróza-írói ösztöndíj, a Képlapok a barlangszájból című könyvért az Év Könyve 1999 díj,
Déry-díj 2001,
Bárka-díj 2001,
Soros-ösztöndíj 2001,
IRKA-ösztöndíj 2002,
NKA irodalmi ösztöndíja 2004,
a svájci Landis & Gyr alapítvány ösztöndíja 2005.


Kapcsolódó programok:
2005. április 22. 16,00 – 17,00 Lehár I. terem
Podmaniczky Szilárd Gumiharangok című novelláskötetének bemutatója
Moderátor: Jánossy Lajos


2005. április 22. 17,00 A24-es stand (a Palatinus Kiadó standja)
Podmaniczky Szilárd dedikálja Gumiharangok című novelláskötetét


Podmaniczky Szilárd: Gumiharangok (részlet a kötetből)
Ember és kecske a kőhídnál






"Fogantatásakor a bikajelben volt a nap; születésekor a büdös kecskebakban."


A lebukó nap feketére festette a fűszálakat. A fűszálak nem jó oldalán álltam, ott a kőhíd szélén, a hasmagas kőkorlátra terítve sapkámat. A fekete fűben egy fehér kecske szökdécselt, attól félve, békára ugrik. A lebukó nap a kecskének ezt az oldalát is feketére festette. A kőhíd alatt gyors sodrású patak szalagja szaladt, a távolban rácsavarodott három fűzfára. Pillanatokon belül kétségeim támadtak, hogy honnan látom én mindezt, mikor csak két hét múlva lesz a lézeres szemműtétem, s magához a műtéthez szükséges pénzt is alig bírtam összeszámolni. A meleg sapkaszövet alatt a kőkorlát domborulatain sétáltak az ujjaim, a műtét precíz viszonyai jártak a fejemben. Egy kéz csapott a jobb vállamra, erős kéz, inkább izmos saslábakra, karmokra gondoltam, de a pulóveren át éreztem az ujjpercek ropogó ízeit. Jobb esetben ilyenkor oldalt döntöm a fejem, rá a kézre, hogy indulhat a játék, benne vagyok. De a kéz csontos volt, erős, mint mondtam, a játéknak egyetlen zabszemét sem találtam benne. De kié lehet ez a kéz? A vállcsont alatti vállgödörben zsibbadás indult a felkarom felé. Azanyád, gondoltam. A levegő lassan hűlt, vékony páraréteg terült a fűre. Előbb a csontos kézre néztem, aztán le a kőútra, biztos voltam benne, hogy gumicipőben került mögém, vagy gumicsizmában, bár annak érezném a szagát, ahogy az átnedvesedett kapca levegőzik a bő gumiszár mellett. Az ilyen bő gumiszár aztán járás közben nyomkodja a sípcsontot, vagy rossz esetben magát a behajló térdkalácsot; rossz tervezés, rossz kivitelezés, kényelmetlen mászkálás: ez a titka. A kecske lába alatt nagyot durrant valami, a csontos kéz meg se rezdült, ő tudta, ez a kecskebéka. A kecske iszonyatos vágtába kezdett, átugrott a gyors patak selymes szalagján, de vesztére, mert a túlparton ugyanaz várta: fű mindenütt. Kicsit elbizonytalanodott, szívesen elővett volna egy útikönyvet, amely leírja, ilyen esetben, idegen terepen, a patak túlsó partján mi a teendő. A kecske megfordult, visszanézett a túlpartra, déja vu, és most emez oldala lett fekete. Lehet, hogy ez fekete kecske, csak emlékeim csalhatatlansága miatt gondoltam fehérnek. Mert a fehér kecskék ennél jobban visszaverik a fényt. Most megpróbált legelni. Félelmében az ember is sokszor eszik. A csontos kéz lecsúszott a vállamról, leomlott a lapockámon, a kéz kiszáradt bőrredői kibolyhozták a pulóveremet. Dolgos kéz, talán a kecske gazdája. A kecske rám nézett. Éreztem, most fog megszólalni a kéz. Megkér, segítsek elfogni a kecskéjét. Talán három napja is, hogy a gyors sodrású patak fölött ugrál, és ő, a kéz, nem tudja átugrani. A patak bármelyik oldalán túljár az eszén. És egyszer még elvéti, a patakba zuhan, és hiába jó úszó a kecske, azért nem olyan jó úszó, hogy hosszútávon mentse az irháját. Kizárt, hogy ne csattanjon neki a kanyarban a kőszirtnek. Ott van, láttam a kanyart, a kőszirtet, amin évezredek óta végzik a kecskék. Ha átesek a lézeres szemműtéten, visszajövök, pontosan megnézem a kőszirtet, a kecskék pokolkapuját. A kecske szokásos szájmozgással, amit az elálló, libegő és rezgő kecskeszakáll tesz jól felismerhetővé, rágcsálni kezdett. Nem biztos, hogy kérődzik. Egyrészt nem emlékeztem pontosan a kecskék gyomorszerkezetére, hogy ugyanúgy kérődzik-e, mint a tehén, mert a tehén gyomorszerkezete itt van előttem; másrészt túl messze volt ahhoz, hogy a nyaki domborulatok mozgásán át meglássam a föl-fölguruló fűgombócokat. Feltéve, ha füvet evett. Ha ez a fekete fű fű. Egyszer szakítani kell a fűvel. Azzal a lehetetlen elképzeléssel, hogy mindent beborít, amit csak akar. Kivéve a sivatag homokját, a homok és a szárazság még a fűnek is kemény dió. Talán szabad megfordulnom. Megfogtam, magamhoz húztam a sapkámat és megfordultam. A férfi valóban gumicsizmát viselt, unisex felirattal, kék színű, bő kertésznadrág volt rajta, a vállpánton félgömb alakú rézgombokkal, sárga cérnával körbevarrt mellzsebbel, piros és sárga kockás flaneling, amely még alkonyi fényben is rikított, a nyakrésznél művészien megkötött, utófestett lila gézkendőt hordott, fején barna svájcisapka, melynek antennája talán kissé bizarrul hosszúra sikeredett a figyelemtipró szalagmunkában. Járását itt túlzás lenne ecsetelnem, mert mozdulatlanul állt, mint egy ember nagyságú, kartonból préselt reklámfigura, fenekét hátralökte, hogy az előrehajló törzset egyensúlyban tartsa, illetve kinyújtott bal kezét, amit kézfogásra ajánlott fel. Csontváry Miklós vagyok, mondta, szeméből bizalom sugárzott, remélve, hogy megértem, miért a bal kezét nyújtja felém. Megfogtam a kezét, megrázogattuk, én is bemutatkoztam. Bizalma még erősebb lett bennem, mert észrevettem, hogy öltözékének kakukktojása, a nyakban művészien megkötött gézkendő a kertésznadrág mellzsebe mögé bújtatott, törött, gipszelt kezét tartja. Ha meglesz a szemműtét, visszajövök ide, és mindent pontosan ellenőrzök, hogy jól láttam-e. Mindketten a kecskére néztünk, én talán valamivel előbb, ez odavonzotta az ő tekintetét is, amely tekintetben benne volt: elégszer látta ő már ezt a kecskét. A kecske most háttal állt nekünk, s főképp így, a leszálló alkonyatban nehezen megítélhető látványt nyújtott: alapvetően csak két, farban végződő lábat láttam, a lábak között pedig egy mozdulatlan tőgyet vagy herezacskót, ami mindezen túl elsősorban gyerekkori malacbőr uzsonnástáskámra emlékeztetett. És akkor, gyerekkoromban még jól láttam, rengeteg ilyen kecskét, ami, ha háttal állt, neme szerint elbizonytalanított.

Egy pillanatra mintha áram alá kerülne Csontváry Miklós arca, szemhéja, szája széle, s az a hosszan vitorlázó sirályra hasonlító homlokránc is megfeszült az arcán. Alkonyodik, mondta, és ügyetlen mozdulattal meghúzta tarkóját a begipszelt kéz. Sapkámat fejembe húztam, megfogtam ép kezének ép vállát. Mi történt a másik kezével, kérdeztem. A feleségem majdnem teherbe esett, kezdte. Hogy történt, kérdeztem félbeszakítva. Amikor megvettem ezt a kecskét, folytatta. Hol vette, kérdeztem félbeszakítva. A piacon, folytatta, egy városi férfi lehozta a kecskéjét, folytatta, művésztanár volt az egyetemen, ahol új módszert honosított meg, de kirúgták miatta, ezért most, ahogy mondta, eladja a kecskéjét, megszabadul tőle, és megpróbál más módszert kidolgozni, amivel visszavehetik az egyetemre művésztanárnak, mert ő, ahogyan mondta, egy kecske miatt nem hajlandó pályamódosításra. És milyen módszert dolgozott ki, kérdeztem szárazan. Ahogyan mesélte, mondta Csontváry Miklós, az abszolút hallás mintájára az abszolút látásra esküdött, s amikor egy meztelen lányt állított modellnek, azt parancsolta a tanulóknak, hogy rajzoljanak egy kecskét, amikor pedig kecskét állított modellnek, azt parancsolta, rajzoljanak egy meztelen nőt, minden részletét élethűen kidolgozva. Nézzék a kecskét és gondoljanak a meztelen nőre, és nézzék a meztelen nőt és gondoljanak a kecskére. Rajzolják a kecskét és rajzolják a meztelen nőt, miközben nézik a meztelen nőt és a kecskére gondolnak, és miközben nézik a kecskét és a meztelen nőre gondolnak. Férfiakat nem rajzoltatott, kérdeztem udvariasan. Mire ez nekem is eszembe jutott, folytatta Csontváry Miklós, már megkötöttük az üzletet, ami jó üzlet volt, ennyiért még falvédőt se kapni, és amikor nekem adta a lila gézkendőjét hálából, hogy megszabadítottam a kecskéjétől, megesett rajta a szívem, és meghívtam vacsorára. De minek kellett magának a kecske? Van több kecskéje vagy nincs, kérdeztem halálpontosan. Nincs, válaszolta és folytatta, de a feleségem külön kérése volt, hogy legalább egy kecskénk legyen, mert ha majd teherbe esik és nem lesz teje, akkor a kecske ad majd, igaz, én csóváltam a fejem, mert még soha nem esett teherbe, és arra gondoltam, hogy ez a kecske csak valami trükk, biztos várakozásom megtestesülése a kecskében. Féltékeny lett a kecskére, kérdeztem álmosan. Nem, folytatta, eljött a művésztanár vacsorára, és kértem a feleségem, hogy semmiképp se a kecskehúst fagyassza ki, mert a művésztanár meztelen nőre gondol a kecske láttán, mert azt hiszi, egyből levágtuk az ő kecskéjét, még melegében. Lényegében bárány lett felszolgálva, de nem mernék rá megesküdni, hogy jó csomagot olvasztott ki a feleségem, de azt mondtam, hogy vegyes sült, vegyes körettel, megpróbáltam szétszórni a figyelmét. Vacsora után borozni kezdtünk, jó sokat öntöttem a művésztanárnak, hogy majd a végén ne legyen baj belőle, hogy nincs vendégszobánk, és odakint kell aludnia a kecskével. A végére viszont én is nagyon berúgtam, annyira, hogy másnap reggel én ébredtem a kecske mellett, ebből persze nem következnék, hogy a művésztanár meg a feleségemmel. Lefőztem a kávét és benyitottam a hálóba, ahol ott feküdt a pizsamámban a művésztanár, mellette a feleségem. Elöntött a méreg, plusz fölhajtottam a két kávét. Megfogtam a művésztanárt, és ahogy volt, a pizsamámban, kivágtam a csukott ablakon, összecsomagoltam pár ruhát a feleségemnek, és azt is elzavartam. Nem akart menni, bizonygatta, hogy tőlem lesz a gyerek. És hitt neki, kérdeztem izgatottan. Hittem, mert úgyis kiderül, erre az esetre tartogatom a kecskét, mondta pongyolán. És hogy tört el a keze, kérdeztem szomorúan. Nem tudom, válaszolta, nem tudom, mi történhetett ott a kecskével az éjjel az ólban, de lényegében már a kávéfőzésnél éreztem, hogy eltört a kezem. És mi lett a művésztanárral, kérdeztem savanyúan. Meghalt, válaszolta. Meghalt, kérdeztem kővé meredve. Meghalt, válaszolta és folytatta, hiába hajítottam ki az ablakon, akkor már halott volt, az orvos alkoholmérgezést állapított meg nála, azt mondta, hogy kigyulladt benne a bor, kékes lánggal égett, és alkoholmérgezéssel összetett tűzhalál okozta a vesztét, aminek semmi köze a mélyre szaladt üvegtáblákhoz és a fejébe fúródott ablakkilincshez. Megfelelő halál egy művésztanárnak, mondtam bólogatva, mert több kérdésem nem maradt. De ekkor ő állt elő egy kérdéssel: segítene megfogni a kecskét? Ránéztem a kecskére, és esküszöm, láttam benne a meztelen nőt. De mielőtt válaszolhattam volna, megkérdeztem, hogy viszont a felesége akkor teherbe esett-e vagy nem. Nem tudom, válaszolta magabiztosan, bizonyos jelek szerint igen, bizonyos jelek szerint nem. Milyen jelekre gondol, kérdeztem kisvártatva. A feleségem szerint a fogantatás megtörtént, viszont az orvos szerint a művésztanár spermái életképtelenek. Most már biztosan, válaszoltam siralmasan, és megkérdeztem: tehát megtörtént kettejük között az aktus?  De válaszolni már nem tudott, mert hirtelen óriási szél támadt, és Csontváry Miklós a fejéhez kapott. Először azt gondoltam, szélütés érte az izgató emlékek felidézésétől, de miután a fejéhez kapott, rögtön futásnak eredt, ez ritka kórisme szélütés esetén. Aztán megállt, a távolba bámult, mintha harangszót várna. Az alkonyi fényben, a sötét fűben egy kis korong gurult a kecskéhez, majd előtte lehuppant. Nézte ezt fejfogva Csontváry Miklós és néztem én is, és a lézeres szemműtét utáni időkre gondoltam, amikor majd először kinyitom a szemem, mintha ezeréves bort, pukkanva, szilveszteri hangulatban. A kecske megindult az eléhuppant kör felé, föl sem nézett, csak legelt. Odalegelte magát a körformához, megvonaglott a lába, majd fölemelte a fejét. A körforma a szarvába akadva a fején maradt, Csontváry Miklós svájcisapkája. Nem látott benne semmit a kecske, tett egy lépést jobbra, egyet balra. Csontváry Miklós a kőhíd lába mellett lekapaszkodott a fekete fűbe, odament a kecskéhez, a zsebéből zsineget húzott elő, megkötözte a kecskét, visszarakta fejére a kecskéről a svájcisapkát, majd így szólt: a sapkám volt ugyan, de magának köszönhetem, ha nem beszélgetünk itt olyan jól, soha nem fújja le a fejemről a szél a sapkát és soha nem fogom meg a kecskét a törött kezemmel, látja, mindjárt teljesen sötét lesz, ne álldogáljon ott a kőhíd szélén a kőkorlátra támaszkodva, mert elüti egy autó, inkább jöjjön, meghívom vacsorára.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!