Fizikát és matematikát tanultál a főiskolán, mégis az irodalom felé kanyarodott az életed. Minek köszönhető ez a pálfordulás?

Nem volt ez pálfordulás, írással és természettudománnyal is elég régóta foglalkozom párhuzamosan. Írással egészen a feledhetetlen gyerekkorom óta. Csakhogy nem bölcsész lettem. Valamiért mindig jobban vonzott a természettudomány, titokzatosabb volt. Magyarból majdnem meg is buktam. Kettes. Nem úgy írok, és nem úgy gondolkodom, mint egy bölcsész. Nekem a spiritualitás az univerzumban van. Épp a napokban sikerült leírnom, mi a viszonya az írásaimnak az irodalomhoz. Engem soha nem érdekelt az irodalom, csak az írás, és a mai napig ennek a kettősségnek a feszítésében élek. Egész életemben a helyemet kerestem, és a mai napig nem találtam meg, kivéve talán azt a pár négyzetmétert, ahol élek. Így mentem keresztül a Műszaki Egyetemen, a Főiskolán, a tanárságon, fölbomlott és szétesett kapcsolatokon, kiadói viszonyokon.

Túl van már a felénél az Élet és Irodalomban hetente jelentkező rövid, prózai sorozatod, A XX. század története. Mennyiben kötődnek ezek a történetek a valósághoz?

Elég komoly kutatás előzi meg. Könyvtárazunk, régi újságokból, archívumokban porosodó magazinokból bányásszuk elő őket. A kutatások nagy részét a feleségem végzi. Mivel ismeri az agyamat, pontosan tudja, mit akarok összehozni az anyagokból, nagyon jó médium az újságok és énközöttem. Amennyiben az újságok felhasznált hírei valóságosak, annyiban minden történet valóságos. Olykor fény derül a hazugságaikra is. Évek múlva előbukkan újra ugyanazok a cikk, mintha akkor történt volna. A kerekítés részemről inkább stilisztikai, vagy izgalmasítok, ahogy egymondatos hírből történetet kerekítek. Szibériai tehenek napszemüvegben küzdenek a hóvakság ellen. Maximálisan valóságosak a XX. századi sztorik. Ugyanakkor van olyan olvasata, hogy fiktív, szórakoztató text. Az nem megmondható, hogyan olvassák. Például a Hutchinson rugói című könyvem anyagát Svájcban gyűjtöttem, gyakorlatilag ugyanilyen valóságmorzsákból. Amikor elmentem az első könyvbemutatóra, a beszélgetőtársam, Füzi Laci első kérdése az volt, hogy, ugye, Szilárd, ez mind fikció? Padlót fogtam. Mindaz, amit én ott összegyűjtöttem, olyannyira hozzátartozik az ottani élethez, hogy ha ezt valaki Svájcban olvasná, akkor dokumentumregényként tenné. Viszont itthon abszurd, fiktív regénynek tűnik.

Mintegy hat évvel ezelőtt megalapítottad saját kiadódat Podmaniczky Művészeti Alapítvány néven. Mi vitt rá, hogy elsősorban saját könyveid kiadásra önálló kiadót működtess, s ennyi év távlatából eredményesnek tartod-e?

Ez elég távoli történet már, nehéz visszaidézni az igazi motívumokat. Egyszerűen egyik kiadónál sem találtam igazán a helyem. És azzal is szembesülnöm kellett, hogy elég kis példányszámban jelentek meg a könyveim. Úgy éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Mindaz az illúzió, ami addig az írásról, az írás hasznosságáról fölépült bennem, ezekben a kevés példányszámokban összeomlott, mit összeomlott, megsemmisült. Szembesültem: senkit nem érdekel, amit írok. Két lehetőség állt előttem: az írás illúzióját egy életre elfelejtem, és nem írok többet, vagy megpróbálok utánajárni, hogyan működik a könyves világ. Az világos lett, ezt az illúziót nem bírom elveszíteni. Én úgy gondolok magamra, hogy az vagyok, aki ír. Aztán megpróbáltam ebből a totál naiv alapállásból megtanulni, hogyan lehet könyvet kiadni, összerakni, szerkeszteni, megvolt a tanulópénz is. Ennek okán azt is meg kellett tanulnom, hogy kiadói, pénzügyi szemlélettel viszonyuljak a saját írásaimhoz. Mert ha nem tudom értékesíteni, ott tartok, ahol elkezdtem. Nem egyszerű alapállás, egyszerre kiadónak meg írónak lenni. Lehet, hogy tök más lenne most, ha bedobom a lovak közé a gyeplőt. Mindeközben persze látom, hogyan működnek a profik, meg mitől. Ennek ellenére valahogy nem tudom magam túltenni a saját paradigmámon. Ami azt jelenti, hogy nem lehet függetlennek lenni egy olyan országban, ahol a politikai kettészakítottság mimézise átitatja a művészvilágot is, a lobbik pedig kíméletlenül összezárnak a fejed fölött. Abból a szempontból eredményes kísérlet volt a saját kiadó létrehozása, hogy megtapasztalhattam, mit jelent az, ha az öndefinícióm akar megsemmisíteni.

Ha már szóba került a kiadó, várhatók-e újdonságok a közeledő Könyvfesztivál alkalmából?

Most két könyvet raktunk össze. Az egyik egy életrajzi regény. Bán Teréz egyetlen egy könyve ez, leírta az életét közel nyolcvanévesen. Egy asszony másik élete a címe. Tablóját adja a XX. századnak, a budapesti életnek a harmincas évektől kezdődően. Mintha elindult volna egy riporter 1930-ban, és most váratlanul közreadná pokolian magányos küzdelmeit azért, hogy mindezt megírhassa. Soha nem láttam még így életet szőröstül-bőröstül kiterítve. Félelmetesen megható. Egy élet, egy könyv. Rajk és Rajkné rehabilitációs perének jegyzőkönyvvezetője volt, Budapest ostroma alatt lovat evett, az apja az Operettszínház pincéjében bujkált, aztán majdnem agyonveri a fater, az anyja ejtőernyőből varrja a ruháit. És így tovább.
A másik egy finn groteszk antológia, a címe: Tavalyi vaj. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a finnek ilyen erősek groteszkben és abszurdban. Nagyon jót szórakoztam szerkesztés közben. Tizenhat novella és mind pezseg. Az első novellát 1950-ben írták, Vatikán a címe. Egy rakás asszony, ahogy voltak, tésztadagasztásból, gyerekszoptatásból rohannak erdőn, mezőn és hegyen át a Vatikánba. A könyv egyébként úgy jött össze, hogy 2010-ben Finnországban megjelent egy magyar prózát bemutató antológia, amiben szerepelt egy novellám. Később az egyik fordítóval, Huotari Olgával találkoztam  Pesten, és beszélgettünk, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk a könyv finn változatát. És annyira tetszett az ötlet mindkettőnknek, hogy elkezdtük összerakni a történetet, fordítói pályázatot, stb. Végül a Finnagora és a Finn Nagykövetség is szerepet vállalt a kiadásban. Az utószó áttekinti a finn groteszk történetét, és a szerzők életrajza is szerepel a könyv végén.

Immár több mint egy éve indult a szintén függetlenül működtetett irodalmi portál, a Librarius, melynek te vagy az alapító főszerkesztője. Mi inspirálta a honlap létrejöttét?

Részben a könyvkiadásból nőtt ki, a könyvek promóciójából. Másfelől viszont abból, hogy kult. eseményeket átnyomni a mai magyar médiumokon szinte képtelenség. Az alapítványunknak csináltunk akkoriban egy honlapot, hogy háttértámogatása legyen a könyveknek, és az hamar kiderült, hogy egy statikus könyvkiadói honlap nem igazán látogatott. Próbáltunk benne elindítani blogokat, de 50-100 látogatónál többet nemigen értünk el. Aztán egyszer csak azzal állt elő az öcsém, hogy olyan szoftverekkel dolgozunk, hogy akár újságot is össze lehetne rakni. Gondoltam, próbáljuk ki, csináljunk egy olyan website-ot, ahova mindazok felrakhatják a műveiket, a saját munkáiknak a híreit, a könyveikről született kritikákat, akik úgy gondolják, hogy ez fontos számukra, mert nem találnak máshol helyet neki. Aztán elment egy körlevél sokaknak. Az elején összejöttünk hatan-heten, aztán lassan bővült a társaság. Sőt, most már sok saját blog fut rajta, külön rovatok vannak, és elég komoly olvasottsága is van. Olyannyira működik, hogy kezd egy kicsit a fejemre nőni. Egy hétből két-három napom megy el a szerkesztésre. Tulajdonképpen túlnőtte magát azon a funkción, amire annak idején szántam, úgyhogy valamit megint változtatni kell, hogy tovább tudjon működni. Nyilván egy kis zseton megdobná, hogy legalább egy szerkesztőt tudjunk alkalmazni. De szép ez a hőskor, emlékezni fogunk rá mindannyian, akik benne vagyunk, hogy igazából egy fillér nélkül, sufnituninggal megcsináltuk a Libit.

Az idei József Attila-díjak odaítélése körül kialakult botrányhoz szinte lehetetlen közömbösen hozzáállni. Te hogy látod a helyzetet?

Az én álláspontom onnan nézendő, hogy engem nem érdekelnek a díjak. Engem csak az írás érdekel, függetlenül attól, hogy díjazzák vagy sem. Egy barátom mondta múltkor: „Minden díjat meg akarok kapni, hogy átéljem a jelentéktelenségüket.” Ebből pólót csinálunk a Könyvhétre, hogy ebben dedikáljanak az írók. Ha valaki a politikától vár el valamit, azért a politika meg fogja kérni a saját sápját, legyen bármilyen kikezdhetetlen szerkezetű a díjak odaítélése. Jót tenne a kollégáknak, ha nem díjakban gondolkodnának. A csajozás meg a jó bor inspirálóbb. Meg tökösebb is. Lenne Örkénynek mit írnia a poszt-poszt-posztmodernről.

Svébis Bence