hirdetés

Pokoli színjáték

Cormac McCarthy: Suttree, Jelenkor, 2018

2018. augusztus 10.

Suttree egy egzisztencialista regénynek álcázott spirituális átalakulás története, mint ahogy a főszereplő beletörődése valójában beletörődésnek álcázott elfogadás. És a kettő között jelentős a különbség. – Cormac McCarthy Suttree című könyvéről Szijj Márton írt kritikát.

hirdetés

„Forró nyári éjszakák a folyó mentén, részegség és erőszakról szóló történetek.” Nehezen indul be a regény. A helyszín a Tennessee-beli Knoxville, az amerikai dél még kissé északibb része, mely az ötvenes évek közepén játszódó történetben még inkább kisváros, mint milliós metropolisz.
Az eredetileg 1979-ben megjelent könyv McCarthy második regénye, melynek főszereplője Suttree, aki tulajdonképpen magát az írót alakítja. (Enyhén) önéletrajzi ihletésű szöveg.

Mondanám, hogy nehezen indul be a főszereplő élete is, de az nehéz már az elejétől fogva. Suttree halászként tengeti napjait a régi Knoxville belvárosában, illetve a várost átszelő folyón. Napi tíz centekből, vagy, ha olyan van, akkor néhány dollárból él. Iszik, ha van kedve, és eszik, ha van pénze. Tulajdonképpen annyi különbözteti meg az ottani hajléktalanoktól, hogy amikor egyszer éppen volt nála annyi, akkor vett egy rohadó lakóhajót, meg pár horgot.

Kurvák, őrültek, iszákosok, feketék, szadista rendőrök, transzvesztiták, illetve a felsoroltak tetszőleges kombinációja foglalja el a települést, mely a destrukció és az önpusztítás fővárosának szerepét játsza. „Az istenit, mondta. Mi lenne, ha az egész kurva város leszakadna? Ez már beszéd, mondta Suttree.” Fél- és teljesen őrült prédikátorok az utcákon; Suttree (vagy simán csak „Sut”) barátai alagutakat ásnak a város alatt, fillérekért kagylót halásznak, verekednek, kötözködnek, keresik a pillanatnyi örömöket. De bármennyire is bűnösek ezek az emberek, sokuk legalább annyira szeretetreméltó is. A reménytelenség, a bűntudat, a pénztelenség és a züllés köti össze ezeket az embereket. Számukra ez már szinte természetes. Ám ennek ellenére Suttree-val mégis (nem tudom jobb szóval mondani) bajtársiasas a viszonyuk. Suttree is gyakran őrzője testvérének, habár saját magára gyakran nem tud vigyázni. Lehet, hogy általában elissza az összes pénzét, meg néha előfordul, hogy mondjuk egy tömegverekedésben fejbe vágják egy padlócsiszolóval, de aztán két nap múlva belenyom egy húszdollárost egy vak hajléktalan kezébe. Cirkulál a mocskos városban a plasztikus táj- és helyszínleírások közepette, és látogatja ezeket az esendő és reménytelen embereket, akik közül talán ő is egy, de talán meg mégsem.

A szöveg bő 600 oldalából az első 550 a látszólagos káoszé. Az olvasó hiába vár valami cselekményre; hogy beinduljon, kezdődjön valami. Az első ötven után: semmi. Száz: semmi. Százötvennél az ilyesmi már egyáltalán nem érdekelt, és akkor jöttem rá, hogy addig sem kellett volna, hogy érdekeljen. Egyre-másra bukkantak fel a lényegileg egyforma, ám mégis hihetetlenül változatos és színes karakterek, és egy olyan tablót, olyan hálózatot kapunk tökéletes iramban kibontakoztatva, amely észrevétlenül csapdába ejt.
Lírai leírások és pattogó, feszes párbeszédek váltakoznak, egymást tökéletesen kiegészítve. Knoxville-ben soha nem történik semmi hagyományos értelemben vett fontos dolog, de egyfolytában történik valami.

Cornelius Suttree pedig több, mint egy olyan Henry Chinaski, aki nem egyfolytában részeg és törődik a társaival. Nem is annyira sodródik, mint inkább sodortatja magát. Tudatosan sodródik. Folyton éber, és nemcsak a magához való esze van meg, hanem a másokhoz is. Néha mintha elgondolkodna a dolgokon, de a dolgok inkább csak eszébe jutnak. Néha még azelőtt cselekszik, hogy gondolkodna, néha meg fordítva. Azonban nem ad hoc módon él, hanem a körülmények és a látszat ellenére egy tudatos, vagy legalábbis annak szánt rendszerben. Legalább olyan mértékben csinálja az életét, mint amennyire hagyja azt megtörténni. Ez pedig jóleső egyensúlyt kölcsönöz nem csak neki magának, hanem a szövegnek is.

A Suttree egy egzisztencialista regénynek álcázott spirituális átalakulás története, mint ahogy a főszereplő beletörődése valójában beletörődésnek álcázott elfogadás. És a kettő között jelentős a különbség. Suttree az az ember, aki egy mocsokban, bűnben és bűntudatban fuldokló élet közepén képes kijelenteni, hogy semmit sem bánt meg, csak a hiúságot.
Ezért tud a szöveg eljutni onnan, hogy: „Milyen gyáva az, aki nem akar azonnal összeesni, hanem inkább örökké tántorog”, odáig, hogy: „Amit az ember nem csinál jól, mondta, azt újra fogja csinálni.”

És minden újra is csinálódik itt, méghozzá pontosan addig, ameddig az szükséges, hogy aztán a válasz is pontosan akkor érkezzen meg, amikor annak eljött az ideje.
Maga a szöveg több annál, mint ami talán elsőre látszik belőle, azonban mindez úgy valósul meg, hogy közben inkább kevesebbnek akar tűnni saját magánál.

Mélyre kell kerülni ahhoz, hogy aztán magasra lehessen jutni. Ez lehet közhely is, ám ugyanakkor mitológiai igazság. Suttree úgy tudja beleengedni magát a fertőbe, és igen, a bűnbe, hogy nem azonosítja magát vele. Belül, a saját belső valóságában megtartja a távolságot. Megőrül, de csak azért, hogy utána tisztábban lásson. Meghal, de életben marad. Sőt: meghal azért, hogy újjászülessen.

A szerző magánélete szempontjából valószínűleg az egyik legfontosabb műve. Egy belső, metafizikai átalakulás dokumentációja, amelynek nem csak ő, hanem mi, az olvasók is rengeteget köszönhetünk.

Cormac McCarthy: Suttree – fordította: Greskovits Endre, Jelenkor, 2018, 616 oldal, 3999 Ft

Szijj Márton

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.