hirdetés

„Pontosan tudja, mi történik”

Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető, 2017

2017. november 3.

A gyermeknek, kamasznak az a dolga, hogy ezt a rendszert megismerje. Értenie csak annyira ajánlatos, hogy használni tudja, mélyre ásni veszedelmes. Az énkereséssel kezdődik. Végső kérdéseknél. Ki vagyok, hol vagyok. – Vida Gábor Egy dadogás története című könyvéről Benkő Gitta írt kritikát.

hirdetés

Minden család egyformán boldog-boldogtalan, legfeljebb különbözőképpen érvel a szokásai védelmében. Van, ahol „de”-vel nem lehet mondatot kezdeni, nálunk a „hát” volt tiltott. S ezzel benne is lennénk a sűrűjében, Vida regényének rengetegében, ahol a valóságos fák mellett folyton figyelmeztető, de érthetetlen tilalomfák is megjelennek, ezek között bolyongunk, végigkísérve egy gyermek- és ifjúkor történetét. Is. Mert az Egy dadogás története azt is elmeséli, amit a cím ígér, de emellett gazdag rétegződése révén sokféle tematikai és tipológiai besorolásnak is eleget tehet. Fejlődésregény, Erdély-regény, egy meghatározott korszak lenyomataként személyes beszámoló, történelmi és szociológiai krónika; témája az erdélyi identitások és identitástudatok kuszasága és szembenállása, az Anya-Gyermek, Apa-Gyermek viszony, ezen túl a család működése, a gyermek eszmélésén keresztül a világ fölmérésének és megértésének útjai, az önmegfogalmazás viszontagságos próbálkozásai. És még mások.

Túlságosan könnyen adja magát, szinte triviális, hogy a dadogást az önkifejezés szimbólumaként értelmezzük, de ennek kifejtése, szövegbeli megvalósulása már korántsem az. A szorongó kisgyerek beszédében csak a tünetet hajlandó észrevenni a környezet, amely sem az ok feltárására, sem az elfogadásra nem hajlandó. Akárcsak bármilyen más „defektus” esetében: ahol valami megbontja A Rendet, ott inkább félrenéz és tilalmat állít, leginkább a beszéd tilalmát. Esetleg hazug mesével leplezi el. És éppen ez Vida legfőbb témája: a kimondatlanságok, a végig nem gondolt, kétségbe nem vont, vakon elfogadott és továbbhagyományozott taburendszer működése érdekli, hiszen az látható, hogy csak erőszakkal, dogmatizmussal, alkohollal, vallási vakbuzgósággal lehet fenntartani, rendje folyton megtörik az ember gyarlóságán vagy éppen tökéletességre törekvésén. A világ és a róla szóló beszéd (dadogás) között húzódó feszültségben rejlik valahol a Lényeg, a tabuteremtés pillanata. Tilalmak és elhallgatások fedik el a család működésének döccenéseit éppúgy, mint ahogyan a társadalom szintjén is azt lehet legkönnyebben okozónak kikiáltani, aki tabut sért, mert rámutat a hiányosságokra. A család intézménye védelmet is jelenthet, de többnyire a fennálló rend cinkosává válik, hiszen valójában annak makettje.

A tabu lényege, hogy mindenki tudja, mit jelez, legfeljebb sosem gondolkodott azon, hogy megfogalmazza. A családi vagy szélesebb körű tabuk éltető ereje tehát ez a közös tudás és néma megállapodás. Aki ennek megfelel, az „rendes”: rendes család, rendes ember. Aki nem rendes, akit „megbántott a létezés”, az megpróbál szembeszállni, bódulattal vagy önkéntes halállal. Lélek nincs, legfeljebb a templomban, ahol valami affélét emlegetnek, ott feszeng ünneplőben.

A gyermeknek, kamasznak az a dolga, hogy ezt a rendszert megismerje. Értenie csak annyira ajánlatos, hogy használni tudja, mélyre ásni veszedelmes. Az énkereséssel kezdődik. Végső kérdéseknél. Ki vagyok, hol vagyok. (Az ugyanaz, mint a Honnan jövünk, hová megyünk.) „Az elbeszélőt kellene megalapozni” – mondja ki a Mesélő. Módszertani következetesség. Ami az Én visszatükröződéseiben megjelenik, az sem nem egyértelmű, sem nem megragadható. Csak ezerféleképpen elmesélhető.

Ezzel függ össze Az Erdély-regény megírásának kényszere és lehetetlensége is: ha van Erdély-regény, akkor van megfogalmazható, leírható Erdély-kép. Az igazi Erdély-regény feltételes módban elgondolt, képzeletbeli. Vázlatos. Ami viszont ténylegesen megíródik, arról nem tudni bizonyosan, hogy az-e. De hát már a szülőfalu neve sem egyértelmű, tele van félreértésekkel, tudatosan vagy tudatlanul beleképzelt asszociációkkal és tartalmakkal. Nehéz lesz ez így – ezzel a derűs reménytelenséggel jelzi, mekkora fába vágta a fejszéjét. Az egyik faluból a másikba áthurcolt identitás hüledezve és ellenségesen figyeli az ott találtat, viszonyulása hozzá megvetés és értetlenség. Ennyit a „csillagporos” erdélyi identitástudatról. És akkor még sehol nem vagyunk az etnikai, földrajzi, politikai, gasztronómiai s ki tudja, még mennyi különbözőségtől. Hiszen leginkább ellenfényben látja önmagát, erre jó, hogy van román meg cigány, falusi meg városi, hogy a különbözőségtudatot jól meg lehessen fogalmazni.

És ez is csak az egyik kép egyvalakiről. Nemcsak az emberi természet, hanem a fizikai értelemben vett, a nature is felfedezésre, megismerésre vár. Vida számára ezek nem egymástól elkülönített világok (legfeljebb annyiban, hogy az egyik elől a másikba lehet vándorolni), párhuzamosan és egyszerre megrendítőek, ésszerűek és lenyűgözőek; lakóihoz, részleteihez közel hajol, alaposan megfigyeli, eltűnődik rajtuk.

A lazán kronologikus főcsapásból részletek, előre- és visszautalások, folyton közbevetett értelmezések és elmélkedések szerteágazódásával sűrű, elevenen áradó szövegtest épül. Vida lendületes mesélő, kiderült ez már az Ahol az ő lelke című, előző regényében is. Különös módon ha önmagáról, de legalábbis egyes szám első személyben szól, mélabúja enyhül és – azért eddig is működő – öniróniája, remek humora felerősödik. Jól ismeri a kötelező panelmondatokat, amelyek bölcs népi tudást, tapasztalatot kívánnának közvetíteni, de csak a szabályrendszert képesek. Ezek többnyire sarkos szentenciák, amik csak a saját közegükben nem nevetségesek, Vida elmélkedő, halk-komoly jelenségértelmezésébe szúrva frenetikusan tudnak hatni.

Végigvándorolva a gyermekkor mindenféle helyszínein és jelenetein, végül mégsem magától adatik meg, hanem meg kell teremteni, fel kell fedezni az otthon, az összetartozás bensőségességét. Ez már Kolozsvár, az egyetemi élet. A nyolcvanas évek Romániájának sötét, kilátástalan évei után vagyunk.

Kezdődhet a bolyongás új korszaka. És fel kell nőni, hogy az ember az utolsó mondatban szembeforduljon azzal, akit nem tévedhetetlen ridegségben tud, hanem esendő emberként fogad el. Hogy nem lehet „hát”-tal és „de”-vel mondatot kezdeni? Hát de.

Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető, 2017. 325 old. 3699 Ft.

Benkő Gitta kritikáját a Litera szerkesztősége Büszkeség és balítélet című kritikapályázatának egyik legjobbjának ítélte.


Benkő Gitta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.