hirdetés

Poós Zoltán: A szív határai

2010. február 11.
Poós Zoltán új regénye mindenek előtt a szenvedély regénye: visszafogott pontossággal jeleníti meg két ember egymásra találásának és különválásának belső drámáját. Részletet ajánlunk.
hirdetés

Amikor fél óra múlva a kastélyudvaron megjelentek az orosz katonák, már nem lepődtünk meg semmin. Először a bojárt keresték, azaz apámat, de amikor meglátták a fegyvertelen, százhetven centiméteres, szemüveges, zömök embert, biccentettek, majd szétszéledtek a házban. Nem lőttek közénk, nem erőszakoskodtak. Birtokba vettek mindent, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Vécének használták a mosogatót, bor− és ürülékszag terjengett mindenütt, lehugyozták a nappali falát. Lócitromok és vizelettócsák voltak szerte a házban, ágyneműtoll szállt a levegőben. A többi birtokos családdal ellentétben mi nem menekültünk el, nem adtuk át a főintézőnek a gazdaságot. Különben is, még le sem törték a béresek a kukoricát, és nagyapát is el kell temetni. Öt katona az istálló felé vette az irányt, és néhány perc múlva már hozták Tubarózsát, kedvenc tehenün− ket. Azt sem mondták, hogy Zdrávsztvújtye, már el is vitték. Az állat megmakacsolta magát a díszes kapuzat előtt, és lecövekelt. Amikor Tubarózsa észrevette a feléje siető Vászikát, esküszöm az élő Istenre, elsírta magát. Az egyik katona Vászikára fogta fegyverét. A megilletődött asszony érthetően, lassan tagoltan mondta:

– A kur−va né−ni−ké−det! Egy favágómancsú, kefefrizurás szőke tiszt pus− katussal hatalmasat sózott Tubarózsa farára, és az állat már cammogott is a távoli akácos felé. És ez csak a kezdet volt. Egy másik kompánia kivezette Babát, apám legkedvesebb nónius csődörét. Oda− léptem Vászika mellé, és azt mondtam, utánozva Vászika vontatott előadásmódját:

– Ló−faszt a szá−tok−ba! Minden olyan hirtelen történt, Vászikának ideje sem volt, hogy lekeverjen nekem egy átszállót, mert felkapott az egyik katona. Az üvöltöző apám, a keservesen síró anyám és Vászika tiltakozása ellenére felültetett a lóra, és már száguldottunk is az ismeretlenbe. Annyira megijedtem, hogy elmondtam a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, az esti imádságot, majd belekezdtem a szentmisék állandó liturgiájába, és amikor ezen is túl voltam, csak azt mormogtam, hogy Jézus szent nevében, Jézus szent nevében. Rögök, fűcsomók repültek fel a lovak patkói alól. Mi lesz, ha többé már soha nem térhetek vissza, ha Jumurdzsák magával visz csicskásnak. Már a városban jártunk, a Dózsa utcában, amikor a katona megállította a lovat az Antal vegyesbolt előtt. Levett a csődörről, és jelezte, hogy várjak. Kibiztosította a gépfegyverét, és berúgta a bolt ajtaját. Üvöltözni kezdett, nem láttam jól, hogy mi történik benn, a félhomályban, remegő lábbal álltam a vert falú vályogház kerekes kútja előtt, és egy plakátot bámultam. Rákosi Mátyás utat mutat. Fölötte nyilasplakát éktelenkedett, azt is elolvastam. Közben a téglajárdán elbotorkált mellettem Steiner Viora, akinek a férje béres volt nálunk.

– Csókolom a kezét! – köszöntem rá.
– Az én uram nem jön többé vissza – mondta köszönés helyett.
És tényleg nem jött vissza, odaveszett valahol Makó mellett – tudtuk meg november végén. A boltból kilépő orosz katona bamba jókedvét csak fokozta, amikor meglátta, hogy nem szöktem el. Miért nem futottam el? Néhány hete itt bújócskáztam a Landesmann telepi fiúkkal. Átszaladhattam volna a közeli lóistállók egyikébe. Simogatni kezdett, hajamat kakastaréj formára ál− lította, átnyújtott egy tábla étcsokoládét, egy nagy zacskó Stollwerk cukorkát, majd felrakott a lóra, és visszavitt a kastélyba. Anyám sírva rohant elém, és átölelt. Mikor megmutattam neki a csokoládét és a cukrot, lekevert egy hatalmas pofont, és azt mondta, hogy holnap visszaviszem, és bocsánatot kérek Antalnétól. Hiába magyaráztam, hogy nekem csak ideadták. Akkor is bűnt követtem el, mert tudtam, hogy zabrált áru, és hogy vasárnap meggyónom. Úgy látszik, annyiramegváltozott a világ, hogy anyám túlzott gondoskodása is a régi szép időké lett. Rendben van, mondtam, majd fölszaladtam a szobámba. Azért kivettem néhány szem Stollwerket a zacskóból, mert elhatároztam, hogy meglátogatom Katinkát, és odaadom neki. Anyám azt mondta, hogy tegnap éjjel kiköltöztek a közeli Radoszáv tanyára. Vajon ők is kaptak vendégeket? Rádöbbentem, hogy sokkal nagyobb veszélyben van, mint mi. Elhatároz− tam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kimentem onnan. De hová viszem? Hozzánk, ahol hemzsegnek a katonák? Nem, a temető kriptájába rejtem keresztapjával együtt. Pár perc múlva Vászika kopogott az ajtómon, hogy legyek szíves lemenni, mert akar tőlem valamit az a katona, aki elvitt lovagolni. Tudomásul vettem a magázódását, és durcás képpel lecsoszogtam a lépcsőn.

A trófeasor körül legyek keringtek, majd amikor a lábam elé pillantottam, észrevettem a lépcsőfordulóban éktelenkedő hatalmas szarkupacot. Disznók – motyogtam magam elé. Anyám épp azt magyarázta a szerbül kitűnően beszélő Vászikának, hogy mondja a katonának, beteg vagyok, nem tesz jót, ha a csípős levegő. Közben tudomásul kellett vennie, hogy az oroszok, bár tudtak arról, hogy halott van az emeleten, felváltva tangóharmonikáztak. Olyanok is próbálkoztak, akik soha nem játszottak a hangszeren. Csorgott a könnyük a nevetéstől. Szerjózsa – mert így hívták szöktetőmet – arra akart rávenni, hogy én lőjek is célba a kastély oromzatán lévő puttófejekre. Annyit tudtam mondani neki, hogy nyet, és az udvari kút káváján hagyott csorba bögrére mutattam, hogy inkább arra lőjünk. Meglepő módon rábólintott. Sok ismeretlen arc tűnt fel egy−egy tiszt körül, villództak a puskák, a váll-lapok, a fényes gombok. Anyámnak kiadták, hogy zongorázzon valami vidámat, de nem volt hajlandó leülni a hangszer elé. Megmondta Vászikának, hogy adja át: az apja holt− teste előtt nem fog vidám melódiákat játszani. Még szomorúakat sem. Anyám bizonnyal szívesen eljátszott volna néhány szomorú melódiát, de semmiképp sem az orosz tisztek kedvére. Föllépése hűvös és kimért volt, elegáns önuralommal viselte a sorscsapásokat. A szegedi színházból ökrös szekéren hozatott zongorát aztán egy ideig nem nyitottuk ki. Az oroszok távírót pakoltak rá, és mindenféle térképeket.

Az egészben az ideiglenesség volt a legrosszabb. A katonák azt mondták, biztosra vehetjük, hogy szétdarabolják a nagybirtokot, és legfeljebb néhány hold földünk marad. Aztán egy fiatal orosz tiszt korrigált: a nem földbéli vagyonunk megmaradhat, viszont nem növekedhet. Éreztük, hogy nem a levegőbe beszélnek. Apám két hét múlva megkapta a parancsot: be kell állnia határőrnek. Korábban fölmentést kapott a had− kötelezettség alól, mert szükség volt a szakértelmére a növényvédő állomás beindításánál, vezettea ménesbirtokot, felügyelte a megye növényvédel− mi programját. Annyi nyulat sosem ettünk, mint apám határőrkö− dése idején. Mivel az oroszok minden állatot elvit− tek, a végén már a nyúlhúst is felfüstöltük. (Még szerencse, hogy egy közeli színben elrejtettünk néhány disznót, két tehenet és két lovat.) Az oroszok szekerekre rakták a kisebb állatokat, és már vitték is a tűzoltó parancsnokság udvarán ál− lomásozó központi egységükhöz. Megrökönyödve figyeltem, ahogy a rózsakertben felállították Vászika rézüstjét, és nekiálltak megfőzni a zöldparadicsomot. Szürkészöld színű lébe beleöntöttek fél zsák kukoricát, rádobtak néhány fej káposztát, majd fél óra múlva nekiláttak az evésnek. Pedig még kapirgált néhány tyúk az udvarban. Ezeket Vászikának később meg kellett kopasztania. A katonák vödrökbe dobták az állatokat, majd felrakták a teherautójuk platójára két füstölt disznócombbal, egy füzér száradó gombával, három bögre lekvárral és a Thuret asztali órával együtt. Ez volt az egyetlen óra, amit nem rejtettünk el. Minden asszonytól és nagyobb forma lánytól megkérdezték, hogy van−e férjük. Ha azt mondják, van, akkor nevetve visszakérdeznek, hogy hol van? Tőlem csak a golyós számológépemet vették el.

Az az egyik tiszt a papírja fölé görnyedve ide−oda tologatta a fagolyókat. A kamrából nagy hanggal előjött egy katona, a hóna alatt néhány hólyagpapírral lezárt befőttel.A rumos meggyes üveget belevágta fémsisakjába, és bőszen enni kezdett. Az üvegszilánkokat úgy dobálta a háta mögé, mintha csak a levesből hajigálná ki a fehérrépát. Vajon megtalálták−e a Radoszáv tanyára menekülő Katinkáékat? A kastélyt körbevették, nem lesz könnyű meglóg− nom. A biciklit nem mertem előhozni, azonnal elvet− ték volna. Szerencsére a béresek jól elrejtettek az ól padlásán, a szalmabálák közé. Minden értéket elástunk, így a katonák az evőeszközökön (az ezüstöt elástuk), a Thuret órán kívül a citerát, a megkezdett kézimunkákat, és a bonbonok összegyűrt aranypapírjait vitték csak magukkal.

Poós Zoltán: A szív határai, Kalligram, 264 oldal, 2009

Poós Zoltán új regénye egy határmenti kisváros két történelmi pillanatát idézi meg. Az első 1944. szeptember 23-a, az oroszok bevonulása és egy kamaszszerelem születésének napja, míg a második az elbeszélő-főhős válásának és a kisváros elhagyásának időpontja. Ám A szív határai mindenek előtt a szenvedély regénye: visszafogott pontossággal jeleníti meg két ember egymásra találásának és különválásának belső drámáját.

Poós Zoltán 1970-ben született Battonyán.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.