Portré, tűzzel
Harcos Bálint Váradi Péter költészetéről
Mi ezt, ezt az (elnagyoltan) Arany János – Vas István vonulatot, az ott megjelenő nyugodtabb, beosztott erővel rendelkező, nem kontinentálisan (értsd: őrjöngve) sűrítő verstípust kevésbé értékeljük. Pedig. – Váradi Péternél már a Liliomban is láthatni ebből kinövő verseket, de a legszebbet közülük a kötet óta jegyzi: Elégia Tobha Mor sírkőszínű partjainál. (Kötelező olvasmány.)
- 2006. március 1.
Egyszer, Petri kapcsán azt írtam: – a legmagasabb, ami egy költészettel megeshet, ha szókinccsé válik. Saját használatúvá. Úgy értettem ezt, hogy kikerül egy sor egy versből, és eleven szövetként él tovább az én mindennapos nyelvemben. – Váradi Péternek esetemben ez sikerült. Nem tudom, hogy csinálta, de megtörtént. Trükknek semmi jele. „Húsomból elszelelt a forrás” – én ezt a Váradi-sort rendszeresen alkalmazom – ahelyett, hogy: „Elfáradtam” –, és rendre mosoly rá a válasz.
Pedig ez a könyvének, A liliom paradigmának egyik legtragikusabb hangoltságú darabjából való; címe: Servus. Ez a sor, kimetszve, mint egy őssejt, megnemesíti azt, ahová beillesztem. A szilárdnak, a légneműnek és a cseppfolyósnak ezt a hármasságát, egy sorban, ilyen tömören, könnyedén és csobogva – még nem láttam. Mint a test maga. Mintha az élet vize surranna el az izom rostjaiból. Elevenen.
A tüneményes Liliom paradigma saját súlyához és játékához mérten lényegében észrevétlen maradt. Írtak róla itt-ott, de eldugva és halkan. Egy verskötetet kiadni és várni a hatást olyan, mint ledobni egy rózsaszirmot a Grand Canyonba és várni a robajt. Ah. Mégis. Mert milyen gazdag könyv – legyünk korszerűtlenek: – hangban, formában, témában egyaránt. Én szeretem, ha egy könyvben kóborolni lehet. Ha friss. És szuverén. És pontos.
Váradi verseit olvasva mindig azt érzem, hogy szükségképpen költészettel van dolgom; hogy – szerzőjüket is ismervén – itt valaki elfojtotta magában a költőit, és az most kirobban – akár úgy, hogy az elvi gondolkodást piheni ki, és játszik. Ahány születés, annyiféle gyerek, és ahány gyerek, annyiféle játék. Kénytelen vagyok címeket említeni. Találomra. A moccanatlan-klasszikus idillt széttépi a nyelvi vihar. Berántja az apokalipszis örvénye. Ilyen – példa – a kötet számomra egyik legfontosabb darabja, az Enteriőr. Vagy lángol a nyelv, és a sorok vele írva szétégetnek egy arcot: ez a Portré, tűzzel. A téma merészen konkrét, a hang merészen ironikus: ez a délszláv háborút megcélzó Az elemi szabadság. A „nagyon komoly játék” látszólag formai, mégsem silányul üres bravúráriává, hanem a formát mintegy belülről építi: ez a Híd-avatás. És végül, kanyar vissza a Servushoz, ott vannak az apa-versek: az Apámmal egy fényképen vagy A szeretet archeológiája.
A zárlat előtt még hadd említsem meg Váradi egyes dolgainak angolszász gyökérzetét. Mi ezt, ezt az (elnagyoltan) Arany János – Vas István vonulatot, az ott megjelenő nyugodtabb, beosztott erővel rendelkező, nem kontinentálisan (értsd: őrjöngve) sűrítő verstípust kevésbé értékeljük. Pedig. – Váradi Péternél már a Liliomban is láthatni ebből kinövő verseket, de a legszebbet közülük a kötet óta jegyzi: Elégia Tobha Mor sírkőszínű partjainál. (Kötelező olvasmány.)
Egyszer, Váradi kapcsán azt mondtam: ha valami igazán széppel, erőssel találkozol, azt sohasem irigyled. Mert az örömöd eléd tolakszik. Lehet, hogy valaki százhúsz éve Sils-Mariában ezzel nem értene egyet, és azt mondaná, sokan épp azt irigylik és tagadják el, ami valóban szép. Dehát, ezt én mondtam. Váradinak A Költő levele Barátjához monológjára. Üdvözlő mancsomat lengetem, hogy ez van. Most nézzük meg. A kezdeti csetlés-botlásból micsoda nyelvi energia szabadul föl. Ott van, meg lehet nézni.
Hozzászólás