hirdetés

Potozky László: Snitt, sötétség, finito

2015. június 10.

Az fáj, ami belülről feszít, ami kívülről összenyom. Ami akkor is jön utánad, ha már messze vagy tőle, és ami úgy csapódik az arcodba, ahogy a legvadabb rémálmaidban sem számítasz rá. Az fáj, hogy csomó minden már előre el van dőlve, az fáj, hogy szinte semmi sem biztos. Az sem, hogy holnap lesz, ami fájjon. – Potozky Lászlót Éles című regényéről Nagy Gabriella kérdezte.

hirdetés

Most megjelent, harmadik könyved főhősei egyetemista fiatalok (az elbeszélő srác, az ex-prosti Katje és a többiek). Vannak, de mintha nem lenne múltjuk, jövőjük, történetük, és nem lenne világ, amelyben helyük lenne. Mintha azt sugallnád, nem fontos, lehetetlen és értelmetlen annak felfejtése, miért és hogy jutottak ide... Mintha fölösleges volna az okok és okozatok vonalán visszanyomozni a bajok eredetét... Mit gondolsz erről?

Mind az elbeszélő, mind Katje esetében visszavezettem valamennyire, hogy miért lettek olyanok, amilyenek, tehát a prostituálttá válásnak és az önvagdosásnak is megalapoztam a lélektanát, külön kis „tömböt” szenteltem ennek a regényben. Az viszont igaz, hogy a mélyebb múltjuk viszonylag feltáratlan, nem turkálok a gyökereknél. Írás közben nem éreztem azt, hogy túlságosan vissza kéne nyúlnom például a gyerekkorba és a különböző traumákhoz, mert az lelassította volna azt a szövegtempót, amire már az írás legelején fölesküdtem. Továbbá a cselekmény is nehézkessé vált volna, vesztett volna filmszerűségéből, és ebből a szempontból nem akartam klasszikusan realista regényt írni, nem tartottam jó ötletnek túl részletesen szálazgatni a múltat. De ez írástechnikai kérdés. Igazából azért nem adtam a főszereplőknek részletes backstoryt, mert úgy érzem, mindent láttunk már, és nem szerettem volna kliséket pufogtatni a nehéz időkről, a korai fájdalmakról, sokkokról, különböző szennyesekről stb. Nem lett volna túl eredeti. Plusz én az olvasóimat tapasztalt, okos embereknek képzelem, és úgy érzem, önkéntelenül is, zsigerből átérzik azt, hogy miért ilyenek ezek a karakterek. Mint említettem, eléggé filmesen gondolkoztam, és nézőként bizony kész tényként kell kezeljünk egyes dolgokat, ott sincs minden megmagyarázva. Továbbá az is fontos volt, hogy Katje meg az elbeszélő múltjának viszonylagos homályban hagyásával azt sugalljam, hogy ez bizony bárkivel megtörténhet. Hogy ők nem különleges esetek, hogy egy köznapi, standard előéletre is rázuhanhat egy ilyen pokol. Ők egyszerűen csak megbotlottak, elromlottak valahol, ahogyan bárki, akinek egy picit is ingatag a moralitása vagy a pszichéje, elromolhat. Talán én is ilyen vagyok. Talán te is. Talán mindenki.

Nemrég vagy Budapesten, pár éve még, amikor az első köteted (Áradás) megjelent, Kolozsváron éltél. A regényedben megjelenő kétségbeejtő világ mennyiben kötődik korábbi, s mennyiben itteni tapasztalataidhoz?

Vegyes. A világ, amelyet ábrázolni akartam, egy káeurópai látlelet, a mi kis vadkeletünk egyik sötét oldala. Kolozsvár tökéletes díszleteket szolgáltatott a sztori bizonyos részeihez: se nem túl nagy, se nem túl kicsi, komor, sötét, szürke, ugyanakkor hangulatinfúzió, vannak érzelmek, lelkiállapotok, amiket csak ott tudok megélni. Örök képeket hoztam onnan magammal a fejemben. Viszont az első lökést a regény felé pont Pesten kaptam. 2013, Könyvhét. A szállásom felé tartottam éjfél körül a Thököly úton, valahol a nagykövetségek magasságában. Ott szólított le egy lány. Valahogy megéreztem, hogy ő egyetemista prosti, aki csak három-négy alkalommal áll ki havonta, hallottam már sztorikat róluk. De van jelenet az Élesben, amit Csíkszereda vagy Marosvásárhely alapján írtam, ottani tájakat használtam fel. Bárhol, ahol hámló falú bérházra, panelre bukkanok, általában feeling is van. Menthetetlenül urbánus, lakótelepi kölyök vagyok.

Viszonylag kislátószögű optikával dolgozol, amit megmutatsz, azt azonban mikroszkopikus részletességgel, a maga kegyetlen csupaszságában. Nem félsz attól, hogy az Éles túl éles?

Nem. Arra törekedtem, hogy minél realisztikusabb legyen a könyv, tehát kizárólag azt mutassam meg, ami az énelbeszélő szeme elé kerül. Ami egy ember perspektívájába belefér. Célom, hogy csak azt tudja meg az olvasó, amit az énelbeszélő gondol meg lát. Hogy azt érezze, amit az elbeszélő érez. Hogy tapintható legyen a bánata, a szorongása, a frusztrációi, és hogy ezek az olvasás idejére átragadjanak az olvasóra is. Mondatról mondatra figyeltem arra, nehogy ez a fullasztó, zárt nézőpont megsérüljön. Azt akartam, hogy a lehető legemberibb legyen ez a könyv, hogy szaga legyen.

Pszichológusnak készültél, egy évet el is végeztél az egyetemen. Aztán, gondolom, nem véletlenül a lélek- és személyiségelemzésnek egy másik formáját választottad, az írást. Megfigyeled az embereket, van egy kívülhelyezkedő éned is?

Nincs kívülhelyezkedő énem, alapjáraton megfigyelő alkat vagyok. Sokat nézegetem az utcán a szembejövő arcokat, próbálok fejben beszélgetni velük, elgondolom, hogy mit mondanék nekik, miket csinálhatnánk közösen, milyen lenne, ha a barátaim volnának, vajon ők kedvelnének-e engem, vajon milyen lenne, ha én lennék ők. Ezért is szeretek sétálni, nagyon fontos nekem a járkálás. Nézni a házfalakat, a járókelőket, és filózni mindenfélén. A legjobb viszont belesni a házak ablakán, amíg ellépkedek a párkány alatt, látni egy szűk másodperce a falak közé összehordott létezéseket. Szeretem mások életét, ez az igazság.

Az Éles olvasása közben az jutott eszembe, hogy olyan ez, mint a Dühöngő ifjúság Osborne-tól (Look back in Anger, vagyis Nézz vissza haraggal az eredeti címe). A te hőseid ugyanilyen dühös fiatalok („angry young men”). Osborne-nál egy nemzedékről van szó, művének hatására mozgalom indult, melynek lényege a szembenézés a társadalom valódi problémáival. Volt ilyen szándékod?

Ennél szebb bókot nem is kaphattam volna. A Nézz vissza haraggal a kedvenc drámám, pedig csak szövegkönyvben olvastam. Valahol talán inspirált is. De olyan álmokba nem ringatom magam, hogy az Éles arra sarkallhatna bárkit is, hogy szembenézzen a társadalom valódi problémáival. Én csak meg akartam mutatni valamit a maga nyerseségében, lecsupaszítottságában. Ítéletet nem mondok, nem mondhatok. De ha valaki a könyvem hatására esetleg bizonyos konzekvenciákra jutna, vagy egyszerűen csak ráébredne valamire, azt már hatalmas sikerként könyvelném el. Ám én semmiképp se engedem meg magamnak azt a merészséget, hogy generációs regénynek nevezzem az Élest. Nem az én tisztem. Én mindössze egy elkorcsosult szerelmi történetbe ágyazott korképet igyekeztem legjobb tudásom szerint összerakni.

„Legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom.” Ez áll a könyved hátsó borítóján. A hőseid választása (válasza a fájdalomra) önmaguk bántalmazása és az önmegsemmisítés különféle módozatai: alkohol, prostitúció, szerek, tigriscsíkok. Mi fáj?

Az fáj, ami belülről feszít, ami kívülről összenyom. Ami akkor is jön utánad, ha már messze vagy tőle, és ami úgy csapódik az arcodba, ahogy a legvadabb rémálmaidban sem számítasz rá. Az fáj, hogy csomó minden már előre el van dőlve, az fáj, hogy szinte semmi sem biztos. Az sem, hogy holnap lesz, ami fájjon.

Már az első köteted megjelenése előtt fantáziáltál egy regényről, ami novellának indul, mint Hemingwaynél, majd regénnyé nő. Mitől lesz egy novellából regény? Annyira érdekel a hőseid karaktere, sorsa, hogy nő benned tovább?

Az Éles tényleg novellának indult. Legalábbis ezt hazudtam magamnak, féltem kimondani, hogy ez talán regény. Pedig a lejegyzetelt anyag elég sok volt. De féltem. Mi lesz, ha belesülök? Ha nagyprózának nem is jó ez az egész? Aztán kb. hatvanezer leütés után eldöntöttem, hogy oké, egyezzünk meg, kisregény. De aztán csak nőtt és nőtt. Megvolt a történet eleje és vége, közte meg egyre gyűltek a szavak, mondatok. Végig akartam vonszolni a szereplőimet egy bizonyos úton, és ez az út egy 230 oldalas regényen át tartott.

Különböző interjúidban más és más szerzőt nevezel meg, akinek művei valamilyen szempontból döntő hatással voltak rád, Bodor Ádámtól Mózes Attiláig és Márquezig. Hol tartasz most? Milyen hagyományhoz kötöd magad prózaíróként?

Nagyon szerettem volna valami olyasmit, amit saját hangnak lehet nevezni, és úgy érzem, az Élesnél ezt többé-kevésbé sikerült megtalálni. Így beszél bennem az a valaki, aki író, vagy legalábbis annak képzelni magát, az szeretne lenni. A felsorolt szerzőket mind nagyon szeretem, amikor évekkel ezelőtt olvastam őket, mindannyiuknál azt éreztem, hogy na, ilyent szeretnék én is írni. Eléggé rajongó típus vagyok. Hogy milyen hagyományhoz kötöm magam? Ez nagyon nehéz kérdés, nem tudok felelni rá, nem gondolkodtam még rajta, és talán a kellő olvasottságom is hiányzik hozzá. Őszinte prózát szeretnék írni emberi hangon. Ennyi. Meg talán legyen benne egy kis lázadás, ami később esetleg valami újat hoz magával. Szóval ilyen alapon mindenkihez kötődöm valamelyest, aki hasonló elvek mentén ír. Az Élesre mindenesetre biztosan hatással volt Kerouac Útonja, Hajnóczy Péter világa és Bartis Attila A nyugalom című regénye.

Nagyon megütött egy mondatod az egyik interjúdban. Azt mondod, „Az élet végső megrontásának a korában élünk”. Súlyos állítás, úgyszólván: éles. Miféle megrontásra gondolsz?

Arra gondolok, hogy képtelenek vagyunk tisztelni azt, ami a világunkat, ezt az egész planétát olyan egyedivé teszi: hogy van rajta élet. És ezt nagyon tág értelemben értem. Emberi szinten semmibe vesszük a másikat, belerúgunk a nyomorultakba, silány embereket választunk vezetőnek, alig akad segítő kéz a rászorulóknak stb. Ugyanakkor elpusztítjuk a környezetünket, gyilkoljuk a természetet, a vadállatokat. Azt értem az élet megrontása alatt, hogy nap mint nap kimarunk minden téren egy-egy újabb szeletet belőle. És az összes morzsa számít, mert az összes semmibe vett embertől, az összes elpusztított vadállattól, az összes kibelezett tájtól rosszabb lesz egy kicsit a világ. És a folyamatok lassan visszafordíthatatlanok.

„A lényeg viszont az, hogy ti ne szóljatok hozzám, ne érintsetek meg, ne gondoljatok rám, és akkor valahogy kibírom” – ez az Éles egyik utolsó mondata. Kibírja? Ki lehet?

Nem tudom, hogy a befejező pont után mi fog történni az elbeszélővel. Gondolkodtam már rajta, de csak annyit látok, hogy könyököl a kocsmaasztalnál, bámul maga elé valami eszelősen üres tekintettel, miközben a levegőcserélő ventilátorát hallgatja, és így marad egy darabig, mígnem hirtelen felkapja a tekintetét. Snitt, sötétség, finito. Amúgy pedig igen, ki lehet bírni, ki kell bírni, muszáj.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
melanie87 melanie87 2015-06-13 13:42

Három napja került az Éles a kezembe. Nem tudtam letenni, egy szuszra kiolvastam, annyira sajátos, egyedülálló és magával ragadó módon van megírva. Most meg ez az interjú a szerzővel. Annyira elcsodálkozom, hogy egy majdnem velem egyidős fiatalnak ennyire mély és komoly gondolatai vannak. Köszönöm az élményt.