Pozsonyi kiflit enni Pozsonyban! Ha életünkben először végre betesszük lábunkat ebbe a városba, és az első falat után Kossuth Lajosra gondolunk, nem kérdezzük, miért. Az eltűnt idő nyomába szegődő nyájas olvasó úgyis tudja a választ. Nech zije revolucija! Most utcaszerte csupán egy OTP-felirat hirdeti régi dicsőségünket, de életbemaradási stratégiánk okán ez is reménykeltő. Otthon vagyunk újra, az EU-ban feltétlenül, s így Pozsonyban is újra otthon, dacára az elmúlt, közel száz év kapcsolatromboló technikáinak.

Az első megilletődöttség után hamarost odavalósi barátot is találunk, egy – a magyart és szlovákot anyanyelvként beszélő, huszonéves – ifjú embert, kinek fehér bálnája még csak lassú körökben, távolból vet apró hullámokat. His father was an Albert Einstein Bizottság-fan, anno ezerkilencszáznyolcvan-valahányban, úgyhogy gyorsan találunk közös apanyelvet is. A kultúra téridő-síkjai által kimetszett napfényes Senkiföldjén néhány órát elsütkérezünk, hogy hetek múltán már sms-ben tudassuk egymást hollétünkről: az ifjú ember a tátrai végvárak egyikénél iszogat, Árva vára alján, míg én angyalföldi éjszakámban a generációjába vetett hitet plántálom bele a world wide cybertérbe. Néhány napja tőle kaptam meg a Pozsony csodarabbijának nyomára vezető honlapcímet (www.chatamsofer.com), ahonnan azt is megtudhattam (did you know, that…), hogy 11 magyar királyt emeltek trónra a XVI–XIX. század során a Duna-parti koronázótemplomban. Egyszer fenn, egyszer lenn, ahogy a népi bölcsesség mondja. A rabbi síremlékét – egy kortárs szlovák művész alkotását – a Pozsonyból kifele vezető utunkon elhagyva, tejfehér ködbe futunk, melyből, ki tudja, majd melyik párhuzamos világba érkezünk. Underground-mélygyökereink hívószavát követve mégis inkább a csallóközi Somorja mellett döntünk, ahol a rocktörténet legnagyobbjainak emelt emlékparkban Jimmy Hendrixszel, Kurt Cobainnel, John Lennonnal s a galériában látható többi zenészkollégával fényképeszkedünk, Leges-legújabb szövetségünket megpecsételendő.

A pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatójával készített interjút a várossal való kései találkozásom alkalmából ajánlom hát az új barátoknak, s a XXI. század ifjú kultúramenedzserének, aki még sokat tehet azért, hogy Krasztev Péter sajátos jövőképe, melyet az Óvárosban, a Mihály-kapu tövében elénk „vetített”, valóra válhassék.

Litera: A kinevezésed óta Pozsonyban és Szlovákia más tájain eltöltött időd milyen új tapasztalatokat hozott?

Krasztev Péter: Voltak elképzeléseim arról, hogy mik lehetnek az itteni magyar és szlovák közösség kulturális igényei. Ez az elképzelés teljesen virtuális volt, ez most, belülről, már látszik. Nyilvánvaló lett, hogy két irányba kell elindulni. Egyrészt ki kell elégíteni létező igényeket. Beszéljünk most az irodalomról. Akiket számon tartanak íróink közül, azokat szokták megrendelni tőlem a magyarlakta vidékek szervezetei. A diákhálózat, magyar ifjúsági közösség itt is ugyanúgy megoszlik, mint Magyarországon. Vannak, akik kozmopolitábbak, vannak, akik erősebb hazafias érzelmeket táplálnak. A témánk szempontjából egy a közös bennük, hogy nagyon közvetve szerzik a magyarországi kulturális életről az ismereteiket. Nagyon kevesen vannak, akik mondjuk közvetlen olvasmányélmények alapján szerzik az információikat az irodalomról. Nagyjából azokat az írókat ismerik, akik a tévében megjelennek. Örülök, mikor egy magyar egyetem, alapítvány Karafiáth Orsit kéri, annak már kevésbé örülök, hogy Karafiáth Orsit nem a verseiből ismerik, hanem abból, hogy a tévében műsort vezet. Nagyon örülök, hogy Vámos Miklóst kérik, de nem azért kérik, mert olyan jó írónak tartják, hanem, mert ismerik a tévéből. Persze ez nem olyan nagy baj, ha arra gondolok, hogy valahonnan el kell indulni. De nem számítottam arra sem, hogy legtöbben a 80-as, 90-es éveknél tartanak, azt ismerik, ami akkor a mainstream volt, amit mi alternatívnak vagy párhuzamos kultúrának nevezünk, arról nagyon kevés fogalmuk van, akiknek van valami, azok, akik Budapesten hosszabb időt töltöttek. Kertész Imrét például azért ismerik, mert Nobel-díjat kapott…, bár ez nálunk is így van. De nem ismerik azokat sem, akik nálunk a ma „kultúr-héroszai”. Ha én azt mondom, Garaczi vagy Térey, fogalmuk sincs, kik azok.

L.: A fiatalabbaknak sincs?

K. P.: A bölcsészeknek, azoknak, akik kötelességszerűen olvasnak, az irodalom résztvevőinek, igen. A könyvterjesztés sem igazán követi a magyarországi aktualitásokat. Akik a Literán megjelennek, vagy a progresszív sajtóban jelen vannak, azok itt nem igazán hozzáférhetőek. Fogalmuk sincs például, hogy ki az a Darvasi…

L.: Ez hogy derült ki?

K. P.: Például mikor azt mondom, hogy talán nem XY-t kéne kérni, mert már tizenöt éve nem irt semmit, vagy már nem ő az, akire a közvélemény figyel, és valaki mást javaslok, akkor fogalmuk sincs róla, ki az. De a zenei élettel kapcsolatos elképzeléseik is hasonlóak: nagyjából azok a népszerűek, akik a 80-as évek államilag támogatott zenészei voltak.

L.: A mostani fiatalok is így gondolják?!

K. P.: A mostaniak is. Nagyon kevés fogalmuk van mondjuk a magyar undergroundról, az alternativ zenei életről… Van valami nagyon ködös képük arról, hogy Müller Péter Sziámi az, aki a Szigetet csinálja, de hogy honnan került oda, arról senkinek nincs fogalma. Itt Vikidál Gyulát és a Republikot kérik, akik már lecsengtek egy ideje. Sok mindenben majd’ hogy nem tízéves fáziskésést érzékelek.

L.: Változtatni szeretnél ezen?

K. P.: Nyilván ki kell elégíteni ezeket az igényeket is, a jó ízlés határain belül, de fokozatosan be kell vezetni azokat, akik az elmúlt tíz évben megjelentek. Nem ismerik igazán Kukorelly Endrét sem, bár ő szlovákul is megjelent, és távolról sem tartozik a legifjabb nemzedékhez… Békés Pált sem ismerné senki, ha nem menne a Dzsungel könyve, és nem lenne ott a neve a többi szerző neve mellett. Vannak persze egyének, szigetek, akik képben vannak, de nem ők azok, akik a közösségi életet meghatározzák.

L.: Az is feladatod, hogy a szlovákok és magyarok közti együttműködéssel foglalkozz.

K. P.: Az a másik történet. Először is az a cél, hogy bevezessünk neveket, arcokat. Tehát mikor kérnek valakit, azt mondom, oké, és mondok mellé még valakit, aki szintén érték, és a XXI. század irodalmi világát hozza be, és nem a XIX. századét. Ki kell alakítani egy újfajta irodalmi-művészeti igényt.

L.: Beszéltél róla, hogy a fordítások szorgalmazása is szívügyed.

K. P.: Igen, erre nagyon sokat szánok, a költségvetésből elég jelentős rész megy majd fordításokra. Aminek egy része szakirodalom lesz, tanulmánykötetek, többek közt a szlovákiai magyarokról szóló szakirodalom, a szlovák közösségnek szánva. Mert hiába adja ki mondjuk a Fórum Kiadó magyarul az efféle szakirodalmat, azzal mire megyünk, mikor igazából azt a szlovákoknak lenne jó olvasniuk. De nagyon fontosnak tartom a drámairodalmunk fordítását is. 

L.: Mennyire eleven a magyarlakta területeken a színházi élet?

K. P.: Sajnos nem annyira, amennyire időszerű lenne… Hogy az legyen, annak az a feltétele, hogy a színházi emberekhez, rendezőkhöz, dramaturgokhoz minél több mű jusson el. Például Nádas drámáit is érdemes lenne lefordíttatni. A prózája egy kicsit elsikkadt, bár megjelent szlovákul, de nem nagyon kapták fel rá a fejüket. Ha megjelennének szakmai sorozatban kortárs magyar drámák, akkor egy újabb szálon lehetne közeledni. Vannak egyébként kísérletek épp mostanában arra, hogy szlovák felirattal játsszanak Kassán magyar darabot. Arra már bemerészkednek szlovákok is. De azt tudomásul kell venni, hogy két párhuzamos világról van szó.

L.: Akkor egyetlen dolgot lehet tenni, párbeszédre inspirálni őket.

K. P.: A terv az, hogy a magyar színház, zene, és minden egyéb kulturális termék kerüljön be a szlovák fesztiválokra. A fesztiválok azért nagyon fontosak, mert oda nem az etnikai orientáció vezéreli az embereket, oda mindenki elmegy. Ahol vannak csehek, lengyelek, angolok, románok, ott egy magyar esemény egész más kontextusba kerül. Nem lesz senki számára kérdés, miért van ott, ha jó, mert minden, ami jó, ott van. És mivel mindenki mindent megnéz, nem kell erőlködni, hogy eljusson a célközönséghez, amit neki szánunk. Ezek a stratégiák.

L.: Akarsz-e a magyar kultúra bemutatására és szlovák-magyar kultúra találkozására egyéb, új helyszíneket is bevezetni? Vagy a fesztiválokon kívül maradnak a kultúrházak?

K. P.: Nem feltétlenül a helyszíneket kell megváltoztatni, sokkal inkább a csatornákat, amiken az információ eljut a közönséghez.

L.: Milyen lehetőségek vannak?

K. P.: Nem mindegy, hogy a Csemadok, a szlovákiai magyarok szervezete hirdet-e meg egy eseményt vagy egy profi, itteni marketingcég kezébe adjuk ezt a feladatot, akik egy besztercebányai koncertnél azt hangsúlyozzák, hogy jazz, heavy metal vagy alternatív, és nem azt, hogy magyar. Amire már azok is bejönnek, akiket nem az etnikum vonz elsősorban, hanem a minőség vagy az újdonság. Akkor már rögtön nagyobb reakció is várható a közönség részéről. Ezért próbálunk olyan helyszínekkel szerződni, melyeknek fix közönségük van. Egy nagyobb klub, előadóterem nem aszerint válogat, hogy valami magyar vagy nem. Tanulságos volt legutóbb Kassán, hogy mivel csak az ottani magyar szervezetek hirdettek meg egy eseményt, jobbára csak magyarok mentek el, és kevesen. Lehet, hogy unják már az ilyen típusú megszólítást. Ez senkinek sem jó, mert ha kifizetünk három és félmilliót egy koncertre, akkor egy félházas előadás bukás.

L.: Talán ez nem csak marketing kérdése. Amszterdamban a magyar évad két eseményén is előfordult, hogy alig volt néhány ember, holott ott állítólag komoly marketingtevékenység folyt.

K. P.: Nekem az évadokkal is bajom van. Némelyik persze nagyon bejön – mint mondják, bejött Moszkvában is –, de az emberek sokszor addig érdeklődnek, míg valami kicsit egzotikus: egyszer bemennek rá, aztán annyi. De itt a magyar kultúra végképp nem egzotikum. Sokkal hasznosabbnak, jobb stratégiának tartom folyamatosan jelen lenni mindenhol, ahol szlovák állampolgárok vannak, tekintet nélkül az etnikai hovatartozásra. Ahol amúgy is nyüzsögnek, együtt vannak, oda kell vinni az eseményeket, ennyi a titka az egésznek. Persze nagy erőfeszítéseket igényel a feltérképezés: egy ország kultúrafogyasztói magatartását kell bemérni, megnézni, mik azok a találkozási pontok, ahol amúgy is összegyűlnek, és oda kell berakni valami olyat, amire azt mondják, annál jobbat se Tűzföldről, Alaszkából, Új-Guineából, se Amerikából nem tudtak volna odavinni, mint amit mi Magyarországról odaviszünk. Hogy azt mondják: ez igen, ezek valamit tudnak!

L.: A többi kulturális intézettel, külképviselettel tartjátok a kapcsolatot?

K. P.: Azt hiszem, most először sikerült összeszedni, közös hálózatba szervezni mind a tizenegy kulturális intézetet. Most készítünk elő egy eseményt tavaszra, amelyen brit, bolgár, dán zenészeket hívtunk meg a magyarokkal egy zenekarba. Ez diplomácia. Ha azt mondom, hogy a Magyar Intézet egy magyar zenekarral ad koncertet, akkor lehetnek olyanok, akik különféle, akár politikai megfontolásból nem jönnek el. De ha ott van a British Council, a Bolgár, a Francia, az Orosz Intézet logója, és nem lehet kikerülni, hogy ez egy közös rendezvény – ráadásul egy szlovák nemzeti eseményhez is kötjük, megtisztelő gesztus gyanánt –, akkor nem ildomos a szlovák politikai és értelmiségi elitnek távol maradnia.

L.: Ez a Magyar Intézet kezdeményezése?

K. P.: Abszolút az! Ha sikerül összehozni, elérjük, amit eddig senkinek nem sikerült, hogy az itteni szlovák politikai elitnek presztízskérdés legyen megjelenni.  Hogy ne azt latolgassák, ki mit gondol arról, hogy milyen kapcsolatban vannak a magyarokkal, hanem épp ellenkezőleg: érezzék, hogy egy jó eseményen vannak, ahol ráadásul mindenki ott van, mert senki nem akar kimaradni belőle. S ráadásul ezt a tökjó eseményt nekik csinálták, plusz udvariatlanság is lenne a britekkel, az oroszokkal, bolgárokkal szemben is, ha távol maradnának.
 

L.: Tervezel változtatást a házzal kapcsolatban – a működésre gondolok –, hogy nyitottabb legyen a városlakók számára?
 

K. P.: Ez a ház az eddigi tapasztalataim szerint fizikailag létezett, de szellemileg nem volt jelen a szlovák kulturális életben. A magyarok tudtak róla, hogy van, s bár a sajátjuknak tekintették, de fő funkcióját, hogy összehozzon szlovákokat és nem szlovákokat, mégsem látta el. Ezt – kerül, amibe kerül – megvalósítani ugyanolyan kötelességem, mint megoldani, hogy mozgássérültek is bejuthassanak a házba. Ami most elég körülményes. Rengetegen rekedtek eddig kívül, van, aki azért, mert mozgássérült, van, aki mert nem magyar. Ezt nem lehet tovább így folytatni, mert, ha azt mondom, hogy közelítsünk, ahol csak lehet, közelítsük egymáshoz a kultúráinkat, működjünk együtt mindenkivel, aki a legkisebb hajlandóságot is mutatja, akkor itt kell kezdeni. Ki kell nyitni az épületet, ami egyelőre nem igazán alkalmas erre, de csak pénzkérdés, hogy megoldjuk.

L.: Lesz internetes oldalatok?

K. P.: Hogy lehessen, többek közt azért is hozunk létre egy alapítványt, ez az egyik legfontosabb továbblépés a munkánkban. Állami intézmény vagyunk, és eddig úgy működtünk, mint a magyar közigazgatás általában, nehézkesen. Rengeteg olyan esemény van, amit egy kihelyezett „leányintézmény”, mint ez a kulturális intézet, nem tud követni. Három hónap, amíg az én faxomra igenlő vagy visszautasító válasz érkezik, és addig meg van kötve a kezünk. Így a szponzori pénzeket is, amelyek adódnának, ugyanilyen három hónapos eltolódásokkal tudnánk csak felvenni. Egy kulturális intézmény nem működhet így. Ha nem tudunk gyorsan reagálni – nem tudunk gyorsan átcsoportosítani pénzeket eseményekre, hogy jelen lehessünk –, ha valami olyan ötlet vagy kérés érkezik, amelynek a megvalósításához, támogatásához rögtön lépni kell, nagyon sokat vesztenénk. Ehhez a mozgékonysághoz lesz nagy segítség az alapítvány. A közigazgatás természete nehézkes, viszont egy alapítvánnyal, amellyel össze tudjuk szedni az adódó sponzori pénzeket is, és arra tudjuk felhasználni, amire hirtelen kellhet, rögtön reagálva a lehetőségekre…: új fejezetet nyithat az intézet életében. Remélem, hogy már januárban megtörténik a bejegyzés. És van egy másik nagyon fontos célunk is ezzel a projekttel: az alapítvány az itteni magyar szervezeteket megtanítja a saját kezdeményezéseik finanszírozásához szükséges pénzre pályázni. De alkalomadtán közösen is pályázunk majd. Tehát: megtanulnak az itteni szervezetek pályázatot írni, plusz mi is lobbizunk az érdekükben. Az intézet a magyar állammal a háta mögött jelentős presztízzsel bír. Ha mi mint állami intézmény elmegyünk egy pénzosztó helyre, legyen az az itteni EU-kirendeltség vagy a Visegrádi Alap vagy akármelyik magyar közalapítvány, amelyik a határokon túli kultúrát támogatja, ha megemeljük a kalapunkat, és mondunk egy jó napotot, és annyit, hogy tessék odafigyelni erre meg erre, abban a pillanatban másképp néznek az ügyre. Nagyobb súlyt kap a pályázat, amit nekünk persze előtte el kell bírálnunk, tehát lesz egy kuratórium, amelyik elbírálja, hogy melyik kezdeményezés érdemes arra, hogy érte a lobbierőnket latba vessük. Az alapítvány nagyon gyors, mozgékony struktúrát eredményez, amivel még inkább be tudunk tagozódni az itteni kulturális életbe.

L.: Ez már egy bevett gyakorlat más országok kulturális intézeteinél?

K. P.: Van ilyen gyakorlat, de az egész Kárpát-medencében egyedül a pozsonyi intézet van abban a speciális helyzetben, hogy a mérvadó és politikai súllyal rendelkező magyar kisebbség lakta területen tevékenykedhet.
A mi intézetünk kettő az egyben: a magyaroknak és a többségi társadalomnak ad lehetőséget a közeledésre és a történelmi megbékélésre. Máshol, ahol nincs szükség erre a kettős funkcióra, a kulturális kirendeltségek úgy működnek, hogy ami Magyarországon a legjobb, azt lefölözik, és abból néhányat elhelyeznek különböző területeken.
Itt nem erről van szó, itt oda kell figyelni arra, mit adunk a magyar kisebbségnek, hogy alakítjuk az igényeiket, s hogy milyen módon lehet felnyitni a szemüket Magyarország aktuális értékeire, valamint a nosztalgia fűtötte szelekciós attitűdöt kell valahogy megváltoztatni. Ugyanakkor ott vannak a szlovákok, akiknek megint csak mások az igényeik, még kevésbé járatosak a magyarországi kulturális életben, s akik, felvevőkészség szempontjából fehér foltot jelentenek. Nekik olyat kell adni, amire eltátják a szájukat, hogy igen, ilyen nálunk nincs, ez nekünk hiányzik! Kettős feladat a kettő összekapcsolása: tessék együtt hallgatni a koncertet!

L.: …ami az első nagy megmozdulásotok lesz.

K. P.: Igen. A Bartók-évfordulón, mikor is egy itteni állami rádiócsatorna egy teljes napon át Bartókkal foglalkozik, ekkor áll össze a nemzetközi zenekar, amiről beszéltünk. Ez lesz tavasszal. Ami az irodalom vonatkozásában új, az a kortárs magyar irodalmi félév, amit az itteni magyar oktatókkal találtunk ki. Az ország négy magyar tanszékére hozunk Magyarországról kortárs fiatal írókat, akik egy hétig két magyar tanszéken tanítanak kettő-kettő órát. Azt tanítanak, amit akarnak, két órát, például Pozsonyban és Komáromban, és közben lesznek felolvasásaik is. Gyakorlatilag egy kortárs írót egy hét alatt „kizsigerelünk”: mindenki találkozhat velük, konzultálhatnak velük a hallgatók, beszélgethetnek velük a meglevő és leendő olvasóik.

L.: Jól hallottam az életkori megkötésre vonatkozó jelzőt?

K. P.: Azért mondtam, hogy fiatal, mert azoknak kell jönniük, akik hajlandók pendlizni, akiknek nem nagy strapa, ha egyik nap Nyitrán és Pozsonyban, aztán megint másnap megint két másik városban adnak elő. Hét írót és hét költőt várunk két szemeszterre.

A galéria képeit Nagy András készítette.

Bárdos Deák Ágnes