A korai kezdés ellenére zsúfolásig telt a Gödör. Aki nem sietett, néhány perccel nyolc óra után már csak állóhelyhez juthatott az apró színházteremben. Még így, alig spiccesen, lábujjhegyen feszítve is élvezetesnek bizonyult a Péterfy Gergely azonos című alkotásából rendezett dráma első felvonása. A darab könyörtelen boncolás szemtanúivá avatta a nézősereget, hála Kuthy Ágnes hátborzongatóan ötletes árny- és fényjátékának, a főhőst, a színesbőrű angyalt, Angelo Solimant előttünk belezték, nyúzták, aprították darabjaira. „A 18. században divat volt feketéket preparálni.” – avatott a háttér információ birtokába a szerző a bemutatott részletet követő beszélgetés kapcsán. Hasonlóképpen számíthatott profitorientált, nyereséghajhász vállalkozásnak, mint a manapság futó, oly divatos kukkoló show-k a különböző kereskedelmi csatornákon. II. Ferenc, a bécsi birodalom akkori árpaattiláinak egyikeként, Angelo holtestéért szállt a ringbe, sikerrel. A nem mellesleg kitűnő, művelt sakkjátékosért hiába állt ki a lánya. A szerencsétlenül járt, félvér Jozefina (Kazinczy Ferenc szeretője) bele is bolondult kiadatási kérelmének megtagadásába.
          Hol vannak a határok, határaink? – kérdezhetnénk. Mindenkiben belül van az idegen, akitől fél, akit legszívesebben kitömve látna. És ha ez az önmagunkat részenként felszámolás, kellő őszinteség és bátorság híján mégis elmarad, nosza fogjunk egy feketét, ragadjuk nyakon jó erősen, kezünkbe ollót, szikét markoljunk és kezdődhet a játék. Láttuk a példát, ezt tette a birodalmi orvos, a szobrász és két kedves medikus hallgatója is. Groteszk párbeszédük ironikussá tette, felszámolta a valóságtükrözés minden látszatát. Ebben a feje tetejére állított, elénk torzított világban a múzeum intézménye is álcaként szolgálhat csupán, ahol nem az igazság megismertetése a cél, hanem a megcsúfolás, a ferdítés által a látogatók ajkára, jelen esetben a mi ajkunkra csalható mosoly. Ha az udvari szolgáknak sikerült nyúlból kutyát csinálniuk, mért ne sikerülne a biszexuális Angelóból angyalt. Bár, ami őt illeti, egyik lába hosszabb, mint a másik, szegénynek nem félreérhető módon nemi szerve is égbe mered, és még sorolhatnám.
          Talán egyedül a szobrászba szorult némi emberség -- mindenesetre az emberség látszatát próbálta filozófiába oltani Angelo hullafoltjainak elemzése közben. Az orvos csírájában fojtotta el minden humanizációs kísérletét: - A halottak csak halottak, mindegyik teste örökké változó térkép - mondta. A bőr megőrzi a simogatások és az ütések nyomait, csak találgathatjuk, megfejteni képtelenek leszünk, melyik, miért játszott olyan fontos szerepet az egyén életében. A tájékozódási pontok megszűnnek tájékozódási pontok lenni, eligazítani nem fognak semmiben. Vagy nem is kell megfejtenünk, felesleges erőfeszítés volna megoldáson törni a fejünk, előbb-útóbb úgyis meg leszünk „nyúzva”. Mielőtt koporsóba fektetnének, alaposan arcunkra rétegzik majd a sminket: nem leszünk többé különbözőek, mások. A halál ismét egyelővé tesz. Még akkor is, ha menet közben szerencsétlen Jozefina sorsára jutnánk, s ki-ki beleőrülne ebbe-abba. Ez ellen az uniformizmus ellen még a szobrász sem küzdhet, legföljebb kevésbé múlandóvá avathatja a múlandót. S hogy mennyire így van, azt Angelo példájánál semmi sem bizonyítja jobban. Az 1848-as ágyúzások során, amikor a bécsi polgárok közé lövetnek, egyedül a múzeumot éri találat, a Soliman szobra, a sors fintoraként, porig ég.
          Ugyancsak az elmúlásra, a halálra reflektált az est második felében vetített filmetűd, a Kisorosziban forgatott Bányató című mini szociográfia is. A hasonlóan ironikus hangvételének köszönhetően szintén nem kímélte a rekeszizmokat. A helyi lakosok (saját miliőjükbe „preparált angyalok”) Péterfy Gergely írásaiból olvastak fel részleteket, nem nélkülözve a külön, magán „határsértéseiket” sem. Nem riadtak vissza a véleménynyilvánítástól. Egyesek rögtön interpretálták is az írottakat, mások kommentátori hümmögésükkel adták tudtunkra egyetértésüket, fejezték ki tetszésüket, nemtetszésüket. Miközben arról értesültünk, hogy az úszás természetellenes állapot, és a legszebb ember a halott ember, mert nem kalimpál, a kamera aláfestésként lakonikusan végigpásztázta a környéket, a bányató házirendjénél időzött, a golyóstollal átfirkált nyitvatartási rend, halfogási maximum tábla (napi kettő, heti négy, havi harmincnyolc) ismét csak mosolygásra szolgáltatott okot.
          A Félálom című írás a minden fa egy gondolat ötletével játszott, a szöveg ismétléseire az olvasó sem restellte felhívni figyelmünket, majd a maga módján sommázta is a bölcsességet: „Hát ennek az embernek nem való a kezébe fa. Nem találkoznék ezzel az emberrel!”. Majd: „A vassal egyébként is káromkodni, a fával beszélgetni, a papírral suttogni kell.” – zárta le mondókáját a nyomdában is dolgozott öreg, olvasás közben kis híján körmére égett cigarettáját óvatos mozdulattal pöckölte a hamutálba. Záróképként a Duna kanyarulatánál időzhettünk. Azt hiszem, egyikőnknek sem jutott eszébe az úszás, az a ’de jó lenne megmártózni benne’. A szárazföldön szerettünk volna kalimpálni még egy kicsit, újradefiniálni az életünket, rendezni az Életről, a Halálról, a kettő közti határról, magáról a határátlépésről alkotott nézeteinket, mielőtt, preparálva, vagy mégúgy se, megfulladnánk. A terem látványosan ürült, ahogy filmszalagot cseréltek. A holttestekből készült huszonegyedik századi szobrokra, még videofilmen által is, csak alig néhányan voltak kíváncsiak. Sem a divat, sem a művészet, egyáltalán semmi sem (halt meg) fejeződött be -- hogy mi is úgy végezhetjük, mint Soliman, jobb nem volt gondolni rá. „Minden faszobor egy gondolat?” - ki-ki félálomban a papír zsebkendőjébe suttogott elfelé menet. A november továbbra is szakadatlanul tombolt odakint. (A táncosabb kedvűek a büfé melegében böjtölték ki a vetítést, előre izzították talpacskáikat a Krétakör színésztánczenekarának ritmusaira, hogy végezetül Dj Onoffra kapcsoljanak ki).