hirdetés

Prospero a sitten

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat, Kossuth, 2018. Fordította: Varga Zsuzsanna

2018. november 9.

És jól is indul, és jól is folytatódik, aztán csak nem ússzuk meg a csodát – ugyanúgy csap le ránk, ahogy a halivúdi szerelmesfilm végén a boldog pár összeházasodik. A börtönben játszódó részek irreálisak. - Margaret Atwood Boszorkánymagzat című könyvéről Horváth Viktor írt kritikát.

hirdetés

A nyugati művészet történetében az elégedett hősökkel befejeződő mű vagy giccs vagy Shakespeare. A Boszorkánymagzat viszont szintén ilyen.

Mai történet: egy börtönlakókból álló színtársulat előadja Shakespeare A Vihar címűdrámáját, és a társulat külsős vezetője, a rendező, aki Prosperót is játssza, korábban ugyanazt élte át, amit A vihar Prosperója (karrierista öccse kifúrta az állásából és elüldözte), majd a színházi előadás során elégtételt vesz közben miniszterré lett öccsén, aki úgy ül be a börtön színházába, hogy nem tudja, hogy elveszettnek hitt bátyja a rendező. Sziget = börtön, Prospero = rendező, többi szereplő = fegyencek. Nagy lehetőség, ha A Vihar csodái és varázslatai úgy szervesülnek a mai történettel, hogy a mai történetet mainak hihetjük el.

És jól is indul, és jól is folytatódik, aztán csak nem ússzuk meg a csodát – ugyanúgy csap le ránk, ahogy a halivúdi szerelmesfilm végén a boldog pár összeházasodik. A börtönben játszódó részek irreálisak; a bűnözők és a smasszerek jelleme a gügyögős gyerekkönyvek és rajzfilmek joviális fegyencképét mutatja, ez ellentétben áll a politikusok és színházi emberek közel reális karaktereivel, így az egész gépezet csikorog.

A börtön, a fegyőr-fegyenc világ gyermeki irrealitása már-már jelképességbe vagy tündérmesébe vezet bennünket, a rendező-Prospero bosszúja, a végső előadás pedig olyan tökéletes, annyira fennakadás nélkül sikerült véghezvinni a tervet – miközben egy ilyen terv sok száz fázisának mindegyikében nagyobb az esély a bukásra, mint a sikerre –, hogy azon gondolkodtam, ez így gyermeteg, gyermeki vagy gyerekes; próbálok olyan lehetőséget is bent hagyni, ami nem degradáló, hanem jóindulatúan olvassa a szöveget. Talán a naiv. A szerző nem tisztázta, hogy A Vihar mesés regisztere hogyan viszonyul a regényéhez – és mintha A Vihar meseisége a szerző tájékozatlansága miatt nyomulna be a Boszorkánymagzat téridejébe.

A narrátor igazán a dráma mélyére megy, kibont belőle mindent, amit Shakespeare bárhogyan – akár eldugva, akár látensen vagy járulékos elemként – belekódolt. Látjuk Prospero sötét oldalát, meg tudjuk érteni Sycoraxot, embernek, emberinek látjuk Calibant, még magasztos vonásokat is találunk a jellemében, kiderül az eddig mimózának képzelt Miranda harcművészeti-önvédelmi képzettsége – ezeket a szerző nyilván a Shakespeare szakirodalomból merítette, illetve saját ötletei és továbbgondolt útjai; újdonságok, izgalmas és fontos ágabogai a regénynek. De a színjátszó fegyencek a szakírókkal és a regényíróval azonosulva, az ő kulturális kódjukkal, illetve az olvasók kulturális szintjén élve tárják fel mindezt, és ez azért fáj. Ha így működne a világ, eleve nem lennének börtönök, korrupció, háborúk és nyomor. Persze, a börtönökben fehérgalléros fegyencek is ülnek; könyvelők, ügyvezetők, néha még írók is, de a derékhadra nem a drámai jellemek finomszerkezete iránti érzékenység és az irodalmi absztrakció igénye jellemző, hanem az erőszak, a differenciálatlan indulatok és a másik ember megsemmisítésének, alávetésének eszköztára; a börtönrendszer ezt támogatja, és a törvényen kívüliek börtönön kívüli élete is eszerint szelektál. A művészeti, művelődési, oktatási programokra mégis nagy az igény odabent – ezek javítják a szabadulás utáni életben maradás és a nem visszaesés valószínűségét, de leginkább a pillanatnyi túlélés, a benti pokol elviseléséhez adott segítség miatt jelentkeznek rá a foglyok. Erről a regény narrátora mit sem tud, számára a börtön éppúgy mesevilág marad, ahogy Prospero szigete. A két világot nem terepmunka és kutatás révén komponálta egybe a szerző, hanem csak úgy összecsúsztak.

Úgy milyen lett volna, ha nem a földi pokolból, a börtönből lesz mese, hanem fordítva: A Viharból lesz a földi pokol? Atwood elindult efelé azzal, hogy a regény főhőse a molekuláira szétszedett drámából olyasmiket mutat ki, amiket színházi előadás még soha nem tett meg – legalábbis általam látott előadás. Az elítéltek továbbírják A Vihar egyes hőseinek történetét, és itt legtöbbször vérengzésbe és sorozatos nemi erőszakba fordul Shakespeare felhőtlen megoldása. Jogosan, hiszen mi történhet egy olyan hajón, ahol a megalázott gazember Antonio és a varázshatalmáról lemondott Prospero utazik? A kéjsóvár Caliban és a kívánatos Miranda? Ugye nem képzeljük, hogy tényleg kikötnek Itáliában, ahol majd Prospero elfoglalja trónját?

De az milyen lett volna, ha ebben a regényben Shakespeare meséje mese marad, és a börtön infernális világa is reális marad? Csíráiban ott van a lehetőség, de ennél nem megy tovább. A háromszázhúsz oldalas könyvben egy helyen van utalás rá, hogy a fogoly színészek egyike megsérült valami miatt, amúgy a börtönszínházban darabosan, de eminensen viselkednek a foglyok, és ezért elnyerik méltó jutalmukat: van, aki az ideiglenes szabadlábra helyezést, van, aki a lehetőséget a további szereplésre, van, aki a becsempészett cigarettákat. Tehát A Viharról kiderültek sötét dolgok, de Atwoodnál minden rózsaszín, az olvasó megbocsát az idétlenül mosolygó gengsztereknek, és úgy tűnik, a rabok is elégedettek.

Shakespeare kimondja, hogy varázslatban utazunk, Atwood pedig harcol az elítéltek jogaiért, közben rávetíti a mesevilágot a börtönök világára a végső akció csodálatos sikerével, és ez nem kerek. A valóságban beültek volna a börtönőrök az előadásra – nem küldték volna be egyedül a politikusokat –, és a rendező bosszútervét minden fázisában lehetetlenné tették volna az intézet szabályai.

Shakespeare felvállalja a csodát. Atwood gyanúba keveredik, hogy cinkelt lapokkal játszik, és az irreálisat adja el csodának. Nem biztos, hogy baj, mindenesetre gyanús – az olvasó zavartan tötyörög a fegyintézet kapuját őrző két tréfás ajtónálló előtt, akik folyton hagyják magukat átverni: őket veri át a szerző, vagy engem, vagy magát? Mindenféle átverésre vevők vagyunk – jó volt olvasni.

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat, Kossuth, 2018. Fordította: Varga Zsuzsanna

A versbetéteket fordította: Horváth Viktor

Horváth Viktor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.